Tárczy Judit, magyarországi angoltanár 12 hónapig tartózkodik Indiában, egy iskola vendégeként. Két hónapja érkezett egy vidéki kisvárostól, Himmatnagartól nem messze a Grow More Institutions nevű intézménybe, ahol óvodásoktól egyetemistákig minden korosztály tanul.
A különleges nevéről, az indiai iskolákban érezhető hatalmas hőségről, az ahhoz való alkalmazkodásról valamint a tanári brutalitásról, a gyermek bántalmazásról és annak megállítási lehetőségieről mesélt Tárczy Judit, jelenleg indiában élő magyar tanárnő a sorozat 6. részében.
1. kép
Ünnepi vacsora a Grow More-ban
– Régóta furdal a kíváncsiság, hogy került a Facebook nevedbe az “Usha”?
Megérkezésem másnapján, május 7-én este rendeztek egy welcome partit a tiszteletemre. Az összes tulajdonos és családja részt vett rajta. Nem kell valami nagy, fényes eseményre gondolni. Az egyik irodában leültem “beszélgetni” a nőkkel. (A férfiak és a nők legtöbbször elkülönülnek egymástól.) A beszélgetés abból állt, hogy én jót játszottam a kisgyerekekkel, az asszonyok meg szépen mosolyogtak. Angolul egyikük sem tudott…
Aztán átvonultunk az étkezőbe, vagyis cafeteriába, ami kb. 300 méterre van az iroda épülettől, amit itt “admin”-nak hívnak.
Különleges vacsorát készítettek az alkalomra, de én nem érzékeltem az étel különlegességét. Mindössze két alkalommal ettem addig a menzán, és fogalmam sem volt, mi a “különleges”… Azt viszont érzékeltem, hogy az étkező rettenetesen sötét (azóta is!), és a falak iszonyú mocskosak. (Azóta végre lefestették olajfestékkel.)
Ugyanazoknál az asztaloknál ettünk, mint bármelyik másik étkezésnél, ugyanazokon a lehajtható fém ülőkéken ülünk, mint mindig. Számomra semmi különleges nem volt benne…
Vacsora után kimentünk a szabadba, ahol este kilenckor végre elviselhető volt a hőség. Ahogy álldogáltunk férfiak és nők vegyesen, próbáltam “ott lenni” a gujarati nyelvű beszélgetésekben, és néha bekapcsolódni angolul.
Ekkor az egyik nagylány megszólalt, és közölte, hogy az én nevem Usha. Ennyi. Később fogtam csak fel, mekkora jelentősége volt ennek a mondatnak.
Utánajártam mit jelent a szó, és amikor megtudtam hogy alkonyt és hajnalt is jelent, akkor már biztos voltam benne hogy ez az ÉN nevem. Lezártam életem első 50 évét, és az 51. születésnapom utáni hajnalon repülőre ültem, és eljöttem Indiába.
– Tudjuk hogy Indiában meleg van. Mennyire? Hogyan tanítanak a hőségben?
Igen, és Indián belül is Gujaratban és Gujaratnak is ezen a területén van a legmelegebb májusban. Amikor megérkeztem, gyakran előfordult, hogy árnyékban 48 fok volt. Ebben az időszakban néhány hetes nyári szünetet tartanak, és június elején kezdődik az új tanév. Néhány hét múlva, június 20-a körül megérkezik a monszun, és ez egy kicsit lehűti a levegőt, viszont a páratartalom közel 100%-os lesz. Ez engem jobban zavar mint a hőség.
Egész Indiában nem jellemző a légkondi. Elvétve egy-egy üzletben és irodában van, de az sem mindig működik. A házak, helyiségek nincsenek hőszigetelve, mondhatjuk úgy is hogy nagyon szellősek. Csukhatatlan ablakok, ajtók, kitört üvegek… Légkondi helyett plafon ventillátorok vannak mindenhol. Az osztálytermekben 6-8 vagy még több van felszerelve. Annyira hozzászoktak, hogy sokan nem tudnak például aludni csak akkor ha teljes fordulatszámon megy a ventillátor. Az oszályokban ugyanez jellemző. Belépnek, és azonnal mindet felkapcsolják. Ettől olyan durva alapzaj lesz a termekben, hogy szerintem az oktatás 30%-a kárba vész, ha nem több… A gyerekek egyáltalán nem hallják egymást, csak a tanárt, és őt is csak akkor, ha üvölt. Amikor tanítok mindig azzal kezdem, hogy lekapcsolom a ventillátorokat.

