A szólót éneklő cigánylány sikertörténete

Istenem, ennek is már elmúlt 40 éve. Lakatos Kati története – Halasi Mária: Az utolsó padban – a filmvásznon! (A linken a Wikipédia szócikke. A kb. 56 perces videó elérhető teljes változatában több videómegosztó portálon is. a szerk. )

Kende Mártáék filmjét néztük és nézettük tanítványainkkal, kollégáinkkal reménységgel. Kati, a cigánylány – Imre Etelka játszotta fantasztikusan –  az ország peremvidékéről utazik apjához a fővárosba, hogy  a család együtt juthasson biztonságos otthonhoz a sivár albérletben, a kislány apához, az apa és a (hol dolgos, hol kevésbé dolgos) báty  gondoskodó kisgazdasszonyhoz jusson. Ebben a miliőben  iratkozik Kati a fővárosi iskolába, ahol a középosztálybeli osztálytársak bizalmatlansága fogadja, a tanítónő  rövid  tétovázás után megtalálja a kulcsot a kislányhoz és az osztályhoz, sikerül oldania az osztálytársak kirekesztő hozzáállásán, Kati is megteszi a lépéseket a „társadalmi mobilitáshoz” szükséges „kultúraváltást” illetően. Boldog vég. A karácsonyi ünnepélyen az osztály kórusában végre ott állhat a szép hangú Kati, sötét aljban, fehér blúzban, ropogósra vasalt kisdobos-nyakkendőben. Szólót is énekelhet. Sikerhez segíti – mindenki elismerésére – az osztályt. Méltó ünnep formálódik az osztályban. Béke lesz, öröm, mindenki mosolyog.

Faluról városa, téglagyár

Egy kicsit szebb, mint a valóság. Alig kell várni három esztendőt, hogy Schiffer Pál remekműve, a remek főhőssel, a XX. század  utolsó harmadának szeretetre méltó „boldog emberének” sorsát immár  komorabb színekkel rajzolta meg. (Cséplő Gyuri történetéről többet ITT lehet olvasni. A szerk. )

De a Halasi Mária ifjúsági regénye nyomán született  film az ifjúságnak készült, s az ifjúságnak, az új nemzedékeknek boldogabb jövőt képzelő, szánó jóformán optimista  – vagy optimistának kívánt társadalomnak. Hallgatóim, tanárjelöltjeim ma is  önfeledten nézik a filmet. Olyan jó hinni a mesében: Kati integrálódik a középosztályi társadalomba (valamennyire a család férfitagjai is), s az iskola, a pedagógia ehhez végső soron kompetens válaszra talált.

Csendülhetett hát a kórus dala a zárójelenetben!

Fordult a világ – néma csendben „kiált sikoltva” a gyerekkórus

Milyen gyorsan fordult aztán a világ. 1979-ben – tehát alig 4 évvel az Utolsó padban után –  mutatta be a televízió Gabnai Katalinnak  növendékeivel, az akkori Úttörő Színpad gyerekeivel közösen alkotott, a fiatal hazai drámapedagógia máig „úttörő”  darabját, a kemény iskolakritikát  képviselő „Aki bújt, aki nem” című „élet-játékot”.

Ugyan  itt nincs kórus a darabban – a gyerekek öntevékenyen mozaikot  készítenek az új, lakótelepi iskola falára, amit aztán az értetlenkedő felnőttek nyomására  le kell veretni. De ének itt is van. Pontosabban nincs. A „gyermekévi” riportot készítő újságírók kérik a gyerekeket, hogy  a műsor befejező zsánereként énekeljenek el egy úttörőindulót. Ám a gyerekcsoport összeszorítja ajkát. Néma marad. Tragikus vég. A mozaik utolsó cserepei összezúzva a földön, sikoltva kiáltja bele panaszát az iskoláról, az Iskoláról, a felnőttek  rosszul működő társadalmáról.

Hát ennyi minden jutott eszembe a „filmtörténetből” a Mindenki című Oscar-díjas film láttán.

Térjünk vissza…a humánus tanító vezetése

Térjünk vissza az Utolsó padban kórusára,  az Utolsó padban társadalomrajzára, iskolaképére.  40 éve. Minden éppenséggel fordítva volt.

A jövevényt körülvevő bizalmatlan gyerekek, akiket a humánus tanító vezet rá a méltó cselekvésre, a méltó viszonyra, egyben Kati értékeire, az ő kezdeményezése során valósul meg a kívánatos integráció – legalábbis a filmben, az ifjúsági  film mesebeli, vágyott utópiájában.

A Mindenki csúcspontja- a hangadó osztálytárs szervezi a szolidaritást

(Figyelmeztetés: aki még  nem látta a Mindenki című filmet, de szeretné megnézni, az ITT megteheti, kb. 25 perces. A cikk folytatásában a film végén látható, drámai jelenetről esik szó, érdemes ezt a film nyelvén befogadni először. A szerk. )

Mi történeik a „Mindenki”- ben?

Az osztály nyitott a szolidaritásra. A hangadó osztálytárs-kórustag  erre a szolidaritásra szervezi a gyerekeket. Akik azonnal vállalják az ellenállást. A – minden jó tulajdonsága mellett – a megalázó szegregációt eszköztárában tartó – tanítónővel szemben. A film drámai tetőpontján tehát nem csendül fel a dal. A szolidaritási „sztrájk” általános lesz. Minden gyerek, nemcsak a „szeretetteljes szegregációval”  megalázott  jövevény, s nemcsak – mint kiderül, többen vannak ilyenek – további némaságra száműzöttek, de az egész kórus elhallgat. Tátikázik. Mondhatjuk  csúnyábban: tátog. S amikor Erika néni sértetten távozik a  kórusverseny karmesteri pulpitusáról, csak ekkor csendül a dal.

Az online közösségi oldalakon váratlanul élénk vita indult. Pro és kontra. Mondhatnám: a film Oscarral felérő sikere: megszólaltatta a „tátikázó” társadalmat. Úgy érzem – bizalommal  – végre van vita az iskoláról! Talán el is jut valamilyen megegyezésig. Ez máris a film érdeme.

Bízzunk benne: a gyerekek példáját követik majd

De nekem bizalmam arra nézvést is van, hogy a gyerekek példája követőkre akad.  Emberségből mintát adnak – a film szándékai szerint – az igazságtalanság elleni fellépéshez, a szolidaritás gyakorlásához. A kockázatvállaláshoz.

Ebben az évben a 75 éve növendékeivel a treblinkai haláltáborban meggyilkolt varsói Janusz Korczakra emlékezünk. Lám őt igazolja a film gyermekszemlélete is. „A gyereknek joga van a tiszteletre”. A Mindenki hősei  erről tettek tanúbizonyságot.

2017- ben.

A gyermeki jogokról Janusz Korczak nézetei és a 21. század gyakorlata alapján)

Szerző: Trencsényi László

Az ELTE PPK tanára, pedagógiai kutató, szakíró