Nevelés és/vagy oktatás? Régi kérdés ez, ami csak azóta vált problémává, mióta a világ elrohan mellettünk. A régmúlt iskoláiban nem volt kérdés, hogy a nevelés kell, hogy legyen a pedagógiai munka alapja. Hol vannak azonban a Nyilas Misi féle kollégiumok, eszmék, pedagógus egyéniségek? Hol van már az a világ, mikor rá lehetett csodálkozni egy-egy vers zamatára, mikor volt idő felfedezni a világot és csodáit?
Rohanunk. Nem jut idő arra, mi a legfontosabb a gyerekek jövője érdekében: se a család nem nevel, se az iskola – természetesen vannak kivételek, de mi most foglalkozzunk az „átlaggal”.
A legtöbben egy szinten emlegetik a nevelés és oktatás fogalmát, illetve azt tartják, hogy a kettő szétválasztható, elkülöníthető egymástól. Azt tapasztaltam pályám során, hogy ez nem így van. A nevelés alapozza meg azokat a feltételeket, melyek mellett lehetővé válik az oktatás. Az alsós osztálytanítók pontosan tudják ezt. Munkájuk, gondoljunk csak egy hatéves gyermekre, lehetetlen anélkül, hogy folytassák a családi nevelőmunkát, vagy ennek hiányában megpróbálják pótolni a szociokulturális hátrányokat. Ma a gyerekek nagy százaléka akkora hátránnyal kezdi meg tanulmányait, melyek lehetetlenné teszik a tanulmányi előmenetelt, hacsak a pedagógus nincs tudatában ennek. Ezt a hátrányt utána gördítik maguk előtt, végigbukdácsolják az általános iskolát, s ha el is jutnak a szakma tanulásáig, annak elvégzése szinte reménytelenné válik a számukra. A felelősségünk ezen a területen is megkérdőjelezhetetlen. A gyerekek már meglevő tudás birtokában lépnek be az iskolába: ezt a tudást otthonról hozzák, és sok esetben dolgunk ezek megváltoztatása, mert enélkül nem tudjuk továbbgyarapítani ismereteiket. Például az a gyermek, aki otthon a munkanélküli szülőktől azt látta és tanulta meg, hogy nem szükséges rendszeresség az életében (nem kell reggel felkelni, mert nincs munka, nincs hova menni), nincs kötelesség és elvárás, azt hogyan motiválhatjuk a változtatás nélkül? Hogyan tanítjuk meg neki a társas magatartás szabályait, normáit, melyek meg fogják határozni egész életét?
Ennek a folyamatnak időbeni korlátai és feladatai vannak: hogyan lehetne egy 16-20 éves szakiskolai tanulót a társas érintkezés szabályaira nevelni, ha ez elmaradt a megfelelő életkorban? Hogyan lehetne kellő eredménnyel munkafegyelemre, kitartásra, szorgalomra, figyelemre nevelni, ha ez nem történt meg az alapfokú oktatásban és a családban sem? Az utóbbi évtizedekben éppen ezt a negatív folyamatot éltem meg: a családok a romló életkörülményeik miatt egyre inkább szétestek (ma évente 20 ezer gyermek marad csonka családban, számuk 2011-ben meghaladta a 600 ezret) – tanítványaim nagyjából 90%-a ilyenben él. A családtól tehát nem várhatunk eredményes nevelést és nem is kapunk, különösen akkor nem, ha hivatásunk megítélése továbbra is egyre negatívabb képet mutat. Az iskola egyik legfontosabb feladatává vált, kellett volna, hogy váljon a nevelőmunka. (Vannak újabban felismerések: nem lehet oktatni nevelés nélkül! Erre épül például a Dobbantó-program, amelynek során a „különösen problémás” szakiskolai tanulók felkészítése történik meg azért, hogy tanulmányaikat sikerrel tudják elvégezni és a választott szakmában, saját önálló életükben helyt tudjanak állni.)
Részlet a szerző Mit nem teszek egy tanteremben? című 15 részes sorozatának záródarabjából. A cikksorozat az OFOE portálján olvasható.
