Több mint egy éve fogadták el Magyarország Digitális Oktatási Stratégiáját (DOS). Mi a szerepe a tervek megvalósításában a Digitális Pedagógiai Módszertani Központnak és milyen változásokra számíthatnak a pedagógusok?
A Digitális Pedagógiai Módszertani Központ egy módszertani fejlesztő központ, ami elsősorban a Digitális Oktatási Stratégia implementációjának az előkészítésével, koordinálásával foglalkozik. Amivel mi foglalkozunk, mint módszertani központ, az a szabályozási környezetnek az átalakítása annak érdekében, hogy a digitális pedagógia, a digitális oktatási környezet elérhetővé váljon.
Sok esetben a pedagógusok hiába gondolják, tudják, hogy a digitális technológia használható lenne pedagógiai problémáknak a megoldására, nem tudják ezt erre felhasználni, mert nem férnek hozzá az eszközhöz, vagy adott esetben nincs meg hozzá a megfelelő felkészítésük.
Ezt viszont nem egyedileg, egy pedagógus esetében érdemes orvosolni, hanem olyan környezetet teremteni, amiben a pedagógusok ezt a fajta támogatást rendszerszinten megkapják. A mi azt jelenti, hogy például a pedagógusok digitális módszertani továbbképzéséből legalább az alap kurzus az mindenképpen ingyenesen hozzáférhetővé váljon a pedagógusok számára.
Hogyan válnak majd a magyar pedagógusok digitálisan képzetté?
Jelen pillanatban annak a meghatározásánál tartunk, hogy mit jelent az, hogy valaki digitálisan képzett pedagógus. Erre jön létre, egyébként részben a DigCompEdu-nak (Digital Competence Framework for Educators ) a nyomán, az EU-s digitális kompetencia keretrendszer nyomán a hazai Infokommunikációs Egységes Referenciakeret (IKER) megvalósítása, és ennek lesz egy leágazása a pedagógusokra vonatkozóan, ami képes lesz bemérni és tanúsítani azt, hogy az egyes pedagógusok a digitális kompetenciáknak melyik szintjén állnak. Adott esetben akár differenciáltan vizsgálva, hogy mennyire képes az eszközt használni, mennyire képes a felhő alapú szolgáltatásokat használni, mennyire képes kommunikálni vagy megosztani dolgokat, mennyire tudja használni kifejezetten a pedagógiai eszközöket, mint mondjuk az elektronikus mérés-érékelést vagy tanterem-managementet, stb.
Tehát valójában mielőtt elkezdenénk képzéseket ráborítani a pedagógusokra, azelőtt mindenképpen azt kell elérni, hogy pontosan tudjuk, hogy melyik pedagógusnak milyen típusú fejlesztésre van szüksége és ehhez szükséges ennek a mérőrendszernek az előzetes kidolgozása.
Ebből is látszik, hogy maga a módszertani központ nem a végső dolgokkal foglalkozik, hanem ajánlásokat fogalmaz meg, hogy milyen rendszerekkel lehet egyáltalán ezt beágyazhatóvá tenni.
Ez olyan, mint mikor bevezették az autókat vagy megjelentek az autók és még nem volt KRESZ.
Mi az, amit meg kell határozni? Hogy mire jó egy eszköz és mire nem?
Igen. És hogy hogyan. Az, hogy valakinek van egy eszköze, legyen az egy pedagógus vagy egy diák, az még nem feltétlenül jelenti azt, hogy ő ezzel jól tud tanulni. A tanulási eredményességet is össze kell tudnunk kapcsolni azzal, hogy milyen módszert használ, hogyan dolgozza fel, milyen eszközöket választ ki. Tablet és tablet között, laptop és laptop között, nagy megjelenítő és nagy megjelenítő között is óriási különbség lehet abból a szempontból, hogy ez egy mondjuk az üzleti életben alkalmazható eszköz, vagy kifejezetten az oktatás céljaira tervezték. Jobban bírja a gyűrődést, leesik, nem törik össze. Vannak olyan típusú szabványok, amik kifejezetten arra van tervezve, hogy az oktatási környezetben is helytálljon.
