Egyetemen már lassan másfél évtizede oktatok, előtte/alatta két elit szakközépiskolában is tanítottam diákokat. Szerencsém volt, mert szakbarbárként csak a szakmai fejlődésükre, a karrierükre koncentráltam, nem volt szükség arra, hogy pótapaként a fiatalok családi hátterével is foglalkozzam.
Vizsgaelnökként, kamarai képviselőként is kb. másfél évtizede járok vizsgáztatni szakközépiskolákba, rendszerint budapestiekbe, néha vidékiekbe. Mivel szeretek a diákokkal beszélgetni (részint, hogy oldjam a vizsgadrukkot), ezért ezek a rövid diskurzusok is betekintést engednek a nem mindig felhőtlen helyzetbe.
A családi erőszak miatt börtönben ülő apa, az idegileg összeomlott anya, a szülők halála
után a gyerekeket nevelő beteg nagymama, a munkanélküli, alkoholista szülők, a családból elüldözött fiatal (aki egyébként két munkahelyen dolgozik, csakhogy tisztességesen tudjon megélni apró albérletében), a férfipartnereit meglehetősen sűrűn váltogató anya – egy-egy névtelen történet azok közül, amiket az elmúlt több mint ötezer napban hallottam. Lehet okokat, meg bűnösöket keresni – nem az én tisztem.
Számomra maga a csoda az a pedagógiai munka, amit a szaktanárok végeznek
a „zűrös gyerekeken” annak érdekében, hogy ha már a „szerető” család csak álom marad a diákok számára, legalább az iskolában tudják megteremteni azt a támogató légkört, ami révén a 14 éves fiatalok eljutnak a szakmai képesítő vizsgáig, a szakérettségiig, a technikusvizsgáig. A rendelkezésre álló 3-4-5 év alatt ezek a fiatalok nem csak szakmai ismereteket szereznek, hanem megtanulják a társas együttélés szabályait, megértik, hogy mit jelent a munka becsülete, megtapasztalják, hogy van olyan felnőtt aki szereti és elfogadja őket.
Miközben én/mi egyetemi oktatók a tudományt műveljük, kutatunk, tanulmányokat írunk, konferencia előadásokat tartunk, sokszor bele sem gondolunk, hogy az igazi, nehéz munka nem egy tanulmány megírása, hanem egy fiatal értékes felnőtté nevelése, akivel aztán az egyetemen szakbarbárként már csak a karrierjére, a szakmai fejődésére fókuszálhatunk.
Én ezért tekintek csodálattal a középiskolai (szakgimnáziumi) szaktanárokra.
Forrás: dr. Kollár Csaba, PhD
vizsgaelnök, vizsgatag, egyetemi oktató
Kiegészítés:
A cikk nagyon sok emberhez eljutott a Facebook Online Tanári Szoba megosztásában.
Egy hozzászólás különösen figyelemre méltó:
„Zsuzsa Balla Bizony jó olvasni. Szeretném hozzátenni ezeknek az említett gyerekeknek a dicséretét is: nekem is volt olyan tanítványom, aki olyan meggyőző erővel képviselte, hogy mekkora erőfeszítéssel dolgozik azon, hogy a sokszorosan hátrányos helyzetéből kitörjön, le tudjon érettségizni, és ne ott végezze, ahol a szülője, hogy akaratlanul hitelessé tette azt, amit mi igyekeztünk sokkal kisebb hatásfokkal a kamaszok felé közvetíteni. Meggyőzte a példájával még azokat a társait is, akik jólétükben nem igazán gondolkodtak azon, hogy célokra van szükségük.Igen ezek olyan nagyszerű közösségek ahol diákok, és tanárok egymást formálják”
A kommentelővel, Balla Zsuzsával felvettük a kapcsolatot, bemutatkozásként ezt írta:
Balla Zsuzsanna, forrás: a szerző FB profilja
„Pályám vége felé járok, matematika-fizika szakos vagyok. A hozzászólásomban említett gyerekeket néhány éve tanítottam a Földes Ferenc Szakközépiskolában, amelyet beolvasztottak a jelenlegi Hunfalvy János SZG-ba. Most egy zuglói általános iskolában dolgozom, és a tanári és gyermekvédelmi munkám ma is sok szállal köt a hasonló sorsú gyerekekhez, akiknek mostanában is igyekszem követni a sorsát a ballagás után, és jó örülni a kicsi sikereiknek, amik valójában gyakran nagy győzelmek.”
