- Sokan még mindig bizonytalanok abban, mikor kell szakemberhez fordulni mentális egészségi problémák esetén. Te milyen jeleket, tüneteket tartasz olyan „intő jelnek”, ami mellett már nem érdemes halogatni a segítségkérést? Egyáltalán milyen tévhitek léteznek a segítségkérést illetően?
Nagyon hálás vagyok ezért a kérdésért és most sem tudom mással kezdeni, mint azzal, hogy milyen rendkívül fontos téma ez, amiről kérdeztél. Már csak azért is, mert ha magáról a mentális egészségről beszélünk, olyan sokszor elfelejtjük, vagy talán nem is tudatosítjuk azt a gondolatot, amit az Egészségügyi Világszervezet (WHO) is megfogalmazott, miszerint az egészség nem csupán a betegség hiánya, hanem a teljes testi-pszichés-szociális-spirituális jóllét állapota, ami persze első körben megijeszthet bennünket, hogy ennek alapján „elvileg” csak akkor lehetünk teljesen egészségesek, ha mind testi szinten odafigyelünk a megfelelő táplálkozásra, pihenésre, mozgásra; szociális szinten jól működő emberi kapcsolatokkal rendelkezünk, amelyek támogatáson, elfogadáson alapulnak; spirituális szinten van reménységünk, tudjuk, mit jelent számunkra az élet, mi az értelme; az érzelmeinket képesek vagyunk felismerni, megélni, kifejezni; rendben vagyunk a környezetünkkel és körülményeinkkel; illetve pszichológiai síkon képesek vagyunk pozitív gondolkodásra, meg tudunk birkózni az élet normális stresszhelyzeteivel, alkalmazkodóképesek vagyunk, hatékonyan tudunk tanulni, dolgozni, fejlődni, beilleszkedni, fel tudjuk ismerni és ki tudjuk bontakoztatni a képességeinket és meg tudjuk élni az elfogadást és szeretetet. De valójában az, ha tudatában vagyunk annak, hogy mi az, ami veszélyeztetheti manapság a mentális egészséget, vagy hat rá – mind felnőtt, mind gyermekkorban – magában hordozza azt is, hogy mennyire sok lehetőségünk van arra, hogy napról napra egyre jobbá tehessük. Tehát fontos azt hangsúlyozni, hogy igen, igaz, hogy sok minden befolyásolhatja, de ez nem azt jelenti, hogy minden helyzet veszélyes, hanem sokkal inkább azt jelzi, mennyi lehetőségünk van felismerni, kísérni, és támogatni, hogy erre legyen érzékenységünk, tudatosságunk, nyitottságunk és ennek alapján eszközeink és védőfaktoraink. Ezen kívül pedig tudatosítsuk azt, hogy bár a gyermekek nem „kis felnőttek”, tehát idegrendszeri, érzelmi fejlődésükben sérülékenyek, mégis emellett elképesztően rugalmasak. A mentális egészséget ráadásul nem egyetlen tényező „rontja el”, hanem sok-sok apró kis „repedés” tartós, gyakori, intenzív találkozása, viszont ezzel szemben tanulható, fejleszthető, a kapcsolódás lehetősége már önmagában is gyógyító.