Csak az eszközök változnak?
Magát a tanulási és tanítási folyamatot is újra kell tervezni és ez talán még nagyobb kihívás, mert itt nem azzal kell megküzdeni, hogy hogyan használjunk egy számítógépet, egy tabletet vagy egy mobileszközt arra, hogy egy információt megismerjünk. Hanem hogy magának a tanulásnak a kognitív folyamata hogyan épül fel. Tehát hogyan lehet a diákok számára izgalmasan, az ő érdeklődésüket felkeltve olyan környezetet teremteni, amelyben a tanulás a digitális eszközök segítségével, de nem kizárólag azok által, hatékonyabban tud megvalósulni.
Önmagában az, hogy egy hagyományos tanteremben, ahol egymás mellett ülnek a diákok és előre figyelnek, egymással nem beszélnek, beteszünk egy számítógépet vagy sok számítógépet, amivel ugyanezt csinálják, hogy egymással nem beszélnek, de használnak egy számítógépet, ez érdemben nem fogja megváltoztatni a tanulást, a tanulás eredményességét.
Csak akkor, ha magukat a feladatokat is felosztjuk és nem minden gyereknek mindig ugyanaz a feladata, hanem egymással együttműködve tudnak csak közös eredményt előállítani és ennek rendeljük alá a digitális technológiának a használatát. Akkor lesz ez valamilyen szempontból új hozzáadott érték a pedagógia számára, nem pedig csak a meglévő oktatásnak a digitalizálása.
Hogy kell elképzelni a magyar oktatás digitalizációs forradalmát, mi lesz ennek az ütemezettsége?
Ez egy hosszú-hosszú folyamat lesz szerintem. Egyrészt azért, mert maguknak a feltételeknek a meghatározása is évekig is eltarthat, másrészt pedig ez egy jelentős beruházást igénylő dolog, ugyanakkor olyan módon kell megvalósítani, hogy a finanszírozása fenntartható legyen. Tehát önmagában az, ha hullámokban, EU-s forrásból fejlesztünk, nem tud általános megoldásként elterjedni, mert annyi forrás nincsen az EU-s forrásokban, hogy abból az országban mindenhol, mindenkinek meg lehessen teremteni ezeket a feltételeket. Ezért a hazai költségvetési forrásokat is és az egyéb, adott esetben a szülői forrásokat is bevonhatóvá kell tenni, de természetesen a méltányosság és az esélyegyenlőség megőrzése mellett, ami hát nem egy egyszerű kihívás.
Milyen szemléletváltásra lesz szüksége a pedagógusoknak?
Egy olyan típusú módszertani váltásra van szükség, hogy a pedagógusok átértékeljék a tanításnak a feladatát és beemeljék ebbe azokat az elvárásokat, amelyeket a társadalom és a gazdaság elvár. Megfelelő egészséges egyensúlyt kell kialakítani az információátadás és a kompetencia között. Nem szabad egyik irányba sem eltolni a mércét,
mert megfelelő ismeretek nélkül nem lehet a kompetenciákat mire használni, viszont a megfelelő ismeretek megléte a kompetenciák hiánya nélkül gyakorlatilag alkalmazhatatlan vagy felhasználhatatlan tudást eredményez.
Milyen a korszerű tanítás, tanulás?
Sokszor elhangzott már, hogy a kognitív folyamatai a diákoknak kifejezetten úgy vannak felépítve, hogy mozgás közben, egymás közötti kommunikáció során mélyül el leginkább a tudás. Önmagában az a fajta helyzet, hogy egyoldalúan befogadunk egy ismeretet, akár olvasva, akár hallva, az egy sokkal alacsonyabb szintű rögzülést eredményez, minthogyha ezt egy gyakorlat közben felhasználjuk, vagy mi magunk érvelünk mellette. Ez persze nem újdonság, ez korábban is így volt, csak most sokkal lényegesebbé válik azáltal, hogy
a diákoktól egyre inkább nem egy meglévő tudáskört, hanem egy állandó rendelkezésre állást, állandó újratanulási képességet vár el a társadalom és a gazdaság.
