Szerzőnk –Lopatovszkiné Kasza Éva Zsuzsanna –gyakorló pedagógus és hiperaktív gyerekek édesanyja, így szerzett rálátást erre a problémára. A cikkben rávilágít a hiperaktivitás jelenségének iskolai vonatkozásaira, pedagógiai teendőkre és mindez orvosi, nevelési vonzatára. Ön mit gondol erről? Van ilyen diákja? Egyetért a cikkben foglaltakkal? Szeretne többet tudni erről a témáról? A szerző bemutatkozása és elérhetősége a cikk végén olvasható.
Hiperaktív gyerek kerül az osztályba
Az iskolakezdés önmagában is megterheli a gyerekeket. Növekednek a követelmények, és elsősorban megnő az az időtartam, amit a nap folyamán fegyelmezetten, a tanítóra figyelve kell eltölteni. Az óvodában még volt lehetőség a kötetlen tevékenységre, rohangálásra, vagy csak ülni egy játékkal egy sarokban. Megváltoznak a gyermeket körülvevő felnőttek, és persze a gyermektársak is kicserélődnek. Új helyzetek, helyszínek, feladatok, szabályok és új szorongások.
Felszínre kerülnek olyan problémák, amikre korábban esetleg senki sem gondolt. Az eleven kisfiúból elviselhetetlen hangoskodó lesz, a korábban minden iránt érdeklődő kislány nem emlékszik mit tanult az iskolában.
Vannak persze olyan helyzetek, amikor már sejthető volt a probléma léte, az óvópedagógus már javasolt vizsgálatokat, járt a gyermek fejlesztésre.
Normál általános iskolába ritkán kerül olyan gyermek, aki születésétől kezdve ismerten beilleszkedési, magatartási és figyelemtartási problémákkal küzd. A súlyos, kirívó esetek speciális intézmény kereteit igénylik. Ennek ellenére előfordul, hogy a szülők helyzete vagy anyagi, vagy földrajzi okok miatt nem teszi lehetővé a javasolt iskolát, így a gyermek integrálásra kerül a legközelebbi általános iskolában.
Az új helyzet, a magas osztálylétszám hamar felszínre hozza a kisdiák gyenge pontjait. Elsőre a magatartási problémák tűnnek fel, majd a feladathelyzetek, számonkérések alkalmával a figyelem, koncentráció hiánya is kiderül.
Legelső teendők
Amikor észlelünk egy problémát, felmerül, hogy a gyermek jó helyen ül-e a teremben, látja-e a táblát, hall-e minket rendesen? Vizsgálatok sora indul el. A szakorvosok mellett a fejlesztőpedagógus is megpróbál segíteni. A fizikailag kimutatható problémák kizárása után (jól lát, jól hall), ülésrendeket próbálunk ki a teremben, hátha jobban tud figyelni, a csendesebb társ megnyugtatja, még jobb, ha egyedül ül, vagy az a nagyon okos kislány esetleg segít neki. Fejlesztésre, korrepetálásra küldjük. Próbáljuk a tanulásban segíteni, a magatartását fékezni, kéréssel, büntetéssel, figyelmeztetőkkel.
Mit tehet a pedagógus- még?
Eljöhet az a pillanat mégis, amikor a szülő-gyermek-iskola együttműködési próbálkozásai sorra meghiúsulnak,kudarcot vall az iskola, a szülő és a gyermek is. Ekkor új iskola után néz a szülő, a gyermek kikerül az eddigi környezetéből, a tantestület fellélegzik. Felmerül azonban néhány roppant fontos kérdés:Vajon én, mint pedagógus, tehettem volna valamit, amivel sikerült volna elkerülni a helyzet kiélesedését? Mindent megtettem, amit tudtam?
Nyilvánvalóan nem mi vagyunk teljes mértékben a felelősek. Azt is el kell ismerni, hogy vannak olyan gyerekek, akiknek igenis jót tesz egy másik környezet. De ez nem igaz minden esetben, mint ahogy nem lehet minden gyereket másik iskolába küldeni sem.
