Több mint egy éve fogadták el Magyarország Digitális Oktatási Stratégiáját (DOS). Mi a szerepe a tervek megvalósításában a Digitális Pedagógiai Módszertani Központnak és milyen változásokra számíthatnak a pedagógusok?
A Digitális Pedagógiai Módszertani Központ egy módszertani fejlesztő központ, ami elsősorban Magyarország Digitális Oktatási Stratégiája implementációjának az előkészítésével, koordinálásával foglalkozik. A feladatunk a szabályozási környezet átalakításának támogatása annak érdekében, hogy a digitális pedagógia, a digitális oktatási környezet általánossá és magától értetődővé váljon minden iskolában.
Sok esetben a pedagógusok hiába gondolják, hogy a digitális technológia használható lenne pedagógiai problémák megoldására, ha nem tudják a technológiát alkalmazni, mert nem férnek hozzá az eszközhöz vagy hozzáférnek ugyan, de nem megfelelő a módszertani felkészültségük.
Több mint egy évtizede csak a pedagógusok egy szűk köre képviseli a digitális pedagógiai módszertani innovációt. A digitális kompetenciák fejlesztése azonban általános elvárássá vált az életben, ezért ma már egyetlen pedagógus sem kerülheti el a digitális eszközök használatát, különben azok a gyerekek, akiknek nincs innovatív tanára, jelentős hátrányba kerülnének a többi diákkal szemben. Az átállás és az új módszertanok elsajátításának lehetőségét minden tanár számára elérhetővé kell tenni.
Hogyan válnak majd a magyar pedagógusok digitálisan képzetté?
Jelen pillanatban annak a meghatározásánál tartunk, hogy mit jelent az, hogy valaki digitálisan képzett pedagógus. Ezért jön létre, egyébként részben az EU-s digitális kompetencia keretrendszer, a DigCompEdu (Digital Competence Framework for Educators) nyomán, a hazai Infokommunikációs Egységes Referenciakeret (IKER). Ez a tanulók és a pedagógusok digitális kompetenciáira vonatkozóan nemcsak egy EU-sztenderdekhez igazított követelmény-rendszert dolgoz ki, hanem egy mérés-értékelési rendszert is, amelynek segítségével folyamatosan nyomon követhető lesz, hogy az egyes pedagógusok digitális készségei milyen szinten állnak. Ez adott esetben akár differenciált vizsgálatot is lehetővé tesz arra vonatkozóan, hogy a tanár mennyire képes az eszközök vagy a felhő alapú szolgáltatások használatára, mennyire képes kommunikálni vagy tartalmakat megosztani, és mennyire tudja használni az olyan, kifejezetten pedagógiai eszközöket, mint például az elektronikus mérés-értékelés vagy tanterem-management.
Mielőtt elkezdenénk képzésekkel elárasztani a pedagógusokat, mindenképpen fel kell mérnünk a jelenlegi képességeiket, hogy pontosan tudjuk, melyik pedagógusnak milyen típusú továbbképzésre van szüksége.
A Digitális Pedagógiai Módszertani Központ döntést és implementációt támogató szervezet, tehát nem törvényt szövegez és előír, hanem ajánlásokat fogalmaz meg arra vonatkozóan, milyen támogató rendszerekkel lehet a DOS-ban foglaltakat minél eredményesebben megvalósítani.
Mivel egy olyan világot szeretnénk beépíteni az oktatás hatalmas és lassan mozduló rendszerébe, amelynek világa maga is pillanatról pillanatra változik, ezért még csak megjósolni sem lehet, hogy a fejlődése néhány év múlva hová vezet. Így nem is törekedhetünk az ajánlás műfajánál szigorúbb és előíróbb jellegű direktívák megfogalmazására.
Némileg ahhoz tudnám hasonlítani a mostani helyzetünket, mint amikor az emberek elkezdtek autókat használni a mindennapi életükben, és még nem volt KRESZ szabályzat.
Mi az, amit meg kell határozni? Hogy mire jó egy eszköz és mire nem?
Az, hogy a pedagógus vagy a diák rendelkezik egy eszközzel, még nem garantálja, hogy ő azzal jól tud tanítani vagy tanulni. Tablet és tablet között, laptop és laptop között, nagy megjelenítő és nagy megjelenítő között is óriási különbség lehet abból a szempontból, hogy az egy üzleti életben alkalmazható eszköz vagy kifejezetten az oktatás céljaira tervezték. Emellett a tanulási eredményességet is össze kell tudnunk kapcsolni azzal, hogy ki milyen módszert használ, hogyan dolgozza fel, milyen eszközöket választ. Tehát visszajelzést kell kapnunk arról is, hogy az adott eszköz használata milyen javulást jelent – jelent-e egyáltalán javulást – a tanulási eredményekben.
Csak az eszközök változnak?
Magát a tanulási és tanítási folyamatot is újra kell tervezni, és ez talán még nagyobb kihívást jelent. Itt ugyanis nem technikai szempontból kell megküzdeni azzal, hogy hogyan használjunk egy számítógépet, egy tabletet vagy egy mobileszközt arra, hogy információkat szerezhessünk. Hanem azzal a pedagógiai problémával, hogy – a tanulás kognitív folyamatát megismerve – hogyan lehet a diákok érdeklődését felkeltve olyan környezetet teremteni, amelyben a tanulás a digitális eszközök segítségével, de nem kizárólag azok által, a diákok számára az eddigieknél izgalmasabban és hatékonyabban tud megvalósulni.
Önmagában az, hogy egy hagyományos tanterembe, ahol a diákok egymás mellett ülve, passzívan figyelnek a frontális módszerrel előadó tanárra, beteszünk egy számítógépet vagy akár sok számítógépet, amivel aztán ugyanezt a pedagógiai gyakorlatot követik, csak éppen számítógépet használnak hozzá –valójában ez érdemben nem fogja megváltoztatni a tanulást, és a tanulás eredményességét sem javítja.
Csak akkor, ha a digitális technológiák használatát annak rendeljük alá, hogy
alapvetően új módszereket és új tanulási környezetet alakítsunk ki, amelyben a gyerekek egymással együttműködve tudnak közös eredményeket előállítani.
Enélkül csupán a meglévő oktatási gyakorlat digitalizálásáról beszélhetünk, és a fejlesztésnek nem lesz hozzáadott pedagógiai értéke.
Hogy kell elképzelni a magyar oktatás digitalizációs forradalmát, mi lesz ennek az ütemezettsége?
Természetesen ez egy hosszú folyamat lesz. Egyrészt maguknak a feltételeknek a meghatározása is eltarthat akár évekig, másrészt pedig a technikai feltételek megteremtése is jelentős beruházást igényel. Ráadásul ezt olyan módon kell megvalósítani, hogy a finanszírozás fenntartható legyen. Az EU-s támogatásból időről-időre megvalósuló fejlesztés nem megoldás a helyzetre, hiszen az uniós keretekben nincs annyi forrás, hogy abból az országban mindenhol, mindenkinek meg lehessen teremteni ezeket a feltételeket. Ráadásul az eszközök rendkívül gyors elavulása miatt nem is lenne lehetséges újra és újra ekkora összegeket beletennitenni a rendszerbe. Ezért a hazai költségvetési forrásokat és az egyéb, adott esetben szülői forrásokat is bevonhatóvá kell tenni, természetesen a méltányosság és az esélyteremtés megőrzése mellett. Ennek a rendszernek a kidolgozása nem egy egyszerű kihívás.
Milyen szemléletváltásra lesz szüksége a pedagógusoknak?
Elsősorban módszertani váltásra van szükség. El kell fogadnunk a tanítás környezetének teljes átalakulását, ennek fényében pedig szükséges újra gondolni a tanítás célját és a pedagógusok szerepét is a tanítás folyamatában. Mindezek mellett be kell emelnünk az oktatásba azokat az elvárásokat, amelyeket a társadalom és a gazdaság támaszt az oktatásból kikerülő fiatalokkal szemben. Megfelelő egyensúlyt kell kialakítani az információátadás és a kompetenciák fejlesztése között. Nem szabad egyik irányba sem eltolni a mércét,
mert megfelelő ismeretek nélkül nem lehet a kompetenciákat mire használni, viszont a megfelelő ismeretek megléte a kompetenciák nélkül gyakorlatilag alkalmazhatatlan tudást eredményez.
Milyen a korszerű tanítás, tanulás?
A kognitív tanulás elméletéből ismert az a tény, hogy a tudás nem passzív befogadás útján, hanem mozgás közben, egymás közötti kommunikáció során mélyül el leginkább. Az a fajta helyzet tehát, amikor egyoldalúan fogadunk be ismeretet, akár olvasva, akár hallva, sokkal alacsonyabb szintű rögzülést eredményez, mint amikor ezt gyakorlat közben rögtön felhasználjuk, vagy mi magunk érvelünk mellette. Ez persze nem új felfedezés, de manapság talán azért kap egyre nagyobb figyelmet, mert
a társadalom és a gazdaság a diákoktól egyre kevésbé felhalmozott lexikális tudást vár el, sokkal inkább egyfajta „rendelkezésre állást”, a munkafeladatokra vonatkozó rugalmasságot és állandó újratanulási képességet.
Éppen ezért létfontosságú lenne, hogy a tanítás során olyan pedagógiai módszereket használjunk, amelyek eleve erre kondicionálják és készítik fel a tanulókat. Ha azt várjuk el tőlük, hogy a munkahelyükön is együttműködjenek, akkor tanítsuk meg őket együttműködni már az iskolában is.
Ha azt várjuk tőlük, hogy proaktívan álljanak hozzá egy probléma megoldásához, akkor erre készítsük fel őket, vagy arra, hogy találkozzanak olyan problémákkal az iskolában, amelyeknek nincsenek készre gyártott megoldásaik, hanem nekik kell – lehetőleg egymással közösen dolgozva – megtalálniuk a megoldást.
És ha már információs társadalomról és infokommunikációs technológiákról beszélünk, akkor az is fontos feladata az oktatásnak, hogy megtanítsa az információkezelés, -szűrés, -feldolgozás megfelelő módszereit az egyébként idejük nagy részét az információk áradatában töltő diákoknak. A digitális technológiának az előnye bizonyos szempontból egyben a hátránya is. Az, hogy nagyon-nagyon sok információ egyszerre hozzáférhető, óhatatlanul azt is eredményezi, hogy az információ értéke, érvényessége, hitelessége csökken. Az információk között egyre több az, ami nem valós vagy manipulatív.
A tanulókat nem lehet elzárni az információktól, azonban meg kell tanítanunk őket arra, hogyan kezeljék kritikusan azokat, és hogyan használják maguk is felelősségteljesen – megosztásaikkal, hozzászólásaikkal vagy akár egyszerű lájkolásaikkal – a különböző információmegosztási lehetőségeket.
Milyen szervezetekkel együttműködésben dolgozik a DPMK?
Legfontosabb partnerink természetesen maga a szaktárca és annak háttérintézményei, vagyis az Emberi Erőforrások Minisztériuma és az Oktatási Hivatal, velük majdhogynem napi kapcsolatban állunk. Már csak azért is, mert konzorciumi partnerekként egy EU-s program keretében közösen valósítjuk meg az eddigiekben vázolt fejlesztéseket. Fontos partnerünk még az Eszterházy Károly Egyetem, amelynek témát érintő feladataihoz – a Nemzeti Alaptanterv átdolgozása, digitális tananyagfejlesztés, pedagógus továbbképzések fejlesztése – Magyarország Digitális Oktatási Stratégiájának feladatai alapján mi is inputokat biztosítunk. A digitális kompetenciák beépítésének szempontjaira vonatkozóan mi is fogalmaztunk meg ajánlást, amelyek NAT-ba való megfelelő beépítéséről az Egyetem gondoskodik, kimeneti követelményeiket pedig az Oktatási Hivatal határozza majd meg. Ez a munka nagyon szoros szakmai együttműködést kíván meg a konzorciumi partnerektől.
Hol áll most a munka? Hogyan lehet csatlakozni?
Jelen pillanatban előkészítő projektek zajlanak. Akik legelöl járhatnak, azok a 2017. évi EFOP 3.2.3-as, és a VEKOP 7.3.3 pályázatok kedvezményezettjei. Ez nagyjából hatvan fenntartót és kétszáz iskolát jelent. Az intézmények a pályázatok keretében arra kapnak forrást, hogy digitális oktatási környezetet alakítsanak ki. Ebből a folyamatból mi rengeteg tapasztalatot szeretnénk kiszűrni. A másik fórum, ahol a pedagógusok csatlakozhatnak az oktatás digitális átalakításának folyamatához, az a Digitális Témahét. A Digitális Témahétre jelentkező iskolák azt vállalják, hogy egy héten keresztül – és remélhetőleg majd azt követően is – valamilyen, az iskola képzési céljaihoz kötött, szabadon választott témát digitális pedagógiai eszközök segítségével dolgoznak fel a tanmenetükben. Az elmúlt évek tapasztalatai alapján 1000-1500 iskola jelentkezését várjuk, ez azt jelenti, hogy 8-10 ezer pedagógus és ennek megfelelően több tízezer diák vesz majd részt ezekben a programokban. A programnak köszönhetően, különböző mélységekben ugyan, de alapvetően elindul egy olyan folyamat, ami segít kicsit fellazítani a hagyományos iskolai tanítási kereteket, és bevinni a digitális pedagógiai módszereket, ezzel pedig egy újfajta szemléletet indít el az oktatásba. Emellett nagyon jó lehetőséget biztosít a jó gyakorlatok összegyűjtésére és olyan tanári közösségek kialakítására, ami szerintem az egyik kulcsa a digitális pedagógia elterjedésének.
A digitalizáció elsősorban a diákok javát szolgálja, de azért a tanárokét is. Hogyan?
A digitális technológia elterjedése nemcsak a tanulók számára teszi lehetővé a tudás hatékonyabb és gyorsabb megosztását, hanem a tanárok számára is.
Amikor a tanároktól azt várjuk el, hogy digitális óravázlatot készítsenek, és felkészüljenek egy infokommunikációs eszközökkel támogatott órára, akkor tudnunk kell, hogy a többség számára erre egyedül felkészülni nagyon komoly energia- és időbefektetést igényel.
Azonban, ha ezt a feladatot megosztják egymással a pedagógusok, tehát mondjuk tíz órából megcsinálok kettőt én, kettőt a kollégám, kettőt megint más és így tovább, akkor ez már nemcsak megosztja a terheket, de nagyon komoly innovációt is visz a rendszerbe. Ilyen módon ugyanis egymástól kapnak majd újabb és újabb ötleteket, tanulnak újabb és újabb módszereket, sőt beletéve saját ötleteiket, tovább is fejleszthetik azokat. Ezek azok a kis online közösségek, amelyek a gazdaságból ismert „sharing economy” mintájára, a mások által megosztott tapasztalatok, tudás felhasználásával az addiginál sokkal hatékonyabb munkavégzést tesznek lehetővé.
Ennek a legjobb példája a navigációs szoftverek alkalmazása, amelyek beépítik a felhasználói visszajelzéseket, és tájékoztatnak a kátyúkról, útlezárásokról, vagy éppen az utak leterheltségéről.
Hogyan segíthet egy tanárt egy online szakmai közösség?
Ezt legjobban egy konkrét példával tudnám megvilágítani. A Digitális Témahét zárt Facebook csoportjába felvételt kért egy tanárnő, aki jelezte, hogy ő szeretne csatlakozni a programhoz, de a digitális pedagógiai gyakorlat még nem nagyon épült be az intézménye működésébe: kevés az eszköz, és azok használatához is nagyon nehezen elérhető a támogatás. A csoport tagjaihoz fordult tanácsért, hogy ilyen körülmények között mégis milyen programot tudna megvalósítani. A kérdést szombaton este tízkor tette fel, éjfélre már ötven válasza volt, másnap reggelre pedig százötven – tanácsokkal, ötletekkel, javaslatokkal, sőt, igazgatónak szóló konkrét levéljavaslatokkal.
Ez az, amit soha nem tudnánk létrehozni akármilyen EU-s vagy hazai forrásból sem, mert ez megfizethetetlen. Az ilyen típusú rendszerek segítségével igénybe vehető szolgáltatások eddig elérhetetlenek voltak.
Készen állnak a pedagógusok a változásra?
A tanárokra vonatkozó összes olyan előítéletet, kritikát, ami szerint ők ezt nem akarják csinálni, nincsenek rá felkészülve, nincsen megfelelő digitális tudásuk, és alapvetően nem akarnak váltani –a magam részéről megcáfolva látom az eddigi tapasztalatok alapján. Nyilvánvalóan vannak olyan pedagógusok, akik aktívabbak és vannak olyanok akik kevésbé. Ugyanakkor azt látom, hogy nagyon sok olyan pedagógus van, aki tisztában van azzal, hogy mit kellene tenni és szeretné is csinálni, de a belépési küszöb túl magas számára. Nem akar olyasmivel kiállni az osztály elé, amit a gyerekek jobban tudnak nála. Nem akar úgy kiállni, hogy esetleg nem fog működni az eszköz, mert akkor azzal időt veszít és presztízst. Ezért fontosak az olyan típusú gyakorlatok, tapasztalatok– és ezek egymás közti megosztásában támaszkodhatnak egymásra a pedagógusok –, amelyek segítségével nagyon pici lépésekben el lehet kezdeni a digitális technológiának a beépítését az órába.
Mert nem szükséges hirtelen, egyik pillanatról a másikra a teljes óramenetet átalakítani, elég, ha kezdetben csak egy-egy lépést emelünk be. Egy kérdést kiküldünk a gyerekeknek a telefonjukra és utána el is tesszük.
Nem kell az egész órán eszközt használni, hanem csak egy rövid időre behozni egy olyan elemet a tanórába, amikor minden gyerek aktív, és a telefonját is be kellett vonnia valamilyen kérdésnek a megválaszolására.
A küszöb átlépését tehát nagyban segítené annak tudatosítása, hogy kevés és egyszerű eszközzel, sőt akár eszközök nélkül is el lehet kezdeni a digitális pedagógiai módszerek alkalmazását a tanórán.
Lehet eszközök nélkül digitális pedagógiáról beszélni?
Igen, lehet. A ComputingAtSchool nevű szervezet Angliában létrehozott egy BarefootComputing, azaz „mezítlábas programozás” című kezdeményezést, amely számítógép és informatikai eszközök nélkül tanít programozást és algoritmizálást például testnevelésórán.
Ennek során olyan sorgyakorlatokat végeztetnek a gyerekekkel, amelyekben fontos szervező elem az algoritmizálás. A roppant népszerű órák keretében a gyerekek mozgásos gyakorlatok segítségével sajátítanak el olyan digitális alapelveket, amelyek a ciklusok ismétlését, mintázatok felismerését vagy a szabályalkotást segítik.
Ezek mind olyan alapkészségek, amelyek nélkülözhetetlen elemei a digitális technológiák későbbi kreatív felhasználásának, de nem szükséges hozzájuk semmilyen digitális eszköz. Azért is fontos ez, mert ezekkel a fogalmakkal, ezekkel a koncepciókkal egyre többször találkoznak a gyerekek az életben.
Kell-e még tanítani a mai diákokat a digitális technológiák alkalmazására? Hisz egyébként is egész nap a telefonjukat nyomkodják.
Az egész napos használat nem teszi a gyerekeket képessé a digitális technológia értelmes felhasználására, az igaz és hamis közötti különbségtételre, a tudás olyan típusú megosztására, amit a másik ténylegesen fel tud használni.