Ebben mindenképpen szükséges, hogy olyan pedagógiai módszereket használjunk, amelyek eleve kondicionálják, erre készítik fel a tanulókat. Ha azt várjuk tőlük, hogy a munkahelyükön együttműködjenek, akkor tanítsuk meg őket együttműködni már az iskolában.
Ha azt várjuk tőlük, hogy proaktívan álljanak hozzá egy probléma megoldásához, akkor erre készítsük fel őket, konfrontálódjanak, vagy találkozzanak olyan problémákkal az iskolában, amelyeknek nincsen készen előre a megoldása, amikre nekik kell megtalálniuk a megoldást.
Egy nagyon fontos változás egyébként, ami a digitális technológiának az előnye, ugyanaz bizonyos szempontból a hátránya is. Az, hogy nagyon-nagyon sok információ egyszerre hozzáférhető, ez óhatatlanul elvezetett oda is, hogy az információnak az értéke lecsökkent. De nem csak az értéke, hanem az érvényessége is. Az információk között egyre több az, ami nem valós, vagy adott esetben teljesen más célt szolgál, nem pedig egy adott problémának a megoldását, vagy egyszerűen csak hamis.
A tanulókat nem lehet elzárni ezektől a hamis információktól, meg kell tanítanunk őket, hogyan ismerjék fel.
Milyen szervezetekkel együttműködésben dolgozik a DPMK?
Természetesen a legfontosabb partnerünk maga a szaktárca és az oktatási hivatal, velük majdhogynem napi kapcsolatban vagyunk, már csak azért is mert közös EU-s program keretében hajtjuk végre ennek a fejlesztésnek a megvalósítását. Ezen kívül nyilvánvalóan a legfontosabb partnerünk az Eszterházy Károly Egyetem még, akiknél zajlik az új NAT-nak a megfogalmazása és a digitális tananyagfejlesztés, valamint nagyon komoly pedagógus továbbképzés-fejlesztés is zajlik náluk, amelyekhez a Digitális Oktatási Stratégia alapján mi inputokat biztosítunk. Olyan szempontokat, amelyeket be kell építeni, de ennek beépítését, például bizonyos életkori sajátosságoknak megfelelően, hogyan lehet a digitális kompetenciát fejleszteni, az a NAT-nak a feladata. Azt, hogy mi a digitális kompetenciának a kimeneti elemei, az pedig az oktatási hivatalnak a feladata. Tehát itt egy nagyon szoros együttműködés van a szervezetek között.
Hol áll most a munka? Hogyan lehet csatakozni?
Jelen pillanatban előkészítő projektek vannak. Akik legelöl járhatnak, azok a 2017 évi EFOP 3.2.3-as, a VEKOP 7.3.3, valamint az EFOP 3.2.3 pályázatok kedvezményezettjei. Ez körülbelül kétszáz iskolát jelent, hatvan fenntartó iskoláját és ezek az intézmények arra kapnak forrást, hogy digitális környezetet alakítsanak ki, amelyből rengeteg tapasztalatot szeretnénk kiszűrni. A másik fórum ahol a pedagógusok csatlakozhatnak a prejekthez a Digitális Témahét. A digitális témahéten 1000-1500 iskolának a jelentkezését várjuk, akik egy héten keresztül – és remélhetőleg azt az egy hetet követően is – valamilyen digitális pedagógiai eszközzel dolgoznak fel a tanmenetükben. Ez azt jelenti, hogy 8-10 ezer pedagógus és ennek megfelelően több tízezer diák vesz majd részt ezekben a programokban. Különböző mélységekben, mert van, aki egy egész hetet rá tud erre áldozni, van, aki néhány órát, de alapvetően elindul egy olyan folyamat, ami segít ezeknek a jó gyakorlatoknak az összegyűjtésében és egy olyan közösségek a kialakításában, ami szerintem az egyik kulcsa a digitális pedagógia elterjesztésének.
A digitalizáció elsősorban a diákok javát szolgálja, de azért a tanárokét is. Hogyan?
A digitális technológiának az elterjedése az nem csak a tanulók számára teszi lehetővé a tudás hatékonyabb és gyorsabb megosztását, hanem a tanárok számára is.