Két lehetőség maradt:
-Küzdünk tovább és csak elballag az a gyerek.
-Megpróbálunk változtatni a helyzeten.
Az első esetben semmi különös dolgunk nincs.
Mit tehetünk a második esetben?
A tünetegyüttes leírása
Az alábbi felsorolás az ADHD(Attention Deficit Hyperactivity Disorder), azaz figyelemhiányos hiperaktivitás-zavar tüneteit tartalmazza. Bármelyik közülük tanulási vagy magatartási problémaként jelentkezik a tanuló részéről. Nem minden diák adhd-s, aki a tünetek valamelyikét produkálja. És nem valószínű, hogy az összes tünet egyszerre jelenik meg bármelyik tanuló esetében.
- Részletek feletti elsiklás és gondatlanságból elkövetett hibák.
- A kéz és a láb izeg-mozog, vagy ficergés ülés közben.
- Feladatvégzéskor vagy játékos elfoglaltságok esetén a figyelem fenntartása nehéz.
- Az ülőhely elhagyása olyan helyzetekben, amikor muszáj ülni.
- Az illető nem figyel, mikor közvetlenül hozzá beszélnek.
- Nyugtalannak vagy álmatlannak érzi magát.
- Az utasításokat nem követi, és nem tudja befejezni a feladatát.
- Nem képes nyugodtan szabadidős tevékenységeket folytatni.
- Nem képes dolgokat és cselekvéseket megszervezni.
- Úgy érzi, „menni kell” vagy, hogy „egy motor vezérli”.
- Kerüli, nem szereti, vagy vonakodik az olyan feladattól, mely lankadatlan mentális erőkifejtést igényel.
- Mértéktelen beszéd.
- Olyan dolgok elvesztése, melyek feladatok, tevékenységek elvégzéséhez szükségesek.
- Válaszok kimondása, mikor még a kérdést sem mondták ki teljesen.
- Könnyen kerül zaklatott állapotba.
- Nehezen tudja kivárni, hogy rákerüljön a sor (türelmetlen).
- Napi feladatokban feledékeny.
- Félbeszakít vagy zaklat másokat.
(Forrás: Mentális Rendellenességek Kórmeghatározó és Statisztikai Kézikönyve, DSM IV., az ADHD tünetei)
A fenti tünet együttes az iskolában elég speciálisan jelenik meg, és könnyen csoportosítható, méghozzá a figyelemzavar, a legyűrhetetlen belső feszültség, valamint a mindkettőt erősítő kiemelkedő kreativitás köré.
A figyelemzavar okozza a következő problémákat:
- Nem képes követni az óra menetét, vagy várni kell rá, vagy el sem kezdi.
- Nincs felszerelésem, elfelejtettem, készítettem a házit, és ott maradt az asztalomon! Állandó gond.
- Nincs ceruzám/radírom/körzőm/vonalzóm, stb.
- Dolgozatai rendezetlenek, olvashatatlanok, hiányosak. Kihagy egész feladatokat, főleg a lap szélei felé. Szöveges feladatok esetén csak az első utasítást követi, a második, esetleg harmadik nem készül el.
- Feladatmegoldásából kitűnik, hogy jól gondolkodik, de közben pontatlan, számolási hibákat vét, így teljesen rossz megoldást kap. (Az algoritmus megvan, csak számolni nem tud.)
A benne lévő feszültség két dolgot is indukál: az egyik az állandó mozgás, motoszkálás, nyugtalanság. A másik pedig a „Mindenki figyeljen rám!” vágya, ami gyakran agresszív viselkedésben nyilvánul meg:
- Ruházata rendezetlen, tanóra alatt leveszi a cipőjét, papucsát.
- Apróbb, számára fontos „mütyürökkel” veszi magát körül.
- Állandó megerősítést igényel a pedagógustól, pillanatonként kérdezve.
- Az „osztály bohócaként” kötelességének érzi, hogy számára vicces dolgokat osszon meg az óra alatt társaival.
- Az engem mindig- Őket bezzeg sosem… probléma állandóan felmerül, és végletekig feszíti (Majdnem meghaltam miatta!!! És rá sem szóltak!).
