Eriksson Zsófia: Regiolektus, dialektus vagy nyelvjárás? Melyik a helyes megnevezés?
Parapatics Andrea: Míg a nemzetközi szakirodalomban a dialektus a nyelv bármilyen – társadalmi vagy területi alapú – változatát jelenti, hazánkban csak utóbbira vonatkozik, aminek a szinonimája, a nyelvjárás szó bélyeget visel magán. Emellett az elmúlt fél évszázadban történt gazdasági, társadalmi és kulturális változások eredményeképpen a nyelvjárások is változásokon mentek és mennek keresztül, így egyre kevésbé beszélhetünk a szó eredeti értelmében vett nyelvjárási beszédről és beszélőkről, hiszen ma már a köznyelvet is elsajátítja a magyarok döntő többsége. Inkább azt mondhatjuk, hogy regionalizmusokat, regionális sajátosságokat figyelhetünk meg a különböző régiók beszélőinek a nyelvhasználatában, eltérő mértékben. Amikor szeretnénk egy nyelvjárás minél több jellemzőjét rögzíteni, akkor a terepmunka során elsősorban olyan idősebb beszélőket keresünk fel falvakban, akiknek kevesebb lehetőségük nyílt tanulni, utazni, költözni, vagyis minden olyat tenni, ami befolyásolhatta volna az anyanyelvként elsajátított változatukat. Ettől függetlenül a fiatalabb és iskolázottabb beszélők nyelvében is lehetnek, vannak regionalizmusok, mégha kisebb számban is. Megfelelő háttérismerettel a legtöbb ember beszédén észre lehet venni ezeket: valakién azonnal, máséban csupán többórányi beszélgetés után bukkan fel néhány. Sokan nem szeretik, elutasítják azt a feltételezést, hogy ők nyelvjárásban, tájszólással beszélnének, és valóban nem is jellemző mindenkire egyforma mértékben. Ezért előnyösebb a regiolektus szó használata, ami a nyelvhasználat bizonyos mértékű területi meghatározottságára utal, legyen ez akár csak egy hangtani jellemző, vagy néhány tájszó használata, akár erősebb nyelvjárási háttér. Természetes dolog, hogy nyelvünk nem lehet egyforma a Kárpát-medence minden pontján, miként nem várunk azonos beszédmódot a kamaszoktól és az idősektől sem.
E. Zs.: Tapasztalata szerint mennyire vannak hazánkban tudatában saját beszédük jellegzetességeinek az emberek? Milyen szintű a külföldi szakirodalomban “language awareness” névvel illetett kompetencia?
P. A.: A magyar beszélők döntő része nem kellően tudatos saját nyelvhasználatával kapcsolatban, bizonyos szempontból. Az iskola egyre többet tesz annak érdekében, hogy a tanulók felnőtté válva hatékonyan tudjanak kommunikálni különböző, elsősorban hivatalos szituációkban. Arról azonban keveset hallunk, hogy milyen tényezők határozzák meg saját, egyéni nyelvhasználatunkat. Hogy amit mondunk, az csak az egyik helyes verzió, ami nem zárja ki annak a lehetőségét, hogy egy másik, általunk akár sosem hallott forma is lehet helyes. Amikor valaki hosszú évek után először költözik távolabb az otthonától, sokszor csak akkor szembesül a nyelvi változatosság természetes tényével: azzal,
hogy nem mindenki úgy beszél, ahogyan én és a korábbi környezetem. Hogy a faragót hegyezőnek is lehet mondani, a párnát vánkosnak, a csipkebogyót bicskének. Ha az iskola nem készített fel bennünket arra, hogy több helyes megoldás is létezik a nyelvben ugyanarra a jelenségre, akkor a következő lépés egymás kijavítgatása, rosszabb esetben kinevetése lesz: valamelyiknek mindenképpen jobbnak kell lennie a másiknál.