Sajnos a szakmai munkámban is az a tapasztalatom, illetve ez szerintem mindannyiunk élménye is, hogy olyan sokszor csak akkor látogatunk el betegség esetén is orvoshoz, amikor már „muszáj” és ez a lelki nehézségek szintjén sincsen másképp, sőt. Bár hála Istennek úgy látom, az utóbbi években egyre inkább tapasztalható egyfajta segítségkérési hajlandóság irányába mutató pozitív tendencia, még mindig gyakran tévhitek, vagy ellenétes igények, szükségletek, vélemények övezik körül a pszichológusi szakmát, ami azt gondolom, hogy valahol teljesen érthető is, így szakmai oldalról is óriási a felelősségünk abban, hogy teljes elhivatottsággal, hitelességgel, nyitottsággal megismerjük és nekik megfelelő módon támogassuk a hozzánk fordulókat, és személyes példaadással, jelen-léttel, pszichoedukációval is minél többet foglalkozzunk, hiszen az ismeretlen mindig bizonytalansággal tölti el az embert. Ekkor feloldódhatnak azok a „gátló gondolatok”, miszerint pszichológushoz csak „beteg, bolond” emberek járnak, hiszen szakmánk egyik legfontosabb eleme épp a preventív szemlélet, ami azt jelenti, hogy a problémák megelőzésének micsoda óriási jelentősége van, vagy akár az önismeretnek, a pszichés jóllét elősegítésének, így egy pszichológus valóban bármilyen önismeretet fejlesztő kérdéssel, hétköznapi nehézséggel, élethelyzeti elakadással felkereshető, hiszen mindenkinek vannak problémái, de úgy is mondhatnánk, hogy ezekkel valaki vagy „egyedül” küzd meg, míg más inkább szívesen „gondolkodna együtt” egy vele egyenrangú, objektív, külső szemlélővel, támogatóval, kísérővel, amely segítségkérés nem a gyengeség, hanem épp a bátorság jele. Az is igaz, hogy az embernek vannak hatalmas pszichés erőforrásai a támogató emberi kapcsolataiban is, ugyanakkor ilyenkor előfordulhat, hogy a résztvevő személyek érzelmi bevonódása miatt kevésbé tudják objektíven szemlélni az adott problémát, illetve adott esetben szükségszerű lehet megfelelő eszközök, módszerek használata is. Talán ide kapcsolódik az a „tévhit” is, hogy a pszichológus konkrét tanácsokat ad. Ugyanis bár magát a munkafolyamatot gyakran említjük „tanácsadás” címszó alatt, ez valójában egy konzultáció, amelynek célja, hogy a kliens aktív bevonásával őt magát vezessük rá helyzetének jobbá tételére. Persze előfordulhatnak konkrétabb javaslatok, módszerek, de alapvetően ezek célja is a közös munka elősegítése és a kliens szabad döntéseinek támogatása. Olyan tévhit is előfordulhat, hogy „áhh, majd a gyermekünk úgyis kinövi”. Igen, igaz az, hogy vannak életkori sajátosságokhoz kötődő, vagy abszolút átmeneti félelmek, hangulatingadozások, de ha a nehézségek tartósan fennállnak, vagy fokozódnak, az már önmagában is indokolja a szakember bevonását. És azt gondolom, hogy a sor még hosszan folytatható lenne, így rákapcsolódva erre az utolsó pontra, rátérek arra, hogy milyen tünetek lehetnek olyan „intő jelek”, melyeknél már mindenképpen érdemes szakemberhez fordulni, de talán ebből is látszik, mennyire magával vonzott a téma fontossága és szükségszerűsége.
Van pár fontos szempont, amit érdemes figyelembe venni és érdemes szakemberhez fordulni, ha megjelenik egy probléma:
- Tartósság, időtartam: ha egy gyermek viselkedése, hangulata, teljesítménye megváltozik és mindez legalább 3 hónapig fennáll
- Kiterjedés: ha egy nehézség több életterületre is kihatással van (iskola, baráti kapcsolatok, családi kapcsolatok)
- Intenzitás: ha a nehézség nagyban akadályozza a mindennapi működést (tanulás, baráti kapcsolatok, családi élet), vagy valaminek az elvégzését
- Fokozódás: ha a probléma intenzitásában, vagy gyakoriságában növekedést mutat
- Újdonság – testi tünetek: ha jelentkeznek új, korábban nem tapasztalt viselkedésformák (szeretett hobbik elhagyása, társas kapcsolatok kerülése, visszahúzódás, ingerlékenység), vagy testi tünetek (nem betegséghez köthető fejfájás, hasfájás, alvás, evészavarok)
- Ha szenvedésnyomást okoz önmagának, vagy a környezetének
- Ha valamilyen veszélyeztető, önkárosító magatartás jelenik meg
- Ha a gyermek nem képes örömöt érezni
Fontos viszont azt látnunk, hogy bármely gyermek és felnőtt hangulata ingadozhat, ami abszolút normális és része a fejlődésnek, hiszen mindannyiunk életében lehetnek olyan élethelyzeti változások (úgynevezett normatív krízisek), amelyek átmenetileg befolyásolják a mentális állapotunkat, kihívást jelentenek és gyakran természetes gyászfolyamattal járnak (szülők válása, költözés, iskolaváltás, kistestvér születése, baráti kör szétesése), de ha a gyermek nem tud alkalmazkodni, vagy tünetei súlyosbodnak, akkor érdemes külső támogatást is igénybe venni, szülőként, pedagógusként ugyanakkor addig is a mellettük állás, a jelenlétünk, és annak lehetősége, hogy megtartó kapcsolatot biztosítunk és nekik megfelelő módon velük vagyunk, a legtöbb, amit csak adhatunk.