- Állandó csörgés-zörgés van körülötte. Minden leesik, potyog, repül.
- Amennyiben érti a tananyagot, és „jelen” van, azonnali kényszert érez a megnyilvánulásra, vagy bekiabál, vagy a padot szinte felborítva hívja fel a figyelmet magára.
- A csúnya szavak gyakori használata.
- Hirtelen reagál társai mozdulataira, szavaira, többnyire agresszíven.
- Mimikája furcsa, gyakran grimaszol.
- Társaival a játéka, kapcsolattartása gyakran durva, agresszív.
- Feladathelyzetben, főleg táblánál, provokálja a többieket, és azonnal torol.
- Szünetben gyakran veszélyezteti társai épségét.
A legvidámabb és legveszélyesebb is egyben, a kiemelkedő kreativitás. Ez, az egyébként igen pozitív vonás az előző kettővel párt alkotva nagy problémává válhat. Számos vicces percet szerezhet társainak odaillő beszólásaival (tanárok nem mindig értékelikJ ), gyönyörű képeket képesek rajzolni, festeni, történeteik színesek, lebilincselőek, humoruk általában kortársaikat felülmúlja. Amennyiben „rossz fát kell rakni a tűzre” élen járnak, mindig új és új ötleteik vannak, amik sajnos gyakran veszélyesek mind önmagukra, társaikra és környezetükre is. Állandóan a nyomukban kell lenni, óvni őket és védeni velük együtt mindenki mást…
Az „osztály bohócaként” kötelességének érzi, hogy számára vicces dolgokat osszon meg az óra alatt társaival.
Írásbeli számolásnál/feladatvégzésnél olyan hibák merülnek fel, amik teljesen egyediek, még a logikát is nehéz megtalálni benne.
Szünetben gyakran veszélyezteti társai épségét.
Egyetlen ilyen gyermek egy osztályban, és érezhetően nehezebb a munka, lassabb a feladatmegoldás, többet kell megállni, fegyelmezni, újra és újra el kell ismételni a feladatot. A tapasztalat azonban azt mutatja, hogy egynél többen kerülnek be egy osztályba, ami nem egyszerű lineáris nehezedést mutat, hanem mindjárt exponenciálissá válik a probléma. Egymást biztatva, provokálva, ingerelve felerősítik egymás, a tanítási órákra nézve mindenképpen, kellemetlen tulajdonságait. Mindannyian ismerjük a kis osztálylétszám előnyeit, az integrálás gyakran valóban szükséges igényét, de tisztában vagyunk az emelkedő osztálylétszámokkal is (32-33 fő/osztály!!!).
Jogok és kötelességek
Az iskolának nem lehet célja a szűrés, diagnosztizálás. Ez egy bonyolult feltételrendszeren alapul, valamint olyan sokrétű lehet a probléma, hogy mindenképpen szakembernek kell végeznie.
Nem adagolhatunk gyógyszereket, és nem is várható el egyetlen szülőtől sem, hogy saját gyermekét csupán azért gyógyszerezze, hogy „jó” gyerek legyen.
Nem rekeszthetünk ki egyetlen gyermeket sem az oktatásból.Joguk és kötelességük tanulni.
De társaiknak is. Ez az a pont,amikor változik a szülő és a tanár nézőpontja. A szülőnek természetes módon a saját gyermeke a legfontosabb. A pedagógus kényszerhelyzetben van. Felel a többiek fejlődéséért, testi és lelki épségéért egyaránt. A többiek szülei jogosan várják el, hogy gyermekük is megkapja a kellő figyelmet, segítséget, törődést és időt.
Nehéz helyzetben vagyunk, mert szakmailag hiába indokolt az iskolarendszer igen alapos átalakítása, megreformálása, a gazdasági tényezők nem adnak rá lehetőséget. Tanárként nincs értelme sírni a helyhiány, a sok-sok szembenéző kis szempár, a fejlesztésekre maradó idő hiánya miatt! Lássuk be: nem fog változni belátható időn belül a helyzet. Talán egyszer, lassan…
Ezek a gyerekek azonban most ülnek velünk szemben, most pattannak fel, most szólnak közbe, most nem képesek figyelni, és éppen most verekedtek össze valamelyik osztálytársukkal.