Amikor az anyanyelvi nevelésben a nyelvjárások témájával foglalkozunk, az nem azért van, hogy egy olyan nyelvváltozatot próbáljunk életben tartani, ami már az utolsó óráit tölti, hanem éppen azért, mert ez a mindennapi, élő nyelvhasználat része: a két verzió egyike sem logikusabb vagy szebb a másiknál. A köznyelv, ami egy szükségképpen, mesterségesen kialakított nyelvváltozat, azért “jobb”, mert ez a közös nyelv, ezen érti meg egymást minden magyar, de ennek elsajátítása történhet a saját régióbeli változat megőrzése mellett is, hiszen abban mozgunk otthonosan és biztonságosan.
E. Zs.: Miért fontos a nyelvi tudatosság?
P. A.: Nem mindegy, hogy az emberek milyen ismeretek birtokában viszonyulnak a nyelv adta lehetőségekhez: tudatos nyelvhasználóként, vagy csupán ösztönösen, saját nyelvérzékükre hallgatva. A dunántúli és a budapesti ember nyelvérzéke szerint helytelen, ha a toldalék a segédigéhez járul ebben a kifejezésben: haza kellek menni. Megint másoknak a dunántúliak beszédmódja a mosolyognivaló a hüttő, pappir, szallag nyújtott ejtésével vagy az e hang nyíltabb képzésével. Hogy kinek mi tűnik fel, egyénileg változó. A probléma ott kezdődik, ha ez felesleges vitákat szül, és elbizonytalanítja azt, akit megmosolyognak. Még nagyobb probléma, ha messzemenő következtetéseket vonnak le valakinek a személyiségéről a nyelvhasználata alapján úgy, hogy az tudományosan alaptalan: például ha valaki műveletlennek gondolja a segédigét toldalékoló beszélőt.
A nyelvi tudatosság fejlesztésekor nem arról van szó, hogy mindenki tanuljon meg minden lehetséges regionális sajátosságot és tájszót, hanem arról, hogy egy általa szokatlannak tartott nyelvi formáról ne az legyen az első gondolata, hogy rossz, helytelen.
Azokban az országokban, ahol az emberek tisztában vannak a saját nyelvváltozatuk hangtani, alaktani és szókincstani sajátosságaival, megértőbben viszonyulnak a számukra különösen hangzó, másik régióra jellemző formákhoz is.
Ma, amikor a tolerancia és a különbözőség tiszteletben tartása a cél az élet számos területén, nem lenne szabad elfeledkeznünk a nyelvi sokszínűség elfogadásáról sem. Számos kutatás bizonyítja, hogy a nyelvi alapú diszkrimináció létező jelenség.
E. Zs.: A nyelvjárási beszéd megítéléséről kutatást is végzett nemrégiben. Ennek mik voltak az eredményei?
P. A.: 2017-ben indítottam el egy online kérdőívet magyar anyanyelvű, Magyarországon tanuló nappali tagozatos egyetemisták számára. Ez az az élethelyzet, amikor az ember talán életében először kerül messzebb otthonától és találkozik a nyelv számos változatával saját korosztályának tagjain keresztül is, emellett kíváncsi voltam arra is, milyen fokon áll a nyelvi tudata a leendő értelmiség tagjainak. Csupán egyetlen hét alatt az ország 23 felsőoktatási intézményének több mint 500 hallgatója válaszolta meg az “otthonról hozott nyelvhasználat”-ot vizsgáló a kérdéseket, míg ha “nyelvjárási” hátterükre kérdeztem volna rá, biztos vagyok benne, hogy sokan neki sem álltak volna a kérdőívnek, mondván, hogy ők nem beszélnek tájszólásban: az erre vonatkozó kérdés eredménye igazolta is ezt a feltételezésem.
A válaszadók fele számolt be arról, hogy egy másik városba kerülve kijavították őket csoporttársaik, szobatársaik vagy akár a hivatalos ügyintézés során, de több tucat példa szól arról is, hogy vizsgán vagy zárthelyi dolgozatban korrigálta az oktató a vizsgázó regionalizmusait.