2. kép
Tárczy Judit Eegyik első utja rikshában 50 fokban a szobatársával
3. kép
Vizsga májusban ventillátorok alatt
– Mi az, amire egyáltalán nem voltál felkészülve, ami teljesen váratlanul ért?
A gyerekek bántalmazása. Ettől teljesen ki tudok borulni. Túl sok történetet tudnék mesélni… A pici óvodások durva hátba ütésétől a kamasz fiúk bottal veréséig minden előfordul abban az iskolában, ahol elvileg tilos a gyerekeket fizikailag és verbálisan bántalmazni.
– Mit tudsz tenni a gyerekek érdekében?
Elég sokat, de mindenhol nem lehetek ott. Túl nagy az iskola ahol vagyok.
Az óvónőt megkérem hogy amíg én tartom a foglalkozást, addig ne üsse a gyerekeket. A felbőszült tanárra ráüvöltök aki a hajánál fogva kínozza a gyereket. És mindenki kezéből kiveszem a botot. Sajnos előfordul, hogy túl későn… Az ágyam alatt egész szép bot gyűjtemény van már, de biztosítottak róla, hogy van még bőven…
Azt mondják, ez hozzátartozik az indiai kulturához, de tudom, hogy nem így van. A kormány törvényben tiltja a gyerekek bántalmazását. Addig azonban, amíg a szülők is ugyanezt teszik otthon, és hangsúlyozottan kérik az iskolát hogy ha kell, verje meg a gyereket, addig nagyon nehéz kitörni ebből az ördögi körből.
Amikor az iskola két igazgatója vállvetve veri bottal a kamasz fiúkat az egész tantestület szeme láttára, akkor vajon mit ér, ha azt prédikálják, hogy tilos a gyerekeket testileg fenyíteni? Egyedül nekem van szabadságom leállítani az ilyen helyzeteket. A többi tanár csak áll, és néz, és csak nagyon kevesen mernek helyeslően bólintani nekem, amikor elvonulok, hogy a botot a gyűjteményembe rakjam.
Egyszerűen nincs más eszközük, ötletük, mit lehetne csinálni. De azt sem tudják, hogy milyen érzékeny lény egy kamasz fiú… Lehet, hogy tanulniuk kellene mielőtt a katedrára állnak?…
4. kép
Ebben a teremben még a táblát sem lehet látni a szélső padsorból
– Ez nagyon ijesztő. Mindenhol ezt tapasztaltad?
Nem. De az is igaz, hogy a Grow More-on kívül egyetlen iskolában sem töltöttem egy napnál hosszabb időt. De néhány helyen nagyon biztató jeleket láttam. Az egyik magániskolában minden tanterem be van kamerázva, és az igazgató figyeli is a monitorokat. Ha egy tanár megüt egy gyereket, levonnak a fizetéséből. A saját szememmel láttam, amikor már-már lendült a tanár keze, de megállt a levegőben. Tehát van hatása!
A Sahyog intézetben, ahol fogyatékosok és leprások vannak, egyszerűen elküldik azt, aki megüti valamelyik bent lakót.
Egyre több iskolát és egyéb intézményt látogatok meg, és mindenhol szóba kerül ez a téma. Tehát van még mit tenni ezen a területen, de jó úton halad India!
5. kép
Az igazgató folyamatosan ellenőrzi a monitort
Fotó: a szerző,Tárczy Judit
A szerző további fotói a Google albumokban itt nézegethetők meg.
Tárczy Judit útja követhető a Facebookon, az angoltanár profilján keresztül, itt.
Kapcsolódó cikkek:
így kezdődött:
India egy tanár szemével – 1. rész
Legutóbbi rész:
Oktatás Indiában – extrém körülmények között – 5. rész