- A mindennapokban – akár otthon, akár egy osztályközösségben – milyen egyszerű, mégis hatékony gyakorlatokat javasolnál a mentális egészség megőrzésére, különösen gyerekek esetében? Osztályfőnöki órára milyen gyakorlatokat javasolsz, amelyekkel közösségi szinten lehet oldani a szorongást és támogatni a mentális jóllétet?
Bizonyos szempontból úgy érzem, hogy nehéz különválasztani az otthoni, vagy akár óvodai-iskolai gyakorlatokat, lehetőségeket, mert azt gondolom, hogy tényleg helyzete válogatja, hogy kisebb-nagyobb változtatásokkal-módosításokkal egy-egy módszer ugyanolyan jól tud működni egy családi környezetben, mint egy intézményben, így inkább talán a biológiai – pszichológiai – szociális – spirituális négyes mentén ajánlok néhány ötletet, amik esetleg jó kiindulási alapok lehetnek a mentális egészség megtartására, fejlesztésére.
- Pszichológiai szint: A pszichológiai szint része a teljesség igénye nélkül az érzelemkezelés, az önszabályozás és stresszkezelés, valamint az önbecsülés és lelki rugalmasság építése. Ennek elengedhetetlen eleme a feltétel nélküli elfogadás megélése és a minőségi idő, így törekedjünk arra, hogy ez a rohanó hétköznapokban is minél inkább megvalósulhasson. Nagyon kevésnek hangzik leírva, hisz sokkal többet szeretnénk, de minimum legyen napi 20-30 perc olyan idő, amikor teljesen egymásra figyelünk. Ezalatt elhangozhatnak „nem szokványos hogy vagy?” kérdések, aminél beszélgethetünk arról, kit mi foglalkoztat mostanában, ki mennyire elégedett a napjával, volt-e olyan aznap hallott mondat, ami megérintette, tetszett neki, megfogalmazhatjuk, mit szeretünk a másikban, vagy osztályban láncszerű módon sorban kiválasztunk 1-1 valakit, akinek adunk egy „képzeletbeli” ajándékot, vagy kiemeljük egy jótulajdonságát és ehhez hasonlók. Osztályfőnöki órán esetleg elkészíthetünk kis kártyák formájában mondatkezdeteket, amiket természetesen „passzolni” is lehet, vagy újat választani, de 1-1 mondat megosztása így rendkívül jó csapatépítő jelleggel is bír a mentális „haszna” mellett. Készíthetünk érzelmi akciótervet, amihez mutatok is egy lehetséges kis ábrát; ennek segítségével összegyűjthetjük bizonyos érzések, események kapcsán gyermekünk számára, vagy számunkra a segítő eszközöket, amik ott esetleg egy felfokozottabb érzelmi állapotban nem jutnának eszünkbe. Mivel az érzések megnevezése sokszor nem könnyű, játékosan bővíthetjük az ezzel kapcsolatos szókincsünket, amihez már rengeteg elérhető „érzelemkerék” áll a rendelkezésünkre, vagy akár árnyaltabb formában is elmesélhetjük, körülírhatjuk egymásnak, hogy éljük meg az adott napot, például egy filmcímmel: „ma úgy érzem magam, mint ebben a filmben ő és ő, mert…”. Készíthetünk az osztályban akár megfelelő keretek mellett egy olyan „érzésdobozt”, amibe a diákok bedobhatnak őket foglalkoztató kérdéseket, és ezekkel is tölthetünk időt osztályfőnöki órák során. A mentális egészségünket az önszabályozás és stresszkezelés területével is tudjuk támogatni, aminek fontos része lehet az, hogy bevezetünk „mini mozgásblokkokat” az órákra. Néhány egyszerű nyújtógyakorlat, vagy légzőgyakorlat biológiai és lelki szinten is támogatja a diákok egészségét. Ezen kívül a testünknek több csatornája is létezik, amin keresztül levezethetjük a feszültséget, így az említett légzőgyakorlatokon túl egy kis firkálással, papírtépkedéssel, alkotással, progresszív izomrelaxációval (például mintha citromot nyomnánk ki a limonádéhoz, majd eleresztjük a kezünket) mind megvalósíthatjuk ezt az osztályteremben. Az önbecsülést és lelki rugalmasságot pedig bátorító cetlik elhelyezésével is elősegíthetjük, mind otthon, mind az intézményben, az osztályteremben, vagy a folyosókon, illetve készíthetünk egyénileg is otthon, vagy osztályszinten közösen egy „kompetenciadobozt”, ahová összegyűjtünk olyan emlékeket, értékeket, amikben ügyesnek, sikeresnek éreztük magunkat.