Megkérdeztem azt is, hogyan reagáltak a kijavításra, sőt olykor kinevetésre: a válaszok között első helyen szerepel a szégyen és az alkalmazkodás. Sokan büszkén írták, hogy már nem úgy használják a nyelvet, ahogy korábban, leszoktak a kijavított formáról, sőt olyanok is volt, akik azt írták, hogy családtagjaikat is megtanították a “helyes” nyelvhasználatra. Az eddig elmondottak fényében nem csodálkozhatunk mindezen, jól rávilágít viszont arra, mennyi teendőnk van még e téren.
E. Zs.: Ilyen nagy arányú a negatív tapasztalatok nyomán nyelvjárási beszédüket elhagyók száma?
P. A.: Azt nagyon nehéz mérni, hogy a nyelvjárás elhagyásának milyen és mekkora mértékű a folyamata. Tapasztaljuk és nagyobb léptékű kutatások is bizonyítják, hogy a világ változásait követve a nyelvjárások átalakulóban vannak, nemcsak nálunk. Alig beszélhetünk már olyan emberről, aki egyesnyelvű nyelvjárási beszélő lenne, azaz aki ne sajátította volna el a köznyelvet vagy a köznyelv egy regionális változatát. Kevesebb szituációban használatos a nyelvjárási beszéd, a legfeltűnőbb jegyek éppen a megbélyegzés, a kijavítások miatt visszaszorulóban vannak. Ahogy már elhangzott, ez nem jelenti azt, hogy az újabb és újabb nemzedékek tagjainak a nyelvhasználatában ne lennének jelen a regionalizmusok. Sokszor és sokan jósolták már a dialektusok eltűnését, de sosem következett be. A hagyományos paraszti kultúrához kötődő szavakat már nem ismerik az újabb generációk, hiszen az életmódjuk sem olyan, de a nyelvjárás nemcsak a kenderfeldolgozás folyamatához kötődik, és nemcsak azok a szavak tájszavak, amik a szekér vagy az eke részeit jelölik. Nem is volna természetes, hogy minden egyes ember ugyanúgy beszéljen, ahogyan minden másban is különbözünk egymástól kisebb-nagyobb mértékben.
E. Zs.: Mondható, hogy a határon túli magyar nyelvi beszélők gyakrabban őrzik meg eredeti nyelvjárásukat a határon belülieknél?
P. A.: Határon túli beszélők esetén a regionális változat gyakran az egyetlen ismert változata a magyarnak, így a magyar identitásnak is az egyik legfontosabb jelzője. Megőrzése, használata tehát jóval többet jelent az ő számukra, mint a magyarországiak többségének. Az ő beszédük kijavítása még problémásabb lehet, mert sokan arra gondolnak, hogy a kisebbségi lét miatt “hibás” a nyelvhasználatuk, holott magyar regionalizmusról is szó lehet, de az idegen nyelvi, úgynevezett kontaktushatás sem hiba, csupán természetes velejárója az együttélésnek.
Nagy különbség az is, hogy míg a határon túli magyarok nyelvjárását “ízes”-nek, “a legszebb”-nek tartja sok anyaországi, addig az előbb emlegetett dunántúli jegyeket például egyszerűen “parasztos”-nak. Ez az ambivalencia szintén a nyelvi tudatosság fejlesztésével lenne feloldható.
E. Zs.: Az mindenesetre kimondható, hogy a magyar nyelvjárások túlélése az oktatásban gyökerezik?
P. A.: Fontos, hogy nem “túlélés”-ről kell beszélni. A paraszti életmóddal kapcsolatos tájszókészlet például már nincsen használatban, ezek a szavak valóban archaizálódtak. Számos más tájszó viszont igen, továbbá hangtani és alaktani variánsok, amelyek folyamatos változásban vannak, miként a világ, amelyben élünk.
Az iskolai anyanyelvi nevelés kétféle lehet a nyelvjárási háttér szempontjából: hozzáadó vagy felcserélő. Előbbi a köznyelvet a nyelvjárás mellett sajátíttatja el a tanulókkal, ami a legújabb nemzetközi kutatások szerint a kognitív képességek terén is további hozadékokkal jár.