Amikor a tanároktól azt várjuk el, hogy digitális óravázlatot készítsenek, felkészüljenek egy órára, akkor egy tanár számára ez egy nagyon komoly energia és időbefektetést igényel és erre nagyon nehéz egyedül felkészülni.
Akkor azonban, ha ezt a feladatot megosztják egymással a pedagógusok, tehát mondjuk tíz órából megcsinálok kettőt én, kettőt a kollégám, kettőt meg mások, akkor ez már nem csak megosztja a terheket, de nagyon komoly innovációt is visz be a rendszerbe. Mert egymástól tanulnak majd újabb és újabb ötleteket a tanárok, hiszen tíz leckéből kettőt ő csinált, nyolc pedig olyan lesz, amit más készített elő, de ő azt a saját óravázlatához igazíthatja, elvesz belőle ötleteket, stb. Ezek a kis online közösségek, ezek azok, amiket a gazdaságban a sharing economy mutat, hogy gyakorlatilag ezek óriási teret nyernek, és ami addig lehetetlen volt, az gyakorlatilag valósággá válik.
Ennek a legjobb példája a navigációs szoftverek alkalmazása, amelyek beépítik a felhasználói visszajelzéseket, és tájékoztatnak a kátyúkról, útlezárásokról, vagy éppen az utak leterheltségéről.
Erre soha, semmilyen formában nem lehetett volna olyan rendszert kidolgozni, ami engem tud ilyenekre figyelmeztetni. De azzal, hogy az összes közlekedővel együtt, mindenki nyújt valamilyen információt és ezt egy közös felületen meg tudjuk osztani, mindenki lényegesen jobban járt.
Hogyan segíthet egy tanárt egy online szakmai közösség?
A Digitális Témahét zárt Facebook csoportjába felvételt kért egy tanárnő, aki jelezte, hogy alapvetően ő szeretne csatlakozni a digitális témahéthez, de az iskolában ez nem egy bevett gyakorlat a digitális pedagógiának a használata, nem épült be az intézmény működésébe, kevés eszköz van és nagyon nehezen elérhető támogatás az eszközök használatához. És hogy mégis szeretné ezt csinálni, mit javasolnak neki a többiek? Este tízkor szombaton feltette ezt a kérdést és éjfélre volt ötven olyan válasza, amiben levelek voltak becsatolva, hogy én ezt írtam az iskolaigazgatónak, aki onnantól kezdve támogatta. Ezt így kell csinálni, itt nekem ez a jó gyakorlat bevált. Másnap reggelre ez már 150 válasz volt.
Ez az, amit soha nem tudnánk létrehozni akármilyen EU-s vagy hazai forrásból sem, mert ez megfizethetetlen. Az ilyen típusú szolgáltatás eddig elérhetetlen volt.
Készen állnak a pedagógusok a változásra?
A tanárokra vonatkozó összes olyan kitétel, hogy ők ezt nem akarják csinálni, hogy ők erre nincsenek felkészülve, hogy nincsen megfelelő digitális tudásuk, hogy nem akarnak váltani, – én ezeket alapvetően megcáfolva látom azok alapján a tapasztalatok alapján, amikkel találkozunk. Nyilvánvalóan vannak olyan pedagógusok, akik aktívabbak másoknál, de amit én tapasztaltam, hogy nagyon sok olyan pedagógus van, aki tudja, hogy ezt kellene, szeretné is csinálni, de a belépési küszöb túl magas a számára. Tehát ő nem akar úgy kiállni az osztály elé, hogy a gyerekek jobban tudják nála. Nem akar úgy kiállni, hogy esetleg nem fog működni valami, mert akkor azzal időt veszít vagy adott esetben presztízst. Ezért fontosak az olyan típusú gyakorlatok és az együttműködés a pedagógusok között, amiben nagyon pici lépésekben el lehet kezdeni a digitális technológiának a beépítését az órába.
Mert nem szükséges hirtelen, egyik pillanatról a másikra a teljes óramentet átalakítani, elég, hogy ha egy-egy lépést emelünk be. Egy kérdést kiküldünk a gyerekeknek a telefonjukra és utána el is tesszük.
