Kezdőlap vezetés

Digitális kultúra az iskolában – egy kutatótanár szemével

A pedagógus nagy százaléka igyekszik követni a diákokat a digitális világba." - állítja megfigyeléseinek fényében a kutatótanár szerző, Oláh Tibor. De mit is csinálnak a diákok ott? Mikor és hogyan lehet őket elérni ? Hogyan használják a digitális eszközöket a pedagógusok és a diákok? Hol találkozhatnak?

billentyuzet

 

Hirdetés

A digitális kultúra az oktatásban eszközök és szemléletmód tekintetében ez több területet érint:

  1. kommunikáció, csatornák (Facebook, Twitter, blogok stb.)
  2. oktatási segédlet (segédanyagok, digitális tananyagok stb.)
  3. megjelenítés (projektor, táblagép, e-book stb.)
  4. applikációk (Google, YouTube, aktívtábla programok, stb.).

Nem kell félnünk a digitális kultúra térnyerésétől az oktatásban.  A hagyományos oktatási formákat nem helyettesítik, hanem kiegészítik a korszerű digitális lehetőségek. A pedagógusok és a szülők kommunikációs mozgástere megnőtt. Például a szülőkkel való kapcsolattartásban nagy segítséget jelenthet az elektronikus levelezés. Sok iskolában már bevezették a számos praktikus funkcióval bíró elektronikus naplót. A jegyek megjelenítésén túl ezek között szerepel a szülő–pedagógus kapcsolattartás, fogadóórára bejelentkezés is.  A tapasztalat az, hogy sok szülő nem használja ki ennek a lehetőségeit, s inkább a hagyományos (telefon, személyes megkeresés) formáit részesítik előnyben.

Az oktatási segédletek között leggyakoribbak a digitális tananyagok, gyakorlóanyagok. Ezek használata módszertani szempontból a tananyag audiovizuális megjelenítési lehetőségeitől, gyakorlati hasznától függ. Egyesek erre azt mondják, hogy “a tananyag nem teszi lehetővé a digitális hókuszpókuszokat.” Az bizonyos, hogy erősen vezérelt, pontosan tervezett oktatási folyamatot követel meg a sok módszert felhasználó tanóra a pedagógustól. (Ezt persze segíthetné a tananyag újragondolása is. )

A gyakorlati szemléletű pedagógusok számos esetben bebizonyították a szemléltetés, a gyakoroltatás előnyeit digitális táblás környezetben. A diákok aktivitását erőteljesen fokozza ez az oktatási forma; segíti a bevésődést, a kapcsolatok átlátását, a rendszerszemlélet erősödését. Ma már igen sok iskolában van aktív (digitális) tábla. Sokszor azonban kevésbé használják ki ennek előnyeit.

A digitális tananyagok interaktivitása, pedagógiai–módszertani hasznosulása (a vételárát nem számítva) nem tesz sokkal többet hozzá a már alkalmazott módszerekhez. A pedagógusoknak növekvő száma (főleg a tanítók és a nyelvtanárok) használja az aktívtáblás programokat, maguk írnak digitális óraterveket, interaktív (audiovizuális) tananyagokat.

A pedagógusok egyre gyakrabban használják a tanórákona webes csatornákat (videókat, hangfelvételeket a YouTube-ról, képeket, blogokat, stb.), építik be a tanóra menetébe. A láthatóvá, hallhatóvá, érzékletesebbé tett, többféleképpen interpretált tananyagrészek szélesebb spektrumú, erőteljesebb befogadást eredményeznek.

 Szükség van-e az oktatás digitális infokommunikációs fejlődésére?

Ez a kérdés azért is jelentős, merta pedagógiának, a mindennapi oktatásnak segítenie kell az általános és középiskolás Z- és alfa generációs diákok információfeldolgozását. Ezeket a generációkat már másképpen kell oktatni, mint az előzőeket. A Z-generációratöbbek között az információk gyors befogadásának igénye jellemző. Viszont ebben türelmetlenek, értelmi és érzelmi reakcióik nem mindig megfelelőek, az észlelés és a feldolgozás nem alapos. Az alsó tagozatos alfák virtuális világhoz való viszonya még kézenfekvőbb. Ők viszont tudatosabbak, a digitális kultúrában felkészültebbek lesznek (illetve már azok).