Nemzetközi mérések is igazolják ma már, hogy a digitális bennszülötteknek titulált nemzedék tagjai korántsem rendelkeznek olyan szintű digitális készségekkel vagy kompetenciákkal, amelyeknek a meglétére egyébként majd a társadalomban és a gazdaságban is szükség lesz.
Valóban elfelejthetjük a tankönyveket és minden magyar gyerek tablettel mehet majd iskolába?
Ez egy nagyon összetett téma.
Érdemes tisztába tenni ezt a kérdést és azt mondani, hogy a kézírás oktatása megkerülhetetlen és nélkülözhetetlen.
Olyan finommotoros mozgást tanít, ami a gondolkodási folyamat fejlesztéséhez elengedhetetlenül szükséges, vagy legalábbis nagyon nagymértékben hozzájárul. Arra tehát, hogy a gyerekek az iskolában, kezükben egy íróeszközzel valamilyen fajta finommozgásos írásműveletet tanuljanak, valószínűleg még nagyon sokáig szükség lesz. Ezt célzottan és tudatosan fejleszteni kell, mielőtt elkezdenek billentyűzettel írni.
Melyek a legfontosabb feladatok az olvasóvá nevelés terén?
Örömteli tény, hogy az ifjúsági irodalom fogyasztása Magyarországon nőtt az elmúlt időszakban, egyre több színvonalas ifjúsági könyv érhető el a piacon, és egyre több ilyen könyvet olvasnak a diákok. Ugyanakkor ez a tendencia sajnos nem nagyon tükröződik vissza az olvasási-szövegértési kompetenciákat vizsgáló hazai és a nemzetközi összehasonlító mérésekben. Egészen pontosan az látszik az eredményekből, hogy a fogyasztás növekedése nem az összes gyereket érinti, hanem csak egy csoportot, miközben a többiek nem vagy csak nagyon-nagyon keveset olvasnak. Alapvetően egy olyan típusú olvasás- és könyvolvasás-fejlesztésre lenne szükség, ami erre az utóbbi csoportra irányul, és számukra alakít ki ösztönző rendszert.
Azoknak ugyanis, akik nem olvasnak, a szövegértésük nem fejlődik kellőképpen és ezért szükségszerűen a többi tantárgy elsajátításával sem tudnak majd úgy haladni, mint azok, akik egyébként sokat olvasnak. Az olvasás és a szövegértés továbbra is a legfontosabb alapkompetenciák egyike, amelyeknek biztos megalapozása és folyamatos fejlesztése elengedhetetlenül szükséges ahhoz, hogy egyenletes, magas szintű teljesítményt lehessen nyújtani. Ezen a területen is fontos szerep juthat a digitális eszközöknek, nemcsak az e-könyvek vagy interaktív szövegértési tesztek, hanem a diagnosztika területén is.
Miért fontos a tankönyvek digitalizációja?
A tanulási folyamat egyre inkább aktív folyamattá alakul át, amiben a tanuló cselekvésen keresztül tanul, tehát interakcióban van a tananyaggal, részben ő maga alkotva azt a tanulási folyamat során. Így válik egyre inkább fontossá, hogy maga a tananyag is digitális környezetben jelenjen meg, amelyben ez az interakció lehetővé válik. Igaz, a munkatankönyvbe is bele lehet írni, de annak kiértékelése, nyomon követése meglehetősen nehézkes feladat. Sokkal hatékonyabban lehet megoldani ezt elektronikus módszerekkel.
A cél az lenne, hogy a formatív értékelés digitális formáinak bevezetésével és elérhetővé tételével mind a tanuló, mind a pedagógus, de akár a szülő is visszajelzést kaphasson azzal kapcsolatosan, hogy egy diák hol tart, milyen nehézségekkel küzd, és mi az a probléma, aminél segíteni kell neki.
Ez javítja az oktatásnak a minőségét és lehetővé teszi a célzott beavatkozásokat.
Mi a helyzet az iskolák internet hálózatával?