- Szociális szint: Szociális szinten a közösség megteremtheti a kapcsolódást és a biztonságérzetet, így a rutinok, határok és kiszámíthatóság ennek mind elengedhetetlen elemei. Játszhatunk otthon is közösen, vagy az osztályban is (akár kiscsoportokban) olyat, hogy egyszerű problémahelyzeteket vázolunk fel és átgondoljuk, hogyan tudnánk megoldani. Alkothatunk együtt egy „életvonalat”, amivel szintén a közösségi érzést erősíthetjük: változatos és kreatív formában elkészíthetjük az eddigi „közös életünk” nagy eseményeit vizuális módon.
- Spirituális szint: A spirituális területet tekintve bevezethetünk mindennapi hálagyakorlatokat, akár nagy körben, akár otthon. Közösen meg is beszélhetünk 1-1 dolgot, hogy ki miért hálás aznap, vagy kinevezhetünk egy befőttes üveget, amibe időről időre beteszünk olyan eseményeket, élményeket, érzéseket, amik boldoggá tettek bennünket és meghatározott időnként-cetlinként felolvassuk.
- Biológiai szint: A biológiai szinthez tartozhat az egészséges életmód nyolc alapelvének minden gyakorlata, hiszen a mentális egészséget a fizikai egészség támogatásával is segíthetjük; így a színes, kreatív, közös konyhai időtöltés alatt elkészített ételek, a testmozgás, az aktív és passzív pihenés, a megfelelő folyadékfogyasztás (akár a kulacsaink közös kidíszítése mellett), a levegőn és napfényben töltött idő (kincskereséssel, piknikezéssel egybekötve), vagy a mértékletesség betartása egyszerű, pozitívan megfogalmazott, következetes, kiszámítható szabályokkal mind megfelelő háttértámogatást tud adni.
- Ha egy tanár észlel gyanús jeleket, mi legyen az első három lépése? Mit mondjon, és mit inkább ne mondjon a gyereknek? És ami még fontosabb, a depresszió, mentális nehézség témát hogyan tudja a szülőnek felhozni?
Sajnos a tanórák során általában több ok miatt sincs lehetőség arra, hogy rendszeresen nem szokványos „hogy vagy” köröket tartsunk (akár mondatbefejezős kártyákkal, vagy „Mi nevettetett meg ma?” „Mitől tartottál ma a legjobban?” típusú kérdésekkel), illetve egy ilyen jellegű közös hagyomány és bizalmi légkör megteremtéséhez is sok mindent figyelembe kell venni, de egy nagyon idealisztikus esetben talán ez is kulcseleme lehetne a korai felismerésnek és mielőbbi intervenciónak, vagy prevenciónak. Mindemellett viszont rátérve a kérdésre, azt gondolom, ennek sok-sok lehetséges útja lehet, így én is a teljesség igénye nélkül osztok meg most ezek közül egyet, aminek a pedagógus részéről van egyfajta „egyéni” része, illetve ugyancsak része a gyermekkel való beszélgetés és a támogató háló bevonása.
- Megfigyelés és dokumentálás
Ha gyanús jeleket veszünk észre pedagógusként, akkor figyeljük a gyermek viselkedését, társas kapcsolatainak a változását, próbáljunk esetleg ebben mintázatot találni (például rendszeres visszahúzódás, sírás, teljesítményromlás, dühkitörések, alvás-étvágy változásai), és kizárólag „rögzítve és nem diagnosztizálva” jegyezzük fel röviden ezeket a konkrét példákat dátummal, helyzetleírással. Ahelyett például, hogy úgy fogalmaznánk, „ma olyan furcsa volt”, írhatjuk ezt: „ma harmadszor jött sírva szünet után”.
- Empatikus, ítélkezésmentes, bizalmi beszélgetés a gyermekkel
Biztonságos, nyugodt légkörben és négyszemközt, nem siettetve őt, hanem a gyermek tempójában haladva, rövid, érzelmileg támogató mondatokkal fejezzük ki számára, hogy fontos nekünk elmondhatjuk neki, hogy észrevettük, hogy mostanában szomorú, és szeretnénk megérteni, hogy érzi magát; illetve arról is biztosítsuk, hogyha szeretné, megbízhat bennünk, beszélhetünk róla, ami bántja, vagy kereshetünk valakit, aki segíthet. Fontos, hogy érezze a mellette állásunkat, empátiánkat, támogatásunkat, ugyanakkor ne ígérjünk olyat, amit nem biztos, hogy meg tudunk tartani („nem fogom elmondani senkinek”), hiszen ha a gyermek veszélyben van akár önmaga, akár mások által, a pedagógus emberi és szakmai kötelessége is, hogy jelezze ezt az információt. Így ilyenkor mondhatjuk azt, hogy „azt szeretném, hogy biztonságban legyél, ezért lehet, hogy más felnőttnek is segítenie kell.” Ha olyan témáról van szó, magát a gyermeket is bátoríthatjuk arra, hogy akár egyedül, akár a segítségünkkel maga mondja el szüleinek, vagy egy segítőnek a problémát. Bár azt gondolom, hogy ezt gyakoroljuk a hétköznapokban, de azért fontos kiemelni, hogyha a gyermek megnyílik nekünk, amit biztosan ne tegyünk, az a problémájának elbagatellizálása, érvénytelenítése, mert ez még erőteljesebb elszigetelődést okozhat: „ohh, biztosan csak fáradt vagy…ne is foglalkozz vele…ne butáskodj, ilyen miatt nem kell szomorkodni…gondolj bele, hogy másoknak…”.
- Kapcsolatfelvétel – „továbbítás”
Pedagógusként az első és legfontosabb feladatunk az észlelés, támogatás és jelzés, nem a diagnózis adása. Így amikor felvesszük a szülővel a kapcsolatot, egyfajta pozitív keretben, a gyermek erősségeit kiemelve kezdjük a beszélgetést, majd ijesztgetés („a gyermekkel komoly baj van”), hibáztatás („lehet, hogy otthon…”), és elutasítás („ez nem az én dolgom”) mentesen, megoldásorientáltan, érzékenyen, a tényekből kiindulva fogalmazzunk. Természetesen itt is számtalan út létezik, így ezen alapok mellett nincs „jó, vagy rossz” kommunikációs forma, így magam is csak egy lehetséges példát osztok meg, ami így kicsit „iskolásan” hangozhat, így természetesen a valóság maga az igazán életszerű; viszont jellegében mondhatjuk például ezt: „XY rendkívül tehetségesen rajzol, és észrevettem, hogy mostanában többet is rajzol, ami nagyon jó. Ugyanakkor az elmúlt két hétben azt is tapasztaltam, hogy sír a szünetekben és órán is nehezen koncentrál, ami tőle eddig szokatlan. Szeretnék segíteni, támogatást adni ebben a helyzetben, mert érdemes lenne megnézni, hogy emögött mi lehet.” Ezt követően, ha a szülő együttműködő, kereshetünk közösen megoldást (iskolapszichológust, gyermekpszichológust, orvosi kivizsgálást), ellenben, ha tagadja a problémát, mindezt a gyermek érdekében jeleznünk kell az iskolapszichológus, az iskolai szociális segítő, vagy gyermekvédelmi felelős felé.
- Az online térben milyen jelek utalhatnak túlterheltségre, digitális veszélyeztetettségre (cyberbullying, FOMO, testképzavar, túlzott képernyőidő)? Milyen gyakorlati szabályokat javasolsz akár osztály/iskolai/család szinten, és mikor tudnak ezek valóban működni?
Kétségtelen, hogy egy digitálisan folyamatosan fejlődő világban élünk, mely kettős helyzet elé állít bennünket: szeretnénk megtalálni az egyensúlyt aközött, hogy az új technológiákat életünk és általános jóllétünk érdekében fel tudjuk használni, ugyanakkor harcolunk az idővel jelentkező negatív hatásokkal is – gyakran nemcsak mint felnőttek, hanem mint felelős szülők és pedagógusok is. Ami igazából véleményem szerint a legfontosabb, hogy hogyan tudjuk megfelelő kritikai gondolkodással, megküzdési stratégiákkal és érzelmi téren is támogatni gyermekeinket, hogy ebben a digitális világban különbséget tudjanak tenni a számukra hasznos és életüket romboló döntések és lehetőségek tárháza között, mivel valamilyen életkorban, valamilyen formában biztosan fognak ezzel találkozni, így életbe lép, hogy hogyan is lesz szerepük ebben a világban. Így a felelősség része abban is érint bennünket, hogy tudatosak, nyitottak és figyelmesek vagyunk a „jelekre”, amiket kérdeztél is, aminek több formáját különíthetjük el.
- Magatartásbeli, viselkedésbeli jelek, változások
-
-
- Alvászavarok: késő estig telefonozik a gyermek, kimerült, kialvatlan nehezen kel fel.
- Étkezési szokások felborulása, étvágytalanság.
- Teljesítményromlás: tanulmányi eredmények, figyelem koncentrációja csökken.
- Ingerlékenység, dühkitörések, egyfajta „elvonási tünetek”, ha elveszik tőle az eszközt.
-
- Szociális, társas változások:
-
-
- Szociális visszahúzódás: kevesebb offline kapcsolat, inkább online közegben van jelen, jobban preferálja a virtuális kapcsolatokat.
- Iskolában is szorongás, visszahúzódás jellemzi.
- Titkolózás: hirtelen bezárja az alkalmazásokat, ha a szülő közeledik.
-
- Lelki-pszichés jelek
-
-
- Szorongás, levertség: nyomasztja, ha kimarad valamiből (FOMO – fear of missing out).
- Hangulatingadozás: különösen a közösségi médiás visszajelzésekhez kötötten (pl. „hány lájkot kaptam”).
- Testképzavar, önértékelés változása: összehasonlítja magát és életét közösségi médiában látott képekkel-videókkal, szélsőséges diétába kezd, elégedetlen saját külsejével; idealizált testképekhez görcsösen ragaszkodik, miközben magával szemben fokozott önkritika jellemzi.
-
- Kifejezetten veszélyre utaló jelek:
-
- Hirtelen viselkedésváltozás: barátságos gyermekből elzárkózó lesz.
- Online zaklatás nyomai: sértő üzenetek, posztok, ismeretlenekkel való titkos kapcsolatok. Amennyiben ilyet tapasztalunk, vonjuk be a környezetet. A bántalmazásra utaló bizonyítékokat mentsük el dátummal együtt (pl. e‐mailt, a videót, üzenetet). Ne válaszoljunk a zaklató üzenetekre vagy posztokra, kommentekre és jelentsük a zaklatást az adott internetes oldalon, ha erre van lehetőség. Szükség esetén, vagy ha az elkövető nem beazonosítható, forduljunk a rendőrséghez, ugyanakkor, ha beazonosítható, hogy ki a zaklató fél, például egy iskolába járó tanuló, akkor keressük meg az iskolavezetést.
- Túlzott képernyőidő: napi 5–8 óra vagy annál több, amely már a mindennapi élet rovására megy.
Azt gondolom, hogy bárhol legyünk is, akár otthon, akár az intézményben, az online térrel kapcsolatos szabályok, akkor tudnak működni:
- Ha közösen alkotjuk meg