Kezdőlap hírmozaik

Benke Éva 90

Írásunkkal Benke Éva munkássága előtt tisztelgünk, kilencvenedik születésnapja alkalmából. Cikkünkből az is kiderül, mit köszönhet neki a magyar színház- és drámapedagógia.

Forrás: Pixabay

A napokban köszöntötték kilencvenedik születésnapja alkalmából Benke Évát Szombathelyen, az ELTE Savaria Egyetemi Központ dísztermében. A helyi közlemény szerint „a Radnóti-díjas főiskolai docens keze alatt pallérozódott Szombathely és Vas vármegye közművelődési szakembereinek zöme.” Tegyük hozzá: országszerte ismert drámapedagógusként, és a Illeszd… a szót a cselekvényhez című könyv szerzőjeként azonban országszerte ismert.

A Közművelődési Arcképcsarnok méltatása szerint „Kimagasló műveltséggel tanította az anyanyelvi ismereteket, a beszédtechnikát, drámaesztétikát, drámapedagógiát. Személyiségén szűrte át az ismereteket, melyeket varázslatos hevülettel adott tovább. Életvidám, magával ragadó egyéniség, aki a tartalom mellett a formára is mindig ügyel, a viselkedéskultúra fontosságára inti környezetét.  Olyan mester, aki a legkiválóbb hallgatókat maga köré gyűjtve életre szóló barátságokat köt, figyelemmel kíséri pályafutásukat, megszívlelendő tanácsokkal látja el őket. Sorsukhoz egész létével van köze. Tanítványait is bevonva többek között a színházi előadások befogadását szolgáló módszereket kutatta.”

Az Illeszd… a szót a cselekvényhez című 2006-ban megjelent tanulmánykötetének címét Arany János klasszikus Hamlet-fordításából kölcsönözte. Valójában módszertani könyvecske, mely elsősorban amatőr színjátszó csoportok vezetői számára készült. Témakörei egyaránt érintik a rendezési folyamat felépítését, éppúgy, mint a szövegelemzés, a tér, a fény, a díszlet, és a jelmez funkcióit.

Benke Éva a világ drámairodalma, s egyben az egyetemes drámatörténet három alapművét – az Antigonét, a Rómeó és Júliát, a Tartuffe-t, valamin Katona József Bánk bánját vette alapul módszereinek bemutatásához. Amint egy méltatója megjegyezte: „Kérdez, beszélget, értelmezési lehetőségeket keres, miközben kiemeli a mintegy 2500 éves európai dráma- és színháztörténet csomópontjait…”

Tanári-rendezői-alkotói ars poeticáját már 1975-ben megfogalmazta: „Nem a hivatásos előadóművészekkel kívánunk rivalizálni, nem vagyunk produkció-központúak […]. A színpadi munka viszont sok mindenre jó. A kész produkció is egyik eszköz a fiatalok erőinek és erényeinek a felszínre hozására, az épülésükre és belső törtékezésre, a szépre való tudatosításra. Nem tartom rangon alulinak a jó, az értő közönség nevelését s ezen túl azoknak a képzését, akik az életbe kikerülve maguk is aktívan művelik a műfajt, mint irodalmi színpadvezetők, vagy versmondók…” Számos hivatása közül kiemelten fontos volt mindig pedagógusi mivolta: „A legnagyobb fájdalom, amikor *elmennek* a gyerekek, de a legnagyobb öröm, amikor fesztiválokon, különféle versenyeken ismét találkozunk, s a hajdani hallgatók, már mint maguk is produkcióthozók versengenek. A kapcsolatot másképp is tartják: levelek, táviratok, személyes látogatások köldökzsinórjain túl az írásban is megjelent irodalmi összeállításokon keresztül.”