Őket sem lehet megváltoztatni egyik pillanatról a másikra. Kitartó és következetes, és igen, nagyon fárasztó pedagógiai munkával, összefogva a szülőkkel, tehetünk valamit. Sokat tehetünk. De ehhez nekünk is változni kell. Észrevenni, megismerni, elfogadni őket, majd megtenni mindent, és meglesz az eredménye.
Aladár egy másik iskolában kezdett. Ez a szülő tudatos választása volt, azt remélte, hogy ott szeretetre és következetes szigorra találva gyermeke biztonságban fejlődik majd.
A kisfiú fejlődése soránmindent a „nagykönyv” szerint csinált: fejet emelt, amikor itt volt az ideje, megfordult, felült, kúszott, mászott, és elindult 11 hónaposan. Mindig kíváncsi gyermek volt, „az agya egy szivacs”, ami választ kapott, amit látott, azt mind megjegyezte. Gyönyörűen rajzolt, szépen énekelt. Játszott a társaival, az óvó nénik kedvence volt, mert mindig segített, vidám volt, és elégedett.
Az iskola második hónapjában már az igazgatóiban ült. Mivel az volt a szabály, hogy minden kihágásért fekete pont járt. 10 pont felett irány az igazgató bácsi… Nem tudta végigülni az órákat. A kérdések lassúak voltak, ismerte a válaszokat, hát elmondta, jelentkezés nélkül, majd egyszerre beszélt és jelentkezett. Írásképe szép volt, helyesírása viszont katasztrófa, szavak egybeírva, betűk felcserélve, vagy el is vesztek útközben. A sor elején kezdeni is nehéz…
Decemberben már egyértelmű fizikai jelei voltak a problémának: A gyermek iskola után azonnal lefeküdt, és aludt reggelig. Nem barátkozott, nem játszott, legjobb esetben is a tv előtt „bambult”. A tanulás otthon mindenkit kikészített: másfél óra hiszti előzte meg: éhes, szomjas, álmos, NEM AKAROM!!!!, sírás rettegés még a könyveitől is.
Havi rendszeres konzultáció volta szülő és a tanár között: Baj van, de mi legyen? Ha egyszer fegyelmezni kell, akkor a tanár nem tehet semmit! És a szülő? Tanácstalan, kétségbeesett.
Év végén javaslat az évismétlésre, mert az írás csupa-csupa hiba…
Aladár bekerült a mostani iskolájába, de nem ismételt évet. Egy szintfelmérőn kiderült, nincs annyi lemaradása, hogy szükséges lenne. Ének tagozatra került, két „nagyon másmilyen”,azaz az előző tanító nénitől különböző pedagógushoz. Türelmesek voltak, törődtek vele. Ha leesett a székéről, akkor mosolyt kapott, ha elveszett a ceruzája, a tanító néninél volt számára egy másik biztosan. Énekórán, matek órán, tesiből és környezetből rengeteget dicsérték. Ha szaladgált szünetben, vagy esetleg hógolyózott, akkor nem beírást kapott, hanem a tanító néni megalkotta a szabályt: egymásra kell figyelni, és hógolyót fejre dobni nem szabad. Esetleg célt adott: Szaladj el krétáért!
Aladár nem lett tökéletes, így is sokszor kellett rászólni, de a tanító néni kedvéért megpróbálta még jobban tenni a dolgát.
A szülők ezalatt az idő alatt orvostól orvosig rohangálva kaptak segítséget: Kiderült az ADHD. A negyedik iskolai évétől már kapja az orvosok által előírt kezelést, folyamatos konzultáció van a tanárok és a szülők között. Aladár magatartása változó és jó között ingadozik, aktív tagja az osztályának, és a tanulmányi átlaga 4,6 volt ötödik osztály végén. Ami a legfontosabb azonban: Aladár szívesen tanul, elsők között végez a feladataival, és bár vét hibákat dolgozatírás közben, egyetlen pillanatnyi figyelmeztetés elég szavak nélkül, és már ki is javítja. Nem szorong az iskolától. Jól érzi magát ott.