A gyerekek énképe, gondolatvilága, jelenükhöz és jövőjükhöz való viszonyuk (amiről leginkább azt mondhatjuk el, hogy igen homályos) egyre inkább a virtuális térben formálódik. A játékok, a korai találkozás különféle tartalmakkal, a széleskörű vizuális ingerképzés befolyásolják a képi látásmódot, a kultúrához való viszonyt, a fogalmi gondolkodást. Az oktatás kommunikációs stratégiájának ezeket a tényeket be kellene építenie a módszertanba, az audiovizuális nevelésbe. A tananyag, a fogalmi háló szélesítése (habár folyton azt mondják, hogy azt szűkítik) ehhez nem járul hozzá.

Ma a diákoknak nagyon sok tananyagot kell elsajátítaniuk. A megszerzett tudás nem azonos az ismeretek alkalmazásával, divergens használat nem lesz belőle. Elmondható, hogy nem a tananyag-tudás segíti a képességek, a kompetencia fejlődését. A feszített tantempóba igen nehezen fér bele a gyakoroltatás, az elmélyítés, a gyerekek véleményeinek elmondása, együttgondolkodás egy meghatározott témáról. A rengeteg tananyag nem kompatibilis azzal a világgal, ami a gyerekeket az iskolán kívül mindenhol körülveszi. Ennek belátása a magyar közoktatás egyik legfontosabb feladata.

Hogyan tudná a pedagógia, a pedagógus közelíteni a duális térben élő gyermekek digitális világát a pedagógia elvárásaihoz?

Az online térben aktívan élő diákokkal olykor a pedagógus nem ért szót[1]. Természetesen ez a szülőkre is igaz lehet. A pedagógia, a pedagógus elvárásai, az iskolai napirend, a tanórákon való megfelelés sokszor egészen más profilt tesz szükségességé, mint amire a gyerek képes. (A gyerek és a diák státuszt akarattal cserélgetem, hiszen a szülőnek és a pedagógusnak sok esetben hasonló vagy azonos pedagógiát kell alkalmazniuk.)

Az is lényeges kérdés lehet, hogyan kell viszonyulnia a pedagógusoknak a fiatalok digitális kultúrájához. Vajon az oktatásban a pedagógus egyfajta kontrollként szolgálhat-e a diákok duális (digitális és, mondjuk háromdimenziós) valósága között? Azt egészségesebbé kell-e tennie?

Alapvetően sok esetben már nehéz (a duális tér fogalmát is azért használtam) kétféle vasóságról beszélnünk, mivel a fiatalok számára ez a két tér már sokszor összemosódik. A virtuális térben szórakoznak (tévét ritkán néznek, moziba már nem járnak, együtt is ritkán valahová), ott kommunikálnak, ismerkednek. Ott élik tehát szabadidejük jelentékeny részét. Egy diáktól a minap megkérdeztem, hogy melyek a leggyakoribb tevékenységei. Azt felelte: megye, leülök, felállok, bekapcsolom a számítógépet, fogom a telefonom. Ezt el kell fogadnunk, s ezzel „dolgoznunk”.

Van-e a pedagógusnak mozgástere?

Talán a legáltalánosabb kérdés, hogy mit tehet a pedagógus a tanulók valósága és az iskolai tanulástér kapcsolatának aktívabbá tételéért? Hogyan lehetne közelíteni egymáshoz ezeket a tereket?  A pedagógus nagy százaléka igyekszik követni a diákokat a digitális világba.

A facebookos kapcsolattartás már gyakori a tanár–diák kommunikációban. A Facebook-csoportot vagy a diákok hoznak létre az egymás közötti kapcsolattartásra (mi lesz a dolgozatban? ki írta fel a dolgozat kérdéseit; meg tudnád adni a matek anyagot?), vagy az osztályfőnök tartja praktikusnak, s kezdeményezi azt. Az látszik általánosnak, hogy ez utóbbi a diákok számára nem minden esetben megfelelő, így létrehoznak egy külön csoportot. Ez érthető!

 

Mi lesz a folytatásban? Hogyan és hol képezze, képezheti magát a pedagógus? Van-e lehetősége alkalmazható tudás-kiegészítésre, módszertani ismeretek szélesítésére?

olahtiborA szerzőről: Dr. Oláh Tibor, alkalmazott nyelvész, általános és középiskolai tanár (Budapesti Fazekas), kutatótanár. A szerző fotója.

 

 

[1] Az online nem azonos a virtuális jelzővel, hiszen az első az internet világára utal, míg az utóbbi egy elképzeltre, nem valóságosra. A virtuális térben a felhasználó sokszor avatarával van jelen, nem saját személyében. (lásd: Ollé János: Virtuális környezet, virtuális oktatás, Eötvös Kiadó, Bp. 2012.)

Fotó: Pexels.com