Kedves Márti, mi volt a fő célja a projektednek?
Ez a projekt egy tíz éve dédelgetett tervem volt. A közvetlen környezetemben tapasztaltam, mennyire magányosak az öregek, és mennyire hiányzik a gyerekeknek az a szeretetkapcsolat, amelyet csak egy nagyszülő által kaphatnak meg, és mennyire nem értenek szót egymással nagyszülők és unokák, mert teljesen más világban élnek.
A nagyszülők még fél lábbal a 19. századi felfogásban, de mindenképpen a 20. század traumáival terhelten élnek, az unokák pedig a 21. században – annak szédítő technológiai fejlődésével és szorongásos lelkiállapotával. Látom, mennyire nincs közös témájuk, közös szókincsük, mennyire hiányzik a gyerekeknek az az életre szóló közös tudás, amit csak egy, a gyerekeket feltétel nélkül szerető és elfogadó, bölcs, idős ember tud adni nekik. Hiányzik az az elfogadottság-érzés és elvárásoktól mentes odafordulás, amit csak a nagyszülőtől lehet megkapni. A nagyszülőknek is hiányzik a kisunoka, akinek átadhatják a családi hagyományokat. Tehát ezt a projektet sokkal inkább egy társadalmi vállalkozásnak – szívügyemnek – tekintettem és tartom ma is, mint pedagógiai feladatnak.
Hogyan kapcsolódik a „Nagyszüleink életéből” téma a pedagógiai célkitűzésekhez?
Hű – hát hol is kezdjem? Hosszú történet ez, ha nem is 1001 éjszakás… 2013-ban pályázat és továbbképzés-folyam keretében hoztam létre ennek a projektnek az első eTwinning-változatát. A témaválaszást meghatározta, hogy akkoriban olvastam a Fivush-Duke tanulmányról, amely igazolta, hogy azok a gyerekek, akik rendszeresen hallanak – meghallgatnak családi történeteket, reziliensebbek lesznek, jobban átvészelik az élet megrázkódtatásait. Valamilyen alkalmat kerestem, amely – akár egy iskolai feladatként is – létrehozza ezt a bizonyos történetmesélő helyzetet. A továbbképzés keretében – az eTwinning csapata és Főző Attila támogatásával – a legapróbb részletekig kidolgoztam a pedagógiai célrendszert, amely a mostani projektemnek is az alapja lett. A technológia közben hatalmasat fejlődött, a pedagógiai célrendszer is változott, de utólag úgy gondolom, hogy a jelenlegi technológia feltételei mellett eredményesebben, hatékonyabban és látványosabban tudtam megvalósítani a tervemet. Talán ezért kellett tíz évet várnom…. A pedagógiai célok közül a legfontosabb természetesen a digitális állampolgárság kompetenciáinak, a résztvevők kritikus gondolkodásának, írásbeli kommunikációs készségének fejlesztése volt. Fejleszteni kívántuk a diákok kulturális és történelmi műveltségét, tájékozódási képességét, megértési képességüket, valamint az együttműködés különböző formáit.
Hogyan találtatok külföldi partnereket a projekt megvalósításához? Milyen módszereket használtatok a nemzetközi kapcsolatok építéséhez?
A projekttervemet annak idején már közzétettem az eTwinning felületén, de sajnos 10 éve nem találtam egyetlen partnert sem, aki társamul szegődött volna az ötletem kivitelezésében – enélkül pedig nem indulhatott el a projekt. Közben több más eTwinning-projektet is sikeresen lebonyolítottam – más kollégákkal együtt, az ő terveik és elképzeléseik alapján, amivel rengeteg tapasztalatra, ismeretségre tettem szert, de nem mondtam le a saját kis dédelgetett tervemről. Kitartóan újra és újra előhoztam az elképzelésemet ismerkedés közben a különböző nemzetközi továbbképzéseken és találkozókon. Egészen addig eredménytelenül, mígnem 2022-ben megismerkedtem Biserka Zajec kolléganővel, egy varasdi középiskola nagyszerű, elkötelezett angoltanárával, akivel hamar felfedeztük, hogy hasonló a pedagógiai gondolkodásunk, és megnyerhetőnek tűnt egy klassz kis közös munkára. Így is lett – számos egyéb tevékenysége mellett szívesen nevére vette az én projektemet is.
Milyen tantárgyakat vontatok be?
Első sorban a saját tantárgyaink keretei között mozogtunk (angol és német nyelv), főleg az idegen nyelvi kommunikáció, ezen belül az íráskészség, a történetírás fejlesztése érdekében, valamint a digitális kultúra tantárgy bevonásával a digitális applikációk és az MI-alkalmazások kritikus felhasználása céljából dolgoztunk együtt.
Hogyan segítette ez a projekt a diákok személyes és tanulmányi fejlődését?
Először a szívemben nagy aggodalommal mentem be az osztályterembe, amikor a csoportjaimat rá szerettem volna venni a részvételre – nem szerettem volna senkit kényszeríteni, önkéntes résztvevőkre vágytam. De ki fog az én leterhelt diákjaim közül szaladni a nagymamájához-nagypapájához beszélgetni, majd németül vagy angolul fogalmazásokat írni? Legnagyobb meglepetésemre egyre több történet érkezett a címemre, és – lelkes kollégáimnak köszönhetően – egyre több osztályból csatlakoztak diákok. A visszajelzéseiket olvasva is megerősödött bennem, hogy az íráskészségük, kapcsolatteremtő képességük, térbeli és időbeli tájékozódási képességük fejlődött, sokan számoltak be arról, hogy most értették meg, milyen nehéz élete volt a nagyszüleiknek, jobban értékelik azt, amijük van, jobban értékelik a nagyszüleikkel töltött időt, a kapcsolatot.
