
A magyar gyermekirodalom – amint a világirodalom – nem szűkölködik medvetörténetekben: elég Milne Micimackójára, vagy Sebők Zsigmond Mackó úrról szóló történeteire gondolni. Az 1950-es évek végén két „hazai” történet is napvilágot látott: egyaránt 1956-ban jelent meg Bodó Béla Brumi-könyveinek első kötete és Kormos István Vackor-történeteinek első része.
Mindkét kötet folytatásokban meséli el ifjú medvehősének hétköznapi kalandjait – többnyire az emberek között, kissé „idegenként” ismerkednek az iskolával, vagy éppen a szabadidős tevékenységekkel. A pedagógiai szándék egyértelmű: kedves, szerethető bocsokhoz hasonlóan az ifjú olvasók is először kívülállóként ismerkednek a (családjukon, szűkebb környezetükön kívüli) világgal: a közösségekkel, a napirenddel, a szokásokkal. Amint egy korabeli ismertetésben olvashatjuk Vackorról: „el-elcsavarog az erdőben, ezért apja beadja az óvodába. Eleinte félrehúzódik, de hamarosan belefeledkezik az új élet örömeibe. Napos lesz belőle, megismerkedik az óvoda doktorbácsijával s részt vesz a gyerekek balatoni nyaralásában. Azután búcsút mond az óvodának: iskolás lesz. A kedves, mulatságos mesében Vackor kalandjain keresztül a kicsinyek ráismernek saját világukra, az óvodai élet apró eseményeire, kicsi és nagy örömeire.”
A Vackor-történetek népszerűsége annak is köszönhető, hogy verses meséről van szó: a szerző (lévén költő) komoly szerepet szán benne a ritmusnak és a humornak. Előbbi esetében nemcsak a szó szoros értelemben vett versritmusnak, hanem a rendszeresen ismétlődő felsorolásoknak, alliterációknak (Parancs Panni) „eposzi jelzőknek” köszönhetően. Kik is járnak például az óvodába?
„Hej, óvoda,
óvoda,
de sok gyerek
jár oda:
Katona Anna – egy,
Varga Bence – kettő,
Pór Jutka – három,
Fazekas Marci – négy,
Fazekas Eszter – öt,
Domokos Matyi – hat,
Vas Pista – hét,
Pengő Gyöngyi – nyolc,
Fodor Dávid – kilenc,
Kováts Vicu – tíz,
tíz,
tíz,
tiszta víz,
sok gyerek,
sok cseprő-apró,
ahová indult a boglyos,
lompos,
loncsos
és bozontos,
híres,
neves,
nevezetes,
piszén pisze kölyökmackó.”
A szöveg ritmusa egyrészt igen szórakoztató, másrészt könnyen megjegyezhető (már csak az ismétlések révén is), ez pedig igen megnyugtató, hiszen az ismerősség érzését kelti a gyerekekben.
„A mese alapötlete – amely az erdő romantikáját a modern óvoda falai közé viszi – mindvégig a kontraszt erejével hat és az érdekes helyzetek egész sorát teremti meg. A költő fantáziája kedvtelve fickándozik, s nagyon jó, hogy mintegy mellékesen fogalmazza meg a mesében a közösségbe illeszkedés nagy társadalmi élményét. De mindez nemcsak játék, erőpróba is: mit tud a költő a gyermeki érzésekről, jellemről, gondolkodásról? E tekintetben sok kitűnő leleménnyel, megfigyeléssel szolgál. Tapasztalatból tudom, hogy a Vackor-mesét a négy év körüliek szeretik, befogadják, s mivel Kormos mindvégig jó érzékkel megmarad a mesehallgatók lelkének határai közt, a szülőket is gyerekismerő bölcsességre neveli – erre pedig nagy szükség van.”
Forrás:
- Tóth Sándor: Három verskötet – gyermekeknek (1956)
- Elek István: Az ünnepi könyvhét könyvei (1956)


