„Rossz gyerekek márpedig nincsenek, legfeljebb kezeletlen problémák” – Interjú Magyar Annával, a MAnna Gyógyúszás megálmodójával

Először is köszönöm, hogy felajánlottad a tegeződést, tudom, hogy a szülőkkel majdnem mindig magázódsz. Szigorúnak ismernek?

MA: Noha a magázódás nem függ össze a szigorral, igen, lehet, hogy bizonyos dolgokban kérlelhetetlennek, vagy éppen szigorúnak tűnök. De mindig igyekszem korrekt lenni, a hozzám járó gyerekek, a csoport érdekeit nézni. Még ha időnként ez nem is magától értetődő.

Magyar Anna, akit mindenki csak “Anna néniként” ismer, hivatalos titulusa “gyógyúszás foglalkoztató”. De elöljáróban, bemutatkozás helyett álljon itt egy jellemző, friss facebook poszt.

A terapeuta úgy véli, nem elég a partról dirigálni, személyes példával kell az élen járni.

MA: Nagyon fontosnak tartom a személyes példamutatást. Tavaly tűztem ki először célként, hogy ha már 30 éve minden egyes nap úszom, hát felkerekítem a hosszakat, és vállalásként egy hónapban leúszok 100.000 métert. Aztán “ha már lúd, legyen kövér…!” 1 évig csináltam. Ez minden egyes nap 2 órányi úszást jelentett. Hétvégék és ünnepnapok sem voltak kivételek. Ha mégis kimaradt egy nap, másnap 3,5 órát töltöttem vízben. Nem mondom, kemény volt, de sikerült. Ha összeszámolom, az elmúlt 10 év során már elúsztam Kínáig.

Bármilyen sportágban eddig tevékenykedtem, az edzőim sosem mutatták meg, hogy mit tudnak. Biztos, hogy a gyerekeknek is megfordul a fejükben, ami nekem sokszor, fiatalkoromban, hogy vajon lehet-e jó edző az, aki talán nem is tud úszni…?! Ha a gyerekek életükben nem látnak engem a vízben, nem látják, hogy én is megszenvedek a “sikerért”, nem tűnök hitelesnek.

Noha gyerekkorodtól kezdve az uszodában lehet veled a legtöbbször találkozni, az első szakmád mégis geológus. Az elmúlt 20 évben vált professzióddá a mozgásfejlesztés.

MA: Igen, úgy kezdődött, hogy egy speciális mozgásfejlesztő módszer ismereteit sajátítottam el egy ismert alapítvány két évig tartó képzésén. Ez 20 évvel ezelőtt történt, amikor itthon még meglehetősen gyerekcipőben járt a szakma. Ez egy védett magyar módszer, amely, több, nemzetközileg is (el)ismert terápiából és saját fejlesztésekből lett megalkotva. Ez az “alapképzés” hatalmas ismeretanyagot adott nekem. Ahol viszont most tartok, abban már rengeteg saját tapasztalatom van beágyazva.

A gyógyúszás nem úszóedzés, ahogy azt esetleg sokan gondolnák. Úszóedzői végzettségem és tudásomat persze szintén beépítem a terápiába, a korszerű edzéselméleteknek nagy hasznát veszem. A “gyógyúszás foglalkoztatói” végzettség azonban egészségügyi végzettség.

Ezt a terápiát mélyvízben végezzük, a gyerekek úszófeladatokat kapnak. Korrekciós helyzetekben végzik zömmel a feladatokat, vagyis nem sima hátúszást csinálnak, hanem mondjuk fél kézzel, behajlított könyökkel kell úszniuk, illetve különféle egyéb, eszközökkel végrehajtandó feladatokat kapnak.

Terápia. Ez a szó komolyságot sugároz. Ha az ember bejön közétek, mégsem azt látja, amit esetleg előre elképzel, hogy a gyerekek csendben egymás mellett üldögélve a vízben bokakörzéseket végeznek. Inkább mintha egy úszóedzésen vagy egy mondókázó “baba-mama vízi tornán” járna. Énekléssel, mondókákkal kötitek össze a mozgásfeladatokat a kicsikkel. A nagyoknál pedig mindenki látványosan koncentrál, figyel…

MA: … és magában számol, ahogy mi hívjuk, “kupacol”. Sorozatokat csinál.

A másik helyszínen, a fejlesztő csoportban, a “kicsiknél” résztvevő gyerekek egy nagy méretű, langyos vizű medencében tornáznak. Ők kísérővel érkeznek, 10 hónapostól 10 éves korig vannak itt résztvevők. A legtöbben szülővel, nagyszülővel, de van, aki pedagógiai asszisztenssel együtt dolgozik, és végzi el a feladatokat a vízben. Saját fejlesztési tervet kap mindenki, egyéni ütemrend szerint haladnak.