Milyen formában történt a nemzetközi együttműködés? Volt-e valami különleges módszer vagy eszköz, ami különösen hasznosnak bizonyult a nemzetközi munka során?
A projektünk kezdetén még bizonyos nehézségeket okozott az eTwinning megújuló felületének használata, így a kollégákkal emailen illetve személyesen kommunikáltunk – még Biserkával is tudtunk személyesen beszélgetni Budapesten, amikor egy diákcsoporttal Budapestre látogatott. Az együttműködés fő felülete a Padlet volt – ide töltötték fel a diákok a történeteket, és itt mutatkoztak be az avatarjukkal. A projekt folyamatát szándékosan úgy terveztem, hogy minél kevesebb extra munkával járjon a résztvevők számára, és inkább a nagyszülő-unoka-kapcsolatok létrejötte, a történetek megírása és közzététele álljon a középpontban, hiszen a történetek jelentették ennek a projektnek a velejét és kötőanyagát – minden másnak ezt a történetgyűjtést kellett szolgálnia.
Mit adott ez a projekt a diákoknak? Milyen új készségeket, élményeket vagy ismereteket szereztek a résztvevő diákok?
Saját gondolataim helyett hadd mutassak néhány példát a diákok visszajelzéseiből, bár nem könnyű a sok tucatnyi megható gondolatból csak néhányat kiválasztani: „Ebből a projektből azt hoztam el magammal, hogy értékelnem kell a nagyszüleimmel töltött időt, mert nem mindig lesz rá lehetőségem. Több tapasztalattal rendelkeznek, és ezért olyan betekintést tudnak adni nekem, amilyenre magamtól nem gondoltam volna.” „Megtanultam jobban értékelni a nagyszüleimmel töltött időt, és mindenkit… Az életet lehet rövidnek és hosszú útnak is értelmezni, mindkét szempont fontos. Elengedhetetlen, hogy jelen legyünk és élvezzük az életutat, de az is fontos, hogy tudjunk hosszú távra tervezni. Részben ebből megtanultam, hogy jobban jelen legyek, és arra koncentráljak, hol vagyok éppen.” „Annak ellenére, hogy jelentős nehézségekkel kellett szembenéznie, erős és kecses maradt, és megtanított arra, hogy a kihívások a növekedés és az erő lehetőségei. Végül megszerettette velem a tanulást. Kíváncsisága és vágya, hogy új ötleteket fedezzen fel, kiváltotta a tudás iránti szenvedélyemet. A nagymamám leckéi továbbra is irányítják és befolyásolják az életemet.”
És mit adott a tanároknak a projektben való részvétel? Hogyan járult hozzá a pedagógusok szakmai fejlődéséhez vagy pedagógiai módszereik bővítéséhez?
A projekt során sok kisebb-nagyobb tippet, hasznos fogást, online oktatási alkalmazás használatát lestük el egymástól. Mindenki másban volt jó, így természetes módon tanultunk egymástól – projektszervezést, online alkalmazásokkal kapcsolatos jógyakorlatokat. De mindezeken túl az együtt gondolkodás, közös építkezés, a közös eredmények erőt adó öröme volt a projektünk igazi nagy hozadéka. A ráadás-ajándék pedig, hogy az egyik résztvevő diákom egy külön honlap megszerkesztésével lepett meg, amellyel méltó formát kapott a projektünk. Így – most már blog-formában – tovább gyűjtögethetem a történeteket. Hálás vagyok kollégáimnak: Sásdi Mariann, Pásztiné Markella Eszter és Szabó Katalin tanárnőknek, valamint Csanálosi Márta pedagógiai asszisztensünknek, akik segítettek gazdagítani a történetgyűjteményt – történetekkel és MI-illusztrációkkal.
Voltak-e kihívások a nemzetközi együttműködés során, és ha igen, hogyan sikerült ezeket megoldani?
Szívből kívánom, hogy minden kollégámnak élete során legalább egyszer legyen alkalma egy ilyen szakmai barátságon alapuló közös munkában részt venni. Tudod, amikor elkezdesz egy mondatot, és a barátod fejezi be – így bonyolítottuk le ezt a projektet is. Sok múlt a személyes ismeretségünkön, és persze fontos volt az is, hogy a projekt fenntartható és energiatakarékos legyen: stressz, időnyomás, adminisztratív terhek, pedagógiai szólamok nélkül, sok aktív és lelkes résztvevővel. A korábbi projektjeimben is szívesen dolgoztam, de rengeteg pluszmunkával, stresszel, akár konfliktusokkal is jártak. Ezért az együttműködés aszinkron módját választottam a tervezés során, illetve fontos volt, hogy minden résztvevő annyit és azt vállaljon, amennyit, amikor és amit szívesen, végez. Mindannyian azt tettük bele, amiben jók vagyunk, és ami örömet szerzett nekünk és a diákjainknak, semmit nem csináltunk kényszerből vagy nyomás alatt. Amolyan örömzenélés volt – ilyennek álmodtam meg, amikor elkezdtem tervezgetni.
Ebben a tanévben is szeretném folytatni, szeretettel várom a csatlakozókat, érdeklődőket, partnereket.
Linkek:
https://padlet.com/szabotanarno/map-of-1001-stories-of-our-grandparents-wcwukux8ze9gg5vm
https://padlet.com/szabotanarno/our-pictures-mwfx1kg9zsp1eo70