Nem kell az egész órán ezt használni, csak hirtelen megjelent egy olyan elem az órában, amikor minden gyerek aktív és a telefonját is be kellett vonni valamilyen kérdésnek a megválaszolására. Ez megtöri az órának a korábbi rendjét, beemel egy új elemet. Ezt el lehet próbálni jól előzetesen és ez mondjuk öt percnél nem hosszabb egy órában, amire fel lehet készülni egy félórás-egy órás előkészülettel az órát megelőzően. De utána meg akárhányszor használható, tehát csak egyszer kell felkészülni, de utána mindig nyer vele a pedagógus az órán. Akár időt, mert könnyebben és gyorsabban tudja feldolgozni a beérkező válaszokat, akár pedig egy olyan pedagógiai eszköztár-bővítést is jelenthet, amivel fent lehet tartani a gyerekeknek a figyelmét.
Tehát a lényeg az, hogy lenyomjuk a belépési küszöböt. Kevés és egyszerű eszközzel is meg lehessen kezdeni, sőt akár eszközök nélkül is el lehessen kezdeni a digitális pedagógiát.
Lehet eszközök nélkül digitális pedagógiáról beszélni?
Lehet. Van egy Computing At School nevű szervezet Angliában és nekik van egy Barefoot, mezítlábas programozás című alszervezetük, amelyek számítógép és informatikai eszközök nélkül tanít programozást és algoritimizálást testnevelésórán.
Olyan sorgyakorlatok, amikben az algoritmizálás megjelenik és fontos elem. És ezek nagyon-nagyon népszerűek, a gyerekeket lehet mozgatni, miközben elsajátítanak olyan digitális alapelveket, amelyek a ciklusok ismétlésére vonatkoznak, adott esetben a mintázatok felismerését, vagy a szabályalkotást segítik.
Ezek mind olyan alapkészségek, amelyek a digitális technológiának nélkülözhetetlen elemei, de nem szükséges hozzájuk semmilyen digitális eszköz. És azért is fontos ez, mert ezekkel a fogalmakkal, ezekkel a koncepciókkal egyre többször találkozik a gyerek az életben. A buszjegy-rendeléstől kezdve egy csomó olyan dolog jön elő, amelyben az algoritmizálás van a dolgok mögött.
Kell-e még tanítani a mai diákokat a digitális technológiák alkalmazására? Hisz egyébként is egész nap a telefonjukat nyomkodják?
Az egész napos használat nem teszi a gyerekeket képessé a digitális technológia valós felhasználására. Az igaz és hamis közötti különbségtételre, a tudás olyan típusú megosztására, amit a másik ténylegesen fel tud használni.
Mert egy olyan megosztás, amikor hírt megosztunk, de nem teszünk hozzá kommentárt, nem helyezzük kontextusba, nem teszünk különbséget, hogy kinek osztjuk meg, kinek nem, ez valójában nem az a fajta készség vagy kompetencia, amelynek a meglétére egyébként majd a társadalomban és a gazdaságban szükség lesz.
Valóban elfelejthetjük a tankönyveket és minden magyar gyerek tablettel mehet majd iskolába?
Ez egy nagyon összetett téma, amiről sokat beszéltem a HVG-nek adott interjúmban.
Érdemes tisztába tenni ezt a kérdést és azt mondani, hogy a kézírás oktatása valószínűleg megkerülhetetlen és nélkülözhetetlen.
Olyan finom motoros mozgást tanít, ami a gondolkodási folyamat fejlesztéséhez elengedhetetlenül szükséges, vagy legalábbis nagyon nagymértékben hozzájárul. Tehát alapvetően az, hogy a gyerekek kezében egy íróeszközzel valamilyen írást csinálnak, arra hosszú távon, sőt valószínűleg nagyon sokáig szükség van, s ezt célzottan, tudatosan kell fejleszteni, mielőtt elkezdenek billentyűzettel írni. Tehát ez egy fontos dolog, ugyanis ez a rajzolásból, színezésből fejlődő, arra szervesen ráépülő tudás vagy készség, amit ezzel integráltan kell fejleszteni, és hogyha ez megvan, akkor lehet a billentyűzetes egyéb dolgokat fejleszteni.
