Az előző alkalommal négy Magyarországon tanuló nyugat-európai diákot kérdeztünk arról, hogy mennyiben járult hozzá az általános és középiskolai oktatásuk az előadói készségeik fejlődéséhez. Pozsgai Anita, főiskolai oktató, most arról kérdezi őket, hogy milyen módszerekkel tanítottak a tanárok, hogyan szervezték a tanulást pl. csoportmunkában, hogyan növelték a diákok felelősségérzetét és önbizalmát, és mennyire tartották ezt hatékonynak. Haakon és Herman Norvégiából, Erik Svédországból és Dennis Németországból érkezett. Iskolájuk: International Business School, Accounting and Finance/ Nemzetközi Üzleti Főiskola, BSc, Pénzügy-Számvitel szak, idén diplomáztak, angol nyelvű képzésre jártak. Az interjút a Hetek c. újság is közölte.
„..és arra motiváltak minket, hogy amikor csak lehet, segítsünk egymásnak…” – 2. rész
Milyen gyakran kellett csoportosan dolgoznotok?
Dennis: Mi kisiskolásként már úgy ültünk az osztályban, hogy egymással szembe voltak fordítva a padok és arra motiváltak minket, hogy amikor csak lehet, segítsünk egymásnak. Később a felső tagozatban és a gimnáziumban egy évben legalább 10 csoportos projektünk volt. A gimnáziumban volt például egy olyan projektünk, amikor egy valódi céget kellett megkeresnünk és az egész osztálynak együtt egy közös beszámolót kellett erről a munkáról készítenie.
Haakon: Sokszor kellett plakátokat is készítenünk csoportosan és utána az osztály előtt elmagyaráznunk és bemutatnunk.
Erik: Fontos, hogy mindezek ellenére a tanulásunkban mégis az egyéni fejlődés és az egyéni fejlesztés volt a fókuszban. Nálunk mindenkiről egyenként vezették a tanárok, hogy mik az erősségei és fejlesztendő területei. A tanárok ez alapján számoltak be félévente a szülőknek egy személyes találkozó során, hogy mi az, amiben fejlődtünk és mi az, amiben még fejlődnünk kell.
Mennyire állítottak titeket versenyhelyzet elé, mennyire kellett versenyeznetek egymással?
Herman: A cél nem az volt, hogy egymással versenyezzünk, hanem, hogy megcsináljunk valamit és részt vegyünk valamiben.
Erik: Sokkal inkább az volt a cél, hogy megtanuljunk egymással együtt dolgozni.
Mi történt akkor, hogyha olyan csoportban voltatok, amibe gyengébb képességű gyerekek is kerültek, akik nem voltak olyan jók a prezentációban vagy a kutatómunkában?
Erik: Én mindig arra törekedtem, hogy őket is bevonjam és találjunk olyan dolgot, amiben ők is jók.
Herman: Igen, igyekeztünk, hogy olyan feladatot kapjanak, amit meg is tudnak csinálni. És persze támogattuk, segítettük is őket, hogy sikerélményük legyen.
Erik: A jegy, amit kaptunk a csoportmunkára, egy közös jegy volt. Ez is arra ösztönzött minket, hogy mindenkit egyformán bevonjunk és együtt a legjobbat hozzuk ki.
Mi történt, ha valaki nem vett részt a csoportmunkában?
Erik: Ha valaki nem vett részt aktívan csoportmunkában, az nagyon komoly következményekkel járt…
Herman: Ha probléma volt, előfordult, hogy bevonták az igazgatót, a szülőket, szóval nagyon nehéz helyzetbe kerülhetett az, aki nem végezte el a feladatát.
Hogyan tanítottak a tanárok, milyen módszereket kedveltetek a legjobban?
Erik: Az igazán jó tanárok interaktívan tanítottak és az osztály minden tagját bevonták, úgy, hogy senki sem maradhatott ki. Ezenkívül nagy hangsúly volt azon, hogy a tudást, amit kaptunk megtanuljuk alkalmazni is. Az oktatási idő elég rövid volt, fél 8-tól 1-ig tartott, ez viszont nagyon intenzív volt, mert az a szemlélet, hogy interaktív és gyakorlati módon tanuljunk sokkal nagyobb energiát igényelt, ugyanakkor fel is gyorsította a tanulásunkat. Az is érdekes lehet, hogy mi sokszor azért is kaptunk jegyet, ha megpróbáltunk valamit. A tanárok értékelték azt, amikor látták, hogy a tőlünk telhető legtöbbet tesszük meg, még akkor is, ha az a végén nem volt tökéletes.