A norvég emberek például tisztában vannak saját nyelvjárási hátterükkel. Az iskolának az otthonról hozott dialektus tiszteletben tartásával szabad tanítani a köznyelvet, és azok a norvég diákok, akik mindkét nyelvváltozatnak beszélői, egy friss felmérés szerint jobban teljesítettek a országos kompetenciamérésen. Ennek magyarázata, hogy megtanulnak automatikusan váltani a két nyelvváltozat között szituációtól függően, ami a kétnyelvű beszélők agyi tevékenységéhez hasonló folyamatokat jelent.
Ezzel szemben a felcserélő nevelés felváltja a tanulók nyelvjárási háttere ellenében, azt felváltva tanítja a köznyelvet mint egyetlen helyes formát. És itt a magyarázat arra, miért is fogadják el a magyarok nehezen azt, hogy több helyes megoldás is létezhet a beszédben, és hogy a nyelvben sem minden csak fekete vagy fehér.
E. Zs.: A paraszti életmóddal kapcsolatos tájszókészlet már alig van használatban. Milyen céllal adták ki a Nagy magyar tájszótárat? Mire tudja ezt használni egy pedagógus/diák?
P. A.: A Nagy magyar tájszótár célja kettős. Egyfelől “szómúzeum”-ként adatolja számos, a mai nyelvhasználatból már kiszorult szó jelentését, magyarázatát és azt a forrást, amelyben visszakereshető, melyik tájegységen használatos melyik jelentés. A Tájszótár jelentősége, hogy 22 regionális, azaz kisebb területi egységet átfogó szótár, 2 általános tájszótár, 2 értelmező szótár és A magyar nyelvjárások atlasza anyagának jelentős részét teszi elérhetővé egy nagy kötetben az érdeklődők számára.
De nemcsak az archaizmusokat tartalmazza. Másik előnyének azt tartom, hogy sok olyan szót is megtalálhat benne az olvasó, amelyet ma is hallhat vagy ő maga használ, és amikor azzal javítja ki egyik beszélő a másikat, hogy “Ilyen szó nincs”, akkor ezt fellapozva meg lehet mutatni, hogy márpedig van. Jóleső érzést és igazolást is ad az embernek, ha egy megbízható forrásban leírva is látja, hogy bizony nemcsak ő használja azt, amit a szobatársai vagy a munkatársai egy másik régióban felnőve talán nem. Így válhat a szótár a nyelvi-nyelvjárási tudatosítás egyik eszközévé már az iskolában is, ha a gyerekek lehetőséget kapnak arra, hogy a tanórán lapozgathassák, feladatokat oldjanak meg vele.
E. Zs.: Tavaly jelent meg a Tinta Könyvkiadó gondozásában Nyelvjárástani munkafüzete felső tagozatos, illetve a középiskolás tanulók és tanáraik számára. Mesélne erről? Milyen feladatok találhatóak a kiadványban?
P. A.: A munkafüzet azzal a céllal készült, hogy ötleteket és kész feladatokat adjon azoknak a pedagógusoknak, akik fontosnak tartják az eddig elhangzottakat, de eddig nem volt hozzá módszertani segítségük. Mivel ennél a témakörnél nemcsak ismeretátadásról, hanem szemléletformálásról is szó van, különösen fontos, hogy a tanulókat élményszerűen, indirekt módon vezessük rá a regionalitás megbecsülésére, akár archaizálódó, akár mindennapi jelenségekről legyen szó, és a nyelvi önismeretre. A füzetet úgy állítottam össze, hogy többféle kompetenciát fejlesszen, így szótárhasználatit, szövegértésit vagy éppen szövegalkotásit. Sok feladat foglalkozik a helyesírási készség fejlesztésével is, pontosabban a nyelvjárási eredetű helyesírási hibák tudatosításával. A szalag szót hosszú l-lel ejtő diákok jó része ugyanis le is írja így a szót, és a jelenség kijavítása további magyarázat nélkül nem fogja megelőzni hasonló hibák elkövetését. Ezen kívül azt a jogos érzést kelti fel a tanulóban, hogy kiejtése, amit írásával követ, helytelen. A játékos feladatok között szerepel totó, keresztrejtvény, szókereső, memóriajáték, történetmesélés dobókockával, versírás, de étlap összeállítása is megadott szavak felhasználásával, aminek a jelentését a Tájszótárban kereshetik ki a tanulók. Mint kiderült, a munkafüzet néhány feladata még felnőttek körében is használható csapatépítésre, például amikor megadott tájszavakhoz kell fiktív, akár humoros szócikket gyártani csoportosan, majd kikeresni az eredetit, a többi csapatnak pedig el kell döntenie, melyik az igazi. Ahol lehet, ott megoldás is van a munkafüzetben, de nyitott kérdéseknél, projektötleteknél, gyűjtő feladatoknál nem lehetett előre definiálni egyetlen jó megoldást.