Itt mondókákkal kötjük össze a mozgásokat, és rengeteg eszközzel támogatjuk, “merülő botocskákkal”, karikákkal, különböző forgató, alátámasztást adó eszközökkel, labdákkal, vízi járdával dolgozunk. A tréningek egymásra épülnek, és segítségükkel az idegrendszer agykéreg alatti szabályozásai normalizálódnak. A felzárkóztatás során széleskörűen fejlődik a mozgáskultúrájuk, ezzel párhuzamosan a kognitív funkciók is fejlődnek.  Bár nem cél, sokszor észrevétlenül megtanulnak úszni is a gyerekek.

A segítő jelenléte azért fontos, mert pontosan úgy, azt, annyit és akkor kell elvégezni, ami elő van írva. Például: “feláll, meghajol, tapsol, leül, kitámaszt! Egymás után tízszer!” De miért is fontos ez? Lefordítom “iskolára”. Ez annyit jelent, hogy “Nyisd ki a táskádat, vedd elő a könyvedet, nyisd ki a 6. oldalon, keresd meg a 7. sort, és kezdd el felolvasni a szöveget!”

És hány gyerek nem tudja megcsinálni…?! Nagyon sok.

Akik aztán könnyen megkapják a különféle jelzőket, a “rossz gyerek” bélyegét, vagy épp habitustól függően, olyanokká válnak, akik csak ülnek a padban, és nem csinálnak semmit. Miközben a többiek ugyebár haladnak tovább… És máris ott tartunk, hogy veszett fejsze nyele.

Pedig jól látszik, hogy nem a feladat megcsinálásával lenne a probléma, de mire oda eljut, a többiek már elvégezték, amit kell, és ő lemarad.

Nahát, mi ezért gyakoroljuk, állítjuk be hétről-hétre százszámra ezeket a sorozatokat, automatizáljuk, ami a többi tanulónak könnyedén, magától is megy.

Nem cél az úszás megtanítása, de sokszor ez is megtörténik.

A gyógytorna az én időmben ciki volt. Azok jártak gyógytornára, akiket tipikusan utolsónak választottunk csapatba kosárlabdázáskor vagy kidobósban. Mit gondolsz, szeretnek a foglalkozásaidra járni ezek a gyerekek?

MA: Tudni kell, hogy már az első találkozáskor leszögezem, hogy ők itt nem betegek. Számítsanak arra, hogy “dolgozniuk” kell, erőfeszítéseket kell tenniük, hogy rendbe jöjjön az, ami miatt őket ide küldték őket. De nekik itt jó lesz, és ha nem vigyáznak, még jól is fogják érezni magukat.

A legfontosabb a sikerélmény. És persze a csapatszellem. Azoknak a gyerekeknek, akiket említesz, hogy iskolai környezetükben, a megszokott közegeikben elkönyveltek ügyetlennek, itt sikerélményük lesz. Ahogy egy gyerkőc maga is megfogalmazta:

“Azért jó itt nekem, mert engem itt nem csúfolnak, itt tudok első lenni.”

Fontos a nyitottság és az egymás felé irányuló tolerancia.

Olyan “csodák” történnek meg, hogy például egy végtaghiányos gyermeknek a nemlétező kezét, pontosabban a hiányos végtagját, azt ugyebár nagyon kevés helyen mernék megfogni, és bizony nálam verseny van, sorban álltak, hogy ki legyen azzal a kisgyerekkel párban. Szerintem ez nagy dolog. A gyerekek semmitől a világon nem irtóznak, nem viszolyognak, ha hozzá vannak szokva a mássághoz. Véleményem szerint minden nevelőnek éreztetnie kell a gyerekkel, hogy ő ott fontos, és a többiek is, akik körülöttük vannak, fontosak.

Talán kifejező a gesztus, hogy bár 18 év felett nem tartoznak hivatalosan hozzám, sok fiatal visszajár az egyetemről vagy épp munka mellett keresi fel a foglalkozásokat.

Hogy néz ki az út onnantól, hogy észreveszik, a gyereknél “valami nem stimmel”, odáig, hogy hozzád kerül? Milyen problémákkal járnak hozzád a gyerekek?

MA: A szülők hamar észreveszik, ha probléma van. Általában senki sem ismeri olyan jól a gyereket, mint az édesanyja vagy az édesapja. Látják például, ha “ügyetlen”. Állandóan csupa lila folt a feje, mert úgy esik el, hogy nem támaszt ki a kezével, hanem egyenesen arcra esik, és nem csak néha-néha, hanem állandó jelleggel! Ez már egy tipikus tünet lehet, hogy a gyerkőcnek volt a mozgásfejlődésben lemaradása, kimaradása, jelen esetben jó eséllyel kimaradt mászás, vagy fennmaradt primitív reflex, és éretlen az idegrendszere.

Bár már nagyon sok információ utoléri a családokat, többféle hálózat és szűrés is jelen van a prevencióban, mégis előfordul, hogy nem tulajdonítanak jelentőséget olyasminek, aminek pedig bizony kellene. A fejlődés természetesen egyéni utat jár be, mégis vannak szakaszok, -tól-ig határok, amik megalapozottak, ha eltérés van, érdemes szakemberhez fordulni. Nem rossz szándék vezérli szülőt, laikus “tanácsadókat”, de ártalmas lehet ilyenkor azt mondani, “altatni” magunkat vagy másokat azzal, hogy “majd behozza”, vagy “majd kinövi a gyerek”, stb. Miközben egy korán elkezdett fejlesztéssel megelőzhetjük, hogy az iskolai beváláskor szembesüljünk a problémákkal. Legtöbbször ekkorra lesz ugyanis látványos következménye egy idejében le nem épült primitív reflex fennmaradásának, vagy épp egy jelentős mozgásfejlődési állomás kimaradásának.

Egy szenzomotoros vizsgálati teszt felvételét minden óvodáskorú gyereknél javasolnám, mielőtt iskolába megy. Nagyon hasznos volna átfogó képet kapni.

Zárójelben jegyeznék meg egy személyes véleményt. Szerintem túl sok helyre járnak a gyerekek, miközben semmi másra nem lenne szüksége egy 1,5 éves gyereknek, mint az anyukája, apukája odafigyelésére. Közös játékra, ingergazdag, biztonságos, nyugodt környezetre, hogy az idegrendszere ne legyen túlterhelve, és normál ütemben fejlődhessen.

A MAnna Gyógyúszás csoportjaiba zömmel szájhagyomány útján jutnak el egyébként a családok. A fent említett patológiás esetekben pedig természetesen orvosok küldik a gyerekeket. De még mindig sok a félreértés. A gyógyúszás nem úszásoktatás, a fejlesztő torna pedig a legkevésbé sem egyenlő a babaúszással.

Nem ritka, hogy a kisebb testvérek is elkezdenek járni a gyógyúszásra, akiknek egyébként nem volna indokolt. Ők nem hátrányt akarnak leküzdeni, hanem előnyökre kívánnak szert tenni.

MA: Megfigyelhető volt, hogy a súlyos mellkasdeformitással, gerincferdüléssel jelentkezett, de koruknál fogva úszni még nem tudó kisgyerekek, akik bekerültek a fejlesztő csoportba, és tömegével kapták a szenzoros ingereket, feladatokat, az iskolában könnyebben értek el jó eredményeket. Bekerülve az iskolába, sokkal könnyebben vették az akadályokat, és tanultak, jó volt a rendszergondolkodásuk, a stratégiai gondolkodásuk, a halmazokkal feltűnően jól bántak.

Az “okosításnak” nevezett fejlesztés egészséges, normál fejlődésmenetű gyerekeknek szól.

Tehát kognitív területen is jobban teljesítünk, ha rendben vagyunk motorikusan (“mozgásosan”)?

MA: De még mennyire! Egy rendkívül egyszerű megfigyelésem a következő. Alapeset: a bejárattal szemben ülök egy széken, a gyerek bejön, köszön, várja a feladatot. Ez eddig rendben. De mi van, ha a széken a bejáratnak hátat fordítva ülök…? Akik nem jártak hozzám mozgásfejlesztésre, megállnak a hátam mögött, és se szó, se beszéd, várják a feladatot. Mondhatnánk, hogy túl sokszor hallották, “a tanárnak a hátán is van szeme”, de nyilván nem emiatt van az, hogy eszükbe sem jut, hogy ne várjanak feladatot attól a személytől, aki háttal van nekik.

A mozgás fejlettsége  összefügg a kognitív funkciókkal.

Ha valaki jól tervez, van jó mozgástervezése, szenzomotorikusan rendben van, a kognitív funkciók is sokkal fejlettebbek lesznek.

Mit tehet a pedagógus? A tanár is észlelhet bizonyos problémákat, amire megfelelő ez a terápia?

MA: Nagyon is! Vegyünk egy egyszerű, hétköznapi, de annál gyakrabban előforduló iskolai példát, amikor nem árt gyanakodni. Nem tud megülni a gyerek az órán, nem figyel, állandóan a társát piszkálja, folyamatosan ficereg. Nyilván ezer oka lehet a viselkedésének, de éppenséggel nem lehet azt sem kizárni, hogy a csípőtájéki reflexek túlműködnek, és egyszerűen nincs komfortérzése. Miközben az órán ugyebár figyelni kellene. Rászólnak de ő semmi másra nem igazán tud figyelni, mint hogy rosszul érzi magát ebben a helyzetben. Vagy egy tipikus tónusos nyaki reflex probléma: oldalról nézi a füzetet. A szeme rendben van, megvizsgálták, de ő mégis féloldalt néz, féloldalt csinálja az egész életét. És lám-lám, kialakul szekunder módon, ennek talaján egy tartáshiba.

A mozgásfejlesztő terapeuta javaslata, hogy mindig kössünk össze mozgással a feladatokat.

Ha jobban belegondolunk, egyáltalán nem lehetetlen egy tanórán sem kivitelezni, hogy például, amikor lankad a figyelem, a gyerekek ki akarnak jönni a helyzetből, akkor csináljanak 10 guggolást.

Vagy a fenti esetben, a tanár megteheti, hogy olyan speciális (egyébként néhány ezer forintba kerülő), tartásjavító ülőpárnát javasol a diák székére helyezni, amin ülve folyamatosan korrigálnia kell a testhelyzetét. Meglepően sokat tud javítani a gyerek közérzetén, és jó esetben a másodlagosan kialakult viselkedés is jó irányba terelhető egy ilyen egyszerű praktikával.

Leegyszerűsítve a dolgot, négyütemű gyakorlatokat, szenzomotoros integrációs feladatokat szárazföldön is véghez lehet vinni. Miért a vízben dolgoztok?

MA: Azért jó a vízben tornázni, mert ott könnyebbek vagyunk, gondolná a laikus, például, hogy a felhajtóerőt hívjuk segítségül. Más részről, hogyha ellenkezőleg, mint sűrű közeget fogom fel, akkor éppen a nehézségét használom ki. Képzeljük el, hogy a víz frontális ellenállását használjuk,  amikor mondjuk futunk benne. Nem könnyű feladat. A víznek azokat a tulajdonságait kell mindig használni, amivel dolgozni lehet. Egy egyszerű(nek hangzó, kivitelezni annál nehezebb) feladat: az erőkart megrövidítve behajlított könyökkel úszik háton a gyerek. Mi történik? A tüdőszárnyi izmok erősödnek, miközben a helyes fej-törzs beállításokat is elősegítjük. Sokkal nehezebb így úszni, egyensúlyba maradni is sokkal nehezebb, így jobb koordinációt igényel.

A csoportot évente egy alkalommal a szabadtéri Bányászati Múzeumba is elviszed. Ritkán hall az ember olyat, hogy gyógyúszós csoportban “rendhagyó órát” tartanak. Nálatok ez bevett gyakorlat.

MA: Nem csak akkor vagyunk együtt, amikor valamilyen feladattal foglalkozunk. Nagy hangsúlyt fektetek a közösségépítésre, és a jó csapatszellem kialakítására.

Ami a bányászhagyományokat illeti, úgy gondolom, nem árt, ha találkoznak a fiatalok azzal a múlttal, amiből ez a város kinőtt. De egyébként rendőrségen, mentőkutyás bemutatón, színházbejáráson is jártunk már. Előfordul, hogy a TAJ-számról tartok “kiselőadást”, vagy az uszoda partján lévő márványban rekedt ősmaradványokról, mert éppen ez izgatja a társaságot. A gyerekek szeretik, ha nem maradnak válasz nélkül, és bizony sok kérdésük tud lenni.

Mit nevezel “sikernek”?

MA: Sokszor alig érzékelhető kívülállónak, az, amit egy család átélhet egy foglalkozás alkalmával a vízben. Rengeteg apró dolgot sikerként élek meg. Jó látni, hogy milyen szoros kötelék alakul ki sok esetben a gyermek és a szülő között. Hiszen nem csak egymásnak adnak át, de a víz is állandó taktilis ingert (a bőrt érő inger) közvetít. Nem ritkán fordul elő, hogy először a foglalkozáson szólalnak meg, vagy ölelik át szüleiket a gyerekek.

De kiemelhetem egy lány esetét, akiről évekkel ezelőtt, mielőtt hozzám elkezdett járni, lemondtak a doktorok. Azt mondták neki, hogy „a tudomány jelenlegi állása szerint”, nem fog tudni járni, beszélni. Most a lány 19 éves, leérettségizett, saját munkája van, jár és beszél. Persze látszik rajta, hogy másképp, de segédeszköz nélkül tud menni, és önállóan megállja helyét a társadalomban.

Egy fiúcska beszédindítással került hozzám, szorongós gyerekként. Tőle nem rég jegyet kaptam egy színházi darabra, amiben ő énekelte a gyermek főszerepet.

De az a sok-sok baba, akit látok torna közben elbóbiskolni nap, mint víz felszínén, annyira jól és biztonságban érzi magát a szülő karjaiban, nem hagy kétséget számomra, hogy érdemes ezt a munkát csinálni, és folytatni, amíg csak lehet.