Mi volt az aránya a gyakorlati és elméleti jellegű oktatásnak?
Dennis: Kb. 70-30 volt az arány, 70 % volt a normál órák aránya és 30% a gyakorlati jellegűeké.
Haakon: Mindig vártuk ezeket az órákat, amikor többet dolgozhattunk magunk, mert ez sokkal élvezetesebb volt és jobban meg is maradt bennünk.
Tudtok mondani még példákat arra, hogy milyen gyakorlati feladatokat kaptatok?
Herman: Mi például, egyszer amikor egy hétig nem volt iskola, azt a feladatot kaptuk, hogy a hét folyamán készítsünk el valamilyen kézzelfogható dolgot. Én egy távirányítású autót csináltam. A hét végére pedig el kell készítenünk egy beszámolót és fényképekkel illusztrálva be kellett mutatni a többieknek, hogy hogyan készítettük el a saját termékünket, milyen fázisai voltak a munkának és mit tanultunk a munka során.
Dennis: Emlékszem, hogy egyszer a csoportunknak hőlégballont kellett készítenie olyan eszközökből, amik egy háztartásban hozzáférhetőek. Olyan feladat is volt amikor spagettiből kellett hidat építenünk, de olyan is, amikor valódi fa építőelemekből készítettük hidat, amit aztán ragasztó anyaggal összeillesztettük. A hídnak olyan erősnek kellett lenni, hogy át is lehessen rajta menni. Ezek nem technika órák voltak, mert mindezt komoly számítások és tervezőmunka előzte meg, matematikai, fizikai és kémiai tudást is alkalmaznunk kellett egyszerre.
Hogyan motiváltak titeket a tanárok?
Herman: Ahhoz, hogy a helyi gimnáziumba bejussunk bizonyos átlagot el kellett érni és ez nagyon motivált minket. Ezenkívül a szüleink rendszeresen bejöttek az iskolába és a tanárral és velünk együtt volt egy megbeszélés, ahol közvetlenül hallhatták, hogy hogyan haladunk.
Herman: Emlékszem, hogy nagyon tartottam ezektől a helyzetektől, mert nem akartam csalódást okozni a szüleimnek.
Erik: Nálunk is ez volt, ráadásul ilyenkor nekem kellett az egész megbeszélést vezetnem és beszámolnom a szüleimnek a haladásomról. El kellett mondanom, hogy hogyan fejlődtem abban, amiben nem voltam olyan jó, miért azt a jegyet kaptam, miért nem sikerült javítanom, milyen akadályok voltak és mit fogok majd csinálni a jövőben, hogy jobban menjen a tanulás.
Említettétek, hogy szokatlan volt számotokra, hogy voltak olyan diákok, akik a főiskolát csak időtöltésnek tekintették és nem felelősséggel tanultak. Mit gondoltok, van ennek a hozzáállásnak köze az oktatási rendszerhez?
Dennis: Lehet, hogy ez inkább egyedi, illetve a kultúra és az is befolyásolhatja, ahogy felnőttünk. Én a tanulással úgy voltam, hogy tudtam, hogy ezt nekem meg kell csinálnom. Ezzel szemben voltak olyan osztálytársaim középiskolában, akiknek még mindig segítettek a szüleik elkészíteni a házi feladatokat.
Erik: Szerintem is ez inkább egyedi, például én saját magam finanszírozom a tanulásomat, diákhitelt vettem föl, amit nekem kell majd visszafizetni és ez nyilván más hozzáállást eredményez. De igaz az is, hogy a csoportmunkák során megtanultunk már egész kicsi korban felelősséget vállalni.
Köszönöm, hogy megosztottátok velem a tapasztalataitokat!
A szerzőről: Pozsgai Anita, közgazdász, több éven keresztül dolgozott multinacionális cégeknél, jelenleg a gazdasági felsőoktatásban főiskolai oktatóként tanít, valamint business coach-ként dolgozik. A Hurry sickness help-Állítsátok meg a kiégést c. blog szerzője.
Korábbi kapcsolódó cikk: