Az egyszülős családokat korábban „csonka családoknak” hívták, meglehetősen lenéző hangsúllyal. Ön és csapata az „egyszülős” család kifejezést használja a gyereküket egyedül nevelőkre, akik az Ön elhivatott munkája révén egyre jobb helyzetet és nagyobb elfogadást tapasztalhatnak. Megalapította az Egyszülős Családok Klubja Egyesületet, folyamatos munkájának köszönhetően pedig nemrég a legmagasabb szintű elismerést kapta, a Magyar Arany Érdemkereszt Polgári tagozat kitüntetést.
Miként fogadta ezt és hogyan értékeli a díjat?
Természetesen nagyon örültem neki, hiszen az, hogy értékelik, elismerik az ember munkáját, óriási dolog. De nemcsak ezért volt fontos. Az indoklásban az szerepelt, hogy az egyszülős családok érdekében végzett munkáért kaptam. Sok éve foglalkozom egyszülős családokkal és nagyon ritkán láttam, hogy mint társadalmi csoport igazán fontosak lettek volna.
Ez az elismerés most azt is üzente, hogy az egyszülős családok már nem esnek kívül a társadalom és a közvélemény látókörén, hogy az értük, velük végzett munka értéknek számít. Ezt valódi mérföldkőnek érzem.
Szinte azonosult a célcsoportjával, teljes empátiával fordul az egyszülősök felé, hogy lehet, hogy ennyire megérti őket?
Én magam is sok éven át egyedül neveltem a fiamat – így született az alapítvány is.
Sok nehézséggel szembesültem akkor, amikor egyedül maradtam egy kisgyerekkel és semelyikre nem találtam választ vagy segítséget magam körül.
Ekkor gondoltam azt, hogy ha nincs ilyen háló, akkor csináljunk. Ennek lassan 13 éve.
Segítsen meghatározni az egyszülős családot, és becsüljük meg számosságukat, hogy találkozhatnak velük ma a pedagógusok?
Erre az egyszerűnek tűnő kérdésre nem is olyan könnyű válaszolni, hiszen a családok sokszínűségében egyre nehezebb „tipikus” élethelyzeteket találni. Mi ezt úgy határoztuk meg, hogy azokkal a családokkal foglalkozunk, ahol egyetlen szülő nevel olyan gyerekeket, akik még ellátásra, gondoskodásra szorulnak.
Magyarországon ma kb. 300 000 ilyen család van és több mint félmillió gyerek nevelkedik egyetlen szülővel.
A pedagógusok számára nagyon is ismerős ez az élethelyzet, hiszen már az óvodában sem ritka, hogy csak anya vagy csak apa hozza a gyereket. Mire pedig iskolába kerülnek, ugrásszerűen megnövekszik a számuk.
Mikor a fiam iskolába ment, az osztályban a nyolc kisfiú közül hetet már egyedül nevelt az anyukája.
Az Ön által vezetett civil szervezetnek van -e rálátása a határon túli magyar családokra, tud-e segítséget nyújtani nekik is?
Több éve dolgozunk együtt az erdélyi Életfa Egyesülettel, nagyon jó a kapcsolatunk és éppen most kezdődik egy új közös projektünk. Emellett most indul egy olyan határon túli programunk is, amely a Felvidéken, Kárpátalján, a Vajdaságban és a Muravidéken élő családokat szólítja meg.
Mit gondol a családok százezreiről, mi lehet náluk a legnagyobb nehézség és mi a legnagyobb érték? Az Ön életében mi volt a legnagyobb kihívás, amit az egyszülősség jelentett, és mi a legnagyobb öröm, amit ez hozott?
Tavaly végeztünk egy kutatást arról, hogy mi jelenti a legnagyobb gondot az egyszülős családoknak. Én magam is meglepődtem, hogy az első helyre az elmagányosodás, elszigetelődés került. Nagy probléma, de nem gondoltam, hogy ekkora. Ezt az anyagi nehézségek követték és tudom, hogy sok családnál biztosan ez kerülne az első helyre –
az egyszülősök fele szegénységben él.
Ami pedig minden szülőnek probléma, az a napi logisztika, a gyerek életének mindennapos menedzselése.
Hogy hogy lehet dolgozni, háztartást vezetni, vinni a mindennapokat úgy, hogy a gyereknek mindig legyen tiszta zoknija és mindig legyen, aki hazahozza az iskolából.
Néha megoldhatatlannak tűnik, de valahogy persze mindig megoldja az ember.
Én magam is nagyon hasonló gondokkal éltem végig azokat az éveket, bár nagy szerencsém volt, mert mindig volt munkám, a napi megélhetés legalább nem jelentett gondot és mellettem voltak a szüleim, akik nélkül nem tudom, hogy boldogultam volna. És még így is néha úgy tűnt, hogy lehetetlenre vállalkoztam.
De talán éppen ezért az ember megérzi a saját erejét és ha senki nem látja, kihúzza magát. Mások úgysem gyakran veregetik meg a vállunkat.
Ön szerint ki ill. mi segít a legjobban az egyedül nevelő szülőknek? Mi az , amit érdemes ellesni tőlük?
Sajnos vannak szülők, akiknek az égvilágon senki nem segít. Ilyenkor még fontosabb, hogy saját maguk fel tudják építeni a saját védőhálójukat, meg tudják magukat erősíteni, hiszen ha a szülő összeroskad, mi lesz a gyerekekkel?
A repülőn is mindig azt mondják, hogy először tegyük fel a saját oxigénmaszkunkat, hogy aztán fel tudjuk tenni a gyerekét is.
Ebben a napi küzdelemben aztán sok új készséget el kell sajátítaniuk: kénytelenek logisztikából, időgazdálkodásból, hatékonyságból, a prioritások felállításából állandóan jól vizsgázni.
Egy nagyon sokszínű, sok mindenben különböző, ettől még értékesebb társadalmi a csoport szülőké. Mi jellemzi Ön szerint leginkább a gyereküket egyedül nevelő szülőket? És továbbmenve: van-e olyan jellegzetesség ezekben a családokban, amik a gyerekekre is kihatnak?
Azok a sokszor kényszerűségből megtanult készségek, amikről az előbb is beszéltem, valamennyire a személyiségüket is alakítják. Még mindig csodálattal tudok nézni egy olyan apukára, anyukára, aki folyamatosan cserélgeti a kalapjait – most családfenntartó, most bejárónő, most pedig mesét olvas és orrot töröl és közben nincs ideje azzal foglalkozni, hogy bezzeg máshol ezt két ember végzi. (Bár azt nem mondom, hogy néha nem horgad fel az emberben a méltatlanság, hogy a fenébe is, ennek mégsem így kellene lennie.) Ennek ellenére sokszor szégyellik magukat ezek a szülők, sokszor élik meg azt, hogy vesztesek, akik nem tudnak rendes gyerekkort adni a gyerekeiknek. Ez borzalmas érzés és a környezetük bizony sokszor meg is erősíti ezt bennük.
A „csonka család”-megközelítés, amit annyira utálok hallani, de bizony amivel még mindig gyakran találkozunk, a gyerekekre is kihat, hiszen ha állandóan azt érzik, hogy valami nem stimmel a családjukkal, azt át fogják venni.
Az egyszülős családok gyerekeinek emellett gyakrabban kell hamarabb felnőniük. Az egyik nagy veszély, hogy a hiányzó szülő szerepeit kiosztják rájuk – „most már te vagy a férfi a családban…”. Ez egy veszélyes irány,
a gyerekeknek gyerekszerep jár minden családban függetlenül attól, hogy hány szülő neveli őket.
A szervezet idén áprilisban Európában egyedülálló központot nyit a budapesti VIII. kerületben, ez is az Ön érdeme. Az egyszülős családoknak itt lehetősége lesz a személyiségük fejlesztésére, lelki, életvezetési segítséget kaphatnak, csoportmunkában vehetnek részt: ebben coachok, pszichológusok, trénerek segítenek majd. Jogi és munkaügyi témákban is tanácsot, működő megoldásokat kaphatnak. Hogyan fog működni ez a központ, mik a terveik?
Sokféle szolgáltatással, programmal, támogatással igyekszünk segíteni az egyszülős családokat és nemzetközileg is újdonságnak számít ez a komplex segítő és közösségi hely. A központot tagsági kártyával tudják igénybe venni a szülők, ezzel a kártyával – ebben az évben még biztosan – minden segítő szolgáltatásunk ingyenes lesz.
De nemcsak az egyszülősöknek szól majd a központ: szeretnénk hangsúlyt fektetni a megelőzésre is, hiszen az egyszülős családok támogatásánál már csak az lenne jobb, ha nem is kerülnének ebbe a helyzetbe.
Ugyancsak lesznek programjaink mozaikcsaládoknak – azoknak, akik két egyszülős családból hoznak létre egy újat. Ez sem könnyű műfaj és ez is a prevenció egyik formája, hiszen a második, harmadik házasságok könnyebben bomlanak fel. És természetesen lesznek olyan programok is, amik mindenki számára nyitottak lesznek. Mindemellett lesz egy kávézó és egy játszóház is a központban, valamint egy mobiliroda, ahol dolgozni, nyomtatni, szkennelni, tárgyalni is lehet.
Óvodás-iskolás éveik alatt milyen helyzetekben fontos figyelni az egyszülős családokra, milyen pedagógiai jó gyakorlatokkal találkozott e témában, és mire vágynak még e téren a családok?
A pedagógusok hozzáállása alapvető fontosságú egy ilyen helyzetben, hiszen ha válnak a szülők vagy valamelyik család az egyszülősség nehézségeivel küzd, ott nagyon nem mindegy, hogy a harminc másik gyerek mellett jut-e egy kis külön figyelem annak az egynek, vagy hogy mennyi empátiával tud odafordulni ahhoz a gyerekhez, akinek nemrégen halt meg az édesapja. Tudom, hogy a sok teher mellett nehéz erre is figyelni, de néha apróságok is rengeteget tudnak segíteni. Hogy egy kicsit bele tudjuk képzelni magunkat annak a családnak a helyzetébe. A fiam pl. még óvodás volt, amikor apák napját szerveztek az oviban. Akkor még azt gondoltam, hogy én vagyok az egyetlen szülő az óvodában – sőt talán az egész világon -, aki egyedül nevel és kínosan toporogva mentem oda az óvónőhöz, hogy akkor ezzel most mi legyen nálunk. Legyintett és annyit mondott, hogy hozzam el a szomszédot.
Mintha leforráztak volna. Pedig nem akart rosszat, csak bele sem gondolt abba, hogy ez milyen nekem és főleg annak a négyéves kisfiúnak.
Vagy egy anyuka arról panaszkodott, hogy az iskolában a tanárnő felállíttatta a „csonka családban élő gyerekeket”. Nem tudom, hogy ezt miért tartotta fontosnak, de belegondolni is rossz abba, hogy hogy érezték magukat azok a gyerekek, akik akkor felálltak.
Az egyszülős családokról általában keveset tud a társadalom – keveset tudunk az életükről, arról, hogy hogy vannak ebben a világban, nehezen tudjuk magunkat beleképzelni abba, hogy milyen is lehet az ő bőrükben élni. Ezért is tartanám fontosnak, hogy készüljön olyan tananyag, ami akár egy továbbképzésen, akár csak mindenki számára elérhető kézikönyvként segítse azoknak a munkáját, akik gyakran találkoznak egyszülős családokkal.
Ön szerint a digitális írástudás, az információs és kommunikációs eszközök és mindezek egy átgondolt pedagógiai céllal való felhasználása hogyan segíthetik az egyszülős családokat? Mit gondol, vannak szolgáltatók, szervezetek, aki felismerték már ennek jelentőségét, vagy van még ebben kihasználatlan potenciál?
Az egyszülős családok szinte minden területen kihasználatlan, fel nem fedezett célcsoport, legyen szó kommunikációs eszközökről, digitális írástudásról vagy éppen családi nyaralásról. Pedig hatalmas tömegről van szó – közel egymillió ember már olyan létszám, akikre célzottan is érdemes lenne felfigyelni.
A most felnövekvő gyerekek mekkora hányada növekszik fel egyszülős családokban? Mit jelent ez Ön szerint a jövőnkre nézve?
A világon 320 millió gyerek nevelkedik egyszülős családban, ebből félmillió nálunk, Magyarországon.
Az előrejelzések szerint a következő generáció egyharmada egy szülővel fog felnőni vagy legalábbis a gyerekkorának egy részét egyetlen szülővel éli majd.
Világtendenciáról és rengeteg gyerekről beszélünk. Azokról a gyerekekről, akik felnőttként majd arra a gyerekkorra építenek, amit mi teremtettünk a számukra.
Mindannyiunk érdeke, hogy a lehető legjobb gyerekkora legyen minden gyereknek, függetlenül attól, hogy hány szülő neveli. Ha meg tudjuk erősíteni a családokat, ha segíteni tudunk nekik abban, hogy egészséges, kiegyensúlyozott környezetet teremtsenek a gyerekeik köré, akkor nagyobb esély lesz arra is, hogy ezekből a gyerekekből egészséges, kiegyensúlyozott felnőttek váljanak. Akik talán majd jobban csinálják.