Botond kicsi gyermekkorától kezdve nagyon türelmes gyermek volt. Járása kicsit csámpás, ennek ellenére 1 éves korára már járt. Innentől azonban eszébe sem jutott kúszni vagy mászni. További fejlődése mintaszerű, két évesen már tisztán, összetett mondatokban beszélt. Az első problémák óvodában kezdődtek, az első két hétben állandó harc volt benntartani őt. Utána is többnyire egyedül játszott, nem csatlakozott társaihoz. Három éves korától jelentős mennyiségű időt töltött a számítógép előtt, tudatosan és ügyesen kezelve a programokat.
7 évesen került iskolába, ahol az első hetekben rögtön rengeteg probléma merült fel. Lassú, szétszórt, nem figyel, rendetlen, dolgait állandóan széthagyja. A pedagógus jelezte a szülőnek az állandó lemaradást a többiek tempójától, amivel zavarta az órákat, programokat. Otthoni gyakorlást javasolt, abban bízva, hogy ettől ügyesebb, gyorsabb lesz a ki- és bepakolás a táskába… A szülő is érezte, baj van, de nem jutottak előre. Az első év végén a szöveges értékelés szerint Botond jól teljesített ének, rajz, technika és testnevelés tantárgyakból, matematikából sem voltak kiugró hiányosságai, és írásképe is olvasható volt, annak ellenére,hogy balkezes. Mindemellett lustának titulálták, aki többre lenne képes, ha akarná!
A második év már kudarc volt. Anyuka feladta a párbeszédet a pedagógussal, aki továbbra sem tudott mihez kezdeni Botonddal, kettes félévi szorgalmat kapott, a hozzáállása miatt. Bár jegyei még mindig közepes és jó között mozogtak.
Negyedik év végéig elevickélt változó teljesítménnyel, mindvégig magával cipelve, hogy ő lusta, figyelmetlen, szétszórt, és ez bizony anya hibája is!Az órákon érdektelen, álmodozó volt, tanszerei szanaszét, ő maga gyakran feküdt az asztalon.
Ezt követően a nyári szünetben édesapa a rádióban meghallott egy műsort, a Vadaskert egyik orvosa beszélt az ADHD-ről, leírva a gyerekek jellemző tulajdonságait. Ráismert a kisfiára. Még augusztusra megszületett a diagnózis, de a szeptembert gyógyszer nélkül kezdte. Az új osztályfőnöke és a többi tanára is figyelt rá, folyamatos konzultáció volt a kollégák és az osztályfőnök, valamint az anyuka között. Októberben matematikából elégtelenre állt, annak ellenére, hogy értette, de a számonkéréskor egyszerűen nem ment, hiába kapott segítséget, és több időt is. Novembertől az orvosok által előírt kezelést kaptam. Nagyon jól reagált rá, látványos a teljesítményében a növekedés, tudott figyelni, félévkor meglett a matek hármas is. Mindeközben Botond végig külön figyelmet kapott, és egyre jobban érezte magát az iskolában. Mivel matematikából a második félévben csak ötös dolgozatai voltak, ezért év végére megkapta a jeles osztályzatot.
Innentől kezdve Botond folyamatosan és stabilan teljesített, fejlődött. A nagyon nehéz kezdet 98%-os matematika felvételi eredménnyel zárult, bejutott az általa kiszemelt középiskolába!
A középiskolában továbbra is megkapja a külön figyelmet, segítséget, még az első év előtt a szülő tájékoztatta az iskolát a problémáról.Egy éve már gyógyszert sem szed, átlaga közepes,és jó között mozog. Előfordul, hogy félévkor egy tantárgyból elégtelent kap, ezt azonban év végére közepesre javítja. Teljesítménye hullámzó. Kifejezett nehézséget az írásbeli munkák leadása jelent számára, pontosabban, amikor a saját gondolatait kell leírnia, annak ellenére, hogy jól fogalmaz. Ennek okát ő így fogalmazta meg: „meglátják a gondolataim…”, és ez okoz gátlást. A tanára ezt nem megtorolta, hanem kapott egy újabb határidőt, amikorra elkészültek a szükséges fogalmazások. Megszokták az ő tempóját, megértették és elfogadják. Nem lett varázsütésre tökéletes, de már senki sem gondolja őt lustának!
Kiemelkedő segítőkészsége van, kisebbekkel gyakran foglalkozik, szívesen játszik velük, nagyon empatikus. Társai kedvelik, agresszív sohasem volt. Sportolt mindig, most konditerembe jár edzeni. Nyolc éven át zongorázott, de nem különösen volt ambiciózus, így abbahagyta, most csak saját kedvére elzenélget.
Ha egy hiperaktív figyelemzavaros kisgyerek bekerül az iskolába, akkor hirtelen megnövekszik mindenki terhe. Az ilyen gyermekeknek olyan dolgokban kell megfelelniük, amikre nem képesek. Ezen sajnos nem tudnak változtatni. Mi mégis megpróbáljuk megváltoztatni őket, ha nem vesszük észre, hogy ez lehetetlen. Nem arról van szó, hogy nem kellene őket tanítani, nem kell nekik szót fogadni, (vagy nekik szabad feküdni a padon)! Arról van szó, hogy figyelembe kell vennünk, hogy a tanulás nehezebb, a mozgásuk vagy túl gyors és szertelen, vagy túl lassú és kissé koordinálatlan, és bizony sokkal hamarabb elfáradnak, kimerülnek a próbálkozástól is, majd végül már nem is próbálkoznak, feladják!
A szülő terhei is megugranak. Addigi kicsi gyermekéből egy problémás iskolás lesz, aki nem figyel a tanító nénire, és széthagyja a dolgait is, beírásokat hoz, ellenáll, makacskodik, tombol, vagy meg sem szólal, nem érdekli semmi.
A tanár/tanító felelős minden gyermekéért. Tanulni kellene olvasni, később a törteket, földrajzot, de könyv, ceruza, atlasz és felszerelés nélkül nehéz. Zajos, problémás, bohóckodik, türelmetlen, érdektelen, ráadásul gyakran nincs is egyedül, van benne társa az osztályból, és a tanteremnek is csak négy sarka van, ilyenkor ezek is túl közel egymáshoz…
Emberség nélkül ebből állóháború lesz, ahol mindenki sérül. A gyerektől nem várhatom el, hogy felnőtt módjára viselkedjen. A szülők saját gyerekeikkel „dolgoznak”, és gyakran fogalmuk sincs, mit tehetnének ilyen helyzetben. Nekünk kell fejlődni, először abban, hogy megismerjük az ADHD-t. Ha már egyszer nekünk gyanús lesz, akkor mi is tudunk segíteni a szülőnek, hogy elindulhasson valamerre. Azért, hogy ne kelljen egy véletlen rádióműsorra várni négy évet, és hogy sose kerüljön egy elsős az igazgatói irodába 10 feketepontért…
A szerző bemutatkozása:
Lopatovszkiné Kasza Éva Zsuzsanna
1975.09.15-én születtem Salgótarjánban. Általános és középiskolámat is itt végeztem. 1998-ban szereztem tanító ill. matematika szakon diplomát az akkor még Bessenyei György Tanárképző Főiskolán Nyíregyházán. Az egyetemet szintén matematika szakon 2001-ben fejeztem be Debrecenben.
2008 óta tanítok a budapesti Grassalkovich Antal Általános Iskolában, mint matematika tanár.
Három gyermekem van, a két nagy fiamnál 2011-ben diagnosztizálták az ADHD-t. Egészen addig semmit sem tudtam a hiperaktivitás és figyelemzavar tünet együttesről.
Az elmúlt három évben rájöttem, hogy nemcsak én vagyok így. Azóta igyekszem a lehető legtöbbet megtudni erről az állapotról, és átadni a kollégáknak is, ezzel segítve a mindennapi munkát az iskolában.
Elérhetőségeim a szerkesztőségben.