Hálózatot és wifit természetesen nem intézményenként, hanem központilag célszerű kialakítani úgy, hogy egységes hálózati megoldással magas szolgáltatási színvonalat állítunk elő az intézményekben. Ez a folyamat jelenleg is zajlik, az iskolákban nagyon komoly sávszélesség-bővítés indult el (az intézmények túlnyomó többsége 100Mb-os vagy ennél nagyobb sávszélességet kap), amelyet a KIFÜ (Kormányzati Informatikai Fejlesztési Ügynökség) egy GINOP-program (Gazdaságfejlesztési és Innovációs Operatív Program) által biztosított forrásokból valósít meg. Egy-két (jellemzően nagyon alacsony létszámú vagy nem iskolaként, hanem egyéb köznevelési intézményként funkcionáló) intézmény esetében, ahol jelenleg – távolság, technológia vagy egyéb okok miatt – nem megoldható a fejlesztés, egy későbbi időszakban kerül sor a bővítésre, de ezekben az intézményekben is el fogja érni a bemeneti sávszélesség a 30 Mb-ot. A wifi-hálózat kiépítése első körben most az állami fenntartású intézményeket érinti, és azt gondolom, hogy az intézmények túlnyomó többségét 2018 során eléri.
Olyan rendszert kell kialakítani, ami ugyan hibatűrő és offline módban is képes működni, de alapvetően arra a feltételezésre épül, hogy a tantermekben wifin keresztül elérhető a szélessávú internet. Ezt kell mindenképpen megteremteni.
Mi a hálózat kiépítését követő lépés?
A következő lépés az iskolák eszközökkel való ellátása. Erre vonatkozóan több olyan projekt indul az elkövetkezendő évben (például az EFOP 3.2.4), amelynek keretében azt mérjük fel, hogy milyen típusú eszközök használhatók a legjobban és legköltséghatékonyabban az oktatásban (tabletek, hibrid eszközök, laptopok, mobiltelefonok). Ha pedig megtaláltuk azt az eszközt, ami leginkább le tudja fedni a pedagógiai igényeket, akkor elindítunk egy olyan kutatást, ami a BYOD- vagyis BringYourOwnDevice program megvalósíthatóságának lehetőségét méri fel. Mivel egyrészt nincs forrás arra, hogy állami vagy EU-s pénzekből folyamatosan pótolni lehessen ezeket a gyorsan avuló eszközöket, másrészt pedig a gyerekek többsége már ma is rendelkezik ilyen eszközzel, érdemes lenne egyre inkább a saját eszközöket bevonni a tanításba.
Mikor kéne kezdődnie a digitális nevelésnek? Általános iskola alsó tagozatában?
Az általános iskola alsó tagozatában, ahol az alapkészségeknek a fejlesztése zajlik, nincs szükség arra, hogy mindenki saját eszközzel rendelkezzen, hiszen a tanítás nagy része nem az eszközhasználat köré épül, hanem játszanak, énekelnek, mozognak, rajzolnak, szabályokat sajátítanak el. Ebben a folyamatban persze meg-megjelenthet az informatikai eszköz, akár demonstrációs céllal, akár szórakoztatás vagy játék szempontjából.
A digitális nevelés ugyan az alsó tagozatban kezdődik, de a felső tagozattól kezdődően kell kiterjednie. Ez persze sokban függ a NAT-tól és az adott pedagógiai környezettől is.
Nagy általánosságban azt mondhatjuk, hogy a digitális nevelésnek onnantól kezdve van értelme, amikor a diákok számára az információ előállítása, megosztása napi szintű feladattá válik, amikor már aktív részesei a tanulási folyamatnak. Ettől a ponttól kezdve egyre nélkülözhetetlenebbé válik valamilyen adatbeviteli eszköz (billentyűzettel ellátott tablet, telefon, laptop).
Az eszközigényt mindig az adott életkor és a pedagógiai cél határozza meg. Nem mindenre jó pusztán egy tablet vagy egy mobiltelefon, de sok esetben teljesen felesleges egy teljes értékű laptop.
Az interjút készítette: Fülöp Hajnalka, a moderniskola.hu főszerkesztője