E. Zs.: Saját tanítványaival milyen egyéb feladatok során ismertette meg a nyelvjárások témáját? Milyenek a fiatalok alapismeretei a témában?
P. A.: A legjobban azt szokták szeretni a gyerekek és az egyetemi hallgatók is, amikor az egyik, szociolingvisztikában szokásos adatgyűjtési módszert kell kipróbálniuk a gyakorlatban: figyelniük és jegyzetelniük kell az őket körülvevő, számukra érdekes nyelvi jelenségeket, a buszon, az utcán, otthon, akárhol. Több olyan tanítványom is volt, aki végül hosszú fogalmazást írt abból, önszorgalomból, hogy náluk mit és hogyan fejeznek ki a köznyelvtől eltérő módokon. Ilyet persze könnyebben észlel és megfogalmaz olyan diák, aki már utazgatott a nyelvterületen belül, akár határon túl is.
Az iskola egyik feladata itt az lenne, hogy azt is felkészítse erre a változatosságra, aki csupán egy szűkebb körben mozog, és személyesen még nem tapasztalta meg ezt a nyelvi sokféleséget.
E. Zs.: Mik a saját tapasztalatai a gyerekek elfogadását illetően a nyelvjárási beszélőkkel szemben?
P. A.: Saját tapasztalataim vidéki iskolára korlátozódnak, ahol a tanítványaim döntő része nyelvjárási hátterű, természetesen eltérő mértékben. Minden osztályban nagy hangsúlyt fektettem arra, hogy tudatosítsuk a tanulók nyelvhasználatának egyéni jegyeit, a következő lépés pedig az volt, hogy az ettől eltérő jelenségeket is tudatosabban, és ne ösztönszerűen kezeljék. Az első közös hónapokban előfordult, hogy nevettek valakinek a kiejtésén vagy a szóhasználatán, de minden esetben rászántam az időt arra, hogy elmagyarázzam, mi miért van, és hogy miről árulkodik valójában egy jelenség. Mindennek az a kulcsa, hogy tudás és magyarázat legyen mögötte. Egyébként a munkafüzet illusztrátora is az egyik tanítványom, Kardos Eszter, aki azóta már végzett grafikus, most pedig képanimátorként folytatja tanulmányait.
E. Zs.: Mikor érdemes egy pedagógusnak elővennie a nyelvjárások témáját? Önnek mi volt a módszere ezt illetően?
P. A.: Sok esetben már akkor szóba hoztam a témát, amikor elkezdtünk együtt dolgozni az adott osztállyal, hogy megelőzzem a nyelvjárási hátterű tanulók megbélyegzését, vagy legalább azonnal magyarázatot fűzhessek az ilyen esetekhez. Ahogy haladtunk előre a tananyagban, mindenhova be tudtam csempészni belőle egy kicsit. A hangtannál elmondtam, hogy a nyelvjárási fonémakészlet jóval színesebb, mint a köznyelvben, gondoljunk például az e zártabb és nyíltabb ejtésére vagy a diftongusokra, de itt jó lehetőség nyílt a gyakran gúnyolt, hátrébb képzett t-vel kapcsolatos sztereotípiák eloszlatására is. Minden megfogalmazás kérdése. Úgy is lehet ezt mondani, hogy bizonyos területeken eggyel több hangot tudnak ejteni, meg úgy is, hogy “ott furcsán beszélnek”. De a morfémákat, a szófajokat vagy a szóösszetétel típusait is lehet gyakorolni tájszavakon keresztül, a szövegértési feladatsor pedig a nyelvjárások funkcióiról vagy éppen disznóvágásról szóló, tájszavakkal tűzdelt szöveghez is kapcsolódhat. A munkafüzetben ilyen feladatok is szerepelnek. Mivel a nyelvjárások történetileg elsődlegesek a köznyelvhez képest, a nyelvtörténet (ami valójában nyelvjárások története) nem is képzelhető el anélkül, hogy a nyelvjárásokról szó essen.
A helyesírásnál mindig figyelmeztettem a tanulókat arra, mik azokat az esetek, amikor a kiejtés alapelve nem követendő számukra, holott más vidékeken élő gyerekeknek igen. Az asztal szónál lehet támaszkodni a kiejtés alapelvére, de a túró, húszas, fújdogál szavakban már nem, mert ezeket gyakran rövid u-val ejtik. Érdemes ezeket a jelenségeket azokon a településeken is elmagyarázni, ahol nem érinti a tanulók helyesírását, hiszen ha nem ismeretlen számukra egy ejtésforma, ha már van valami tudásuk róla, akkor talán később nem illetik negatív jelzőkkel az ilyen beszédmódot.
E. Zs.: Ezek szerint integráltan, minden egyes tananyagrésznél folyamatosan beszélt diákjaival a nyelvjárásokról. Miért gondolja ilyen fontosnak ezt a témát?
P. A.: A nyelvjárási érzékenyítés titka a folyamatosság és a rendszeresség. Ha gyakran csöpögtetünk a diákoknak egy-egy érdekességet a nyelvjárásokról, és nem csupán egy dózisban, a témakör kerettantervi helyén, elkülönítve tanulnak róla, akkor jobban megértik azt, hogy ez is a mindennapi élet része, nem pedig a társadalom idősödő, falusi rétegének archaizálódó nyelve.
Mivel a heti egy, esetleg kettő nyelvtanóra valóban nagyon kevés ahhoz, hogy minden témakörre elegendő időt szánhassunk, annál fontosabb, hogy oda-visszautalások révén megteremtsük a kapcsolatot a témakörök között, ahogyan az internetes cikkekben is szerepelnek máshova vezető hiperhivatkozások.
E. Zs.: Mi lehet az oka annak, hogy relatíve alacsony hazánkban a nyelvjárási beszéd pozitív megítélése és elfogadása, és milyen hatása lehetne annak, ha ez változna?
P. A.: A nemzetközi szakirodalom szerint a társadalmi és a gazdasági berendezkedés is befolyásolja a hozzáállást. Azokban az országokban, ahol a vidék megbecsültsége alacsony, a lokalitás pedig háttérbe szorult, a helyi és regionális identitást hordozó nyelvjárás megbecsültsége is alacsonyabb. Továbbá: a diktatorikusabb államformát megélt társadalmak tartósabban ragaszkodnak egy központi norma követéséhez, legyen szó nyelvhasználatról vagy más kérdésekről. A Nemzeti alaptanterv ma már előírja a többnormájú szemléletre nevelést az anyanyelvi órán, sőt a nyelvjárások megbecsülését és a toleranciát is hangsúlyozza, a változásokhoz viszont sok idő kell. A leendő pedagógusok ma már több módszertani segítséget kapnak ehhez képzésük során, korábban viszont ez kevéssé volt jellemző. Ezért is született meg a munkafüzet, hogy a kezdő és a tapasztaltabb tanároknak is legyen mihez nyúlniuk a kérdésben.
Nemcsak rajtuk, de a leginkább rajtuk múlik, hogy a felnövekvő nemzedékek tagjai, a leendő munkavállalók és szülők hogyan viszonyulnak szűkebb és tágabb környezetük természetes nyelvi sokszínűségéhez, és hogy a magyarok mentalitása elmozdul-e a megbecsülés és az elfogadás irányába. Ez ugyanis feltétele (bár természetesen nem az egyedüli) európaiságunknak és szilárd magyar identitásunknak egyaránt.