Mik a legfontosabb feladatok az olvasóvá nevelés terén?
Örvendetes dolog, hogy az ifjúsági irodalom fogyasztása Magyarországon nőtt az elmúlt időszakban, egyre több ifjúsági könyvet olvasnak a diákok, a fiatalok. Ugyanakkor ez az olvasás-szövegértés kompetenciáin a diákoknak a hazai és a nemzetközi összehasonlító mérések alapján nem nagyon látszik. Egészen pontosan az látszik, hogy egyre többet olvasnak néhányan. Tehát a fogyasztásnak a növekedése az nem az összes gyereket érinti, hanem csak egy csoportot, miközben a többiek nem olvasnak, vagy nagyon-nagyon keveset olvasnak. Alapvetően egy olyan típusú olvasás, könyvolvasás-fejlesztésre lenne szükség, amelyik segíti azt, hogy azok, akik eddig nem olvastak, vagy csak nagyon keveset olvastak, ők kezdjenek el olvasni.
Be kellene azonosítani, hogy ki az, aki olvas és ki az, aki nem és azokat, akik nem olvasnak, ő számukra valamilyen ösztönző rendszert adni.
Ugyanis, akik nem olvasnak, nekik a szövegértésük nem fejlődik kellőképpen és ezért szükségszerűen és ennek következtében a többi tantárgy elsajátításával sem tudnak úgy haladni, mint azok, akik egyébként sokat olvasnak. Tehát ez az olvasás-szövegértés továbbra is a legfontosabb alapkompetenciája a tanulóknak, amelynek fejlesztése elengedhetetlenül szükséges ahhoz, hogy egyenletes, magas teljesítményt lehessen nyújtani és ne legyen ekkora a különbség a legjobban és a legrosszabbul teljesítő tanuló között. Ebben a digitális eszközöknek lehet szerepe, például a szövegértési tesztekben, ajánlásokban, adott esetben e-könyvekben is, de nem ez a feltétele, nem ez a célja a digitalizálásnak ezen a téren. Sokkal inkább a diagnosztika.
A könyvolvasásnak az élménye az megmarad könyvolvasási élménynek – egyébként akár e-book-on, akár hagyományos könyvön olvas a diák.
Miért fontos a tankönyvek a digitalizációja?
A tanulási folyamat egyre inkább egy aktív folyamattá alakul át, amiben maga a tanuló cselekvésen keresztül tanul, tehát interakcióban van a tananyaggal, ő maga alkotja részben magának a tanulási folyamat során. Így válik egyre inkább fontossá, hogy maga a tananyag egy digitális környezetben jelenjen meg, hiszen abban biztosítható az interakció. Igaz a munkatankönyvekbe is be lehet írni, de annak kiértékelése, nyomon követése az egy egészen elképesztő logisztikai feladat. Sokkal, de sokkal hatékonyabban lehet megoldani ezt elektronikus megoldásokkal.
A cél a formatív értékelés megjelenése, amiben mind a tanuló, mind adott esetben a szülő, de elsősorban persze a pedagógus kap egy visszajelzést azzal kapcsolatosan, hogy egy diák hol tart és hogy milyen adott nehézségekkel küzd, hol akadt el, mi az a probléma, aminél segíteni kell neki.
Ez javítja az oktatásnak a minőségét és pontosabbá teszi azokat a beavatkozásokat, amelyekre szükség van.
Mi a helyzet az iskolák internet hálózatával?
Hálózatot és wifit azt nem lehet egyénileg, vagy külön-külön csinálni, azt központilag célszerű kialakítani. Ez zajlik. Gyakorlatilag úgy hatékony, hogy egy egységes hálózati megoldásban, az intézményekben egy magas szolgáltatási színvonalat állítunk elő, s ott gyakorlatilag a wifi meg a hálózati hozzáférés az megoldott. Ez most zajlik, az intézményekben egy nagyon komoly sávszélesség-bővítés indult el, mindezt GINOP-os (Gazdaságfejlesztési és Innovációs Operatív Program) projektből valósítja meg a KIFÜ (Kormányzati Informatikai Fejlesztési Ügynökség). Ott az intézmények túlnyomó többsége száz megás vagy ennél nagyobb sávszélességet kap. Egy-két olyan intézmény esetleg lehet, ahol technológiailag, vagy távolság, vagy egyéb okok miatt ez nem oldható meg most, csak később. Ott majd egy későbbi időszakban kerül sor a bővítésre, de ezekben az intézményekben is legalább harminc megát el fogja érni a bemeneti sávszélesség. Ezek jellemzően nagyon pici intézmények, néhány tanulóval vagy ugye nem iskolaként, hanem egyéb köznevelési intézményként funkcionáló intézmények. A másik, a wifi, ami szintén kiépítésre kerül. Első körben most az állami fenntartású Klebelsberges intézményeket érinti, ott jelennek meg a wifi-fejlesztéssel. Ott gyakorlatilag az intézményekben magas szintű wifi-hálózat kerül kiépítésre. Ez jövőre kezdődik, 2018-ban és hát azt gondolom, hogy az intézmények túlnyomó többségét jövőre eléri. De nyilván itt is a kisebb, problémásabb – mondjuk műemlék – épületeket egy év múlva tudják bekötni. De alapvetően ebben egyetértünk a kommentekkel, meg az észrevételekkel, hogy wifi nélkül ez nem megvalósítható.
Alapvetően egy olyan rendszert kell kialakítani, ami ugyan hibatűrő és offline módban is képes működni, de alapvetően arra a feltételezésre épül, hogy a tantermekben wifin keresztül, széles sávú internet elérhető. Ezt kell mindenképpen megteremteni.
Mi a hálózat kiépítését követő lépés?
Ami erre épül, hogy mi van a felhasználóknál, tehát milyen eszköz van az iskolákban. Erre vonatkozóan több olyan projekt indul az elkövetkezendő évben, például az EFOP 3.2.3 keretében, amiben vizsgáljuk, hogy milyen típusú eszközök azok, amelyek a leghatékonyabban és a legköltséghatékonyabban lehet használni. Tableteket, hibrid eszközöket, laptopokat, mobiltelefonokat? Mi az az eszköz, ami leginkább és legszéleskörűbben le tudja fedni a pedagógiai igényeket. És amikor ez megvan, akkor indítanánk egy olyan kutatást, ami egy ilyen Bring Along Device programra vonatkozik. Alapvetően már jelen pillanatban is, a gyerekek túlnyomó többségének van valamilyen mobileszköze. Ahogy haladunk az életkorban előrébb, úgy magasabb az aránya ennek az eszköznek.
Mikor kéne kezdődnie a digitális nevelésnek? Általános iskola alsó tagozatában?
Az általános iskola alsó tagozatában, ahol az alapkészségeknek a fejlesztése zajlik, ott nincs szükség arra, hogy mindenki saját eszközzel rendelkezzen, hiszen a tanításnak a túlnyomó többsége során nem használnak eszközt remélhetőleg, hanem énekelnek, tanulnak, rajzolnak, szabályokat sajátítanak el, amelyben meg-megjelenthet az informatikai eszköz, akár demonstrációs, akár szórakoztató vagy játék szempontjából.
A digitális nevelés alsótagozat végétől, felső tagozattól kezdődik. Ez sokban függ a NAT-tól is, meg attól a pedagógiai környezettől, amely egyébként majd kialakul, de hatékonyan lehet ezt majd használni.
Ott, ahol a tanulók számára már az információ előállítása, megosztása az már napi szintű feladattá válik, ahol ő már aktív részese a tanulási folyamatnak, ott egyre inkább nélkülözhetetlenné válik egy valamilyen adatbeviteli eszközzel, adott estben billentyűzettel ellátott eszköz, ez lehet egy tablet, amihez lehet billentyűzetet csatolni, de lehet bármilyen más eszköz is.
Ez az életkor sajátosságainak megfelelően ez egy változó eszközrendszeri igényt jelent. Nem mindenre jó pusztán egy tablet vagy egy mobiltelefon, de sok esetben teljesen felesleges egy teljes értékű laptop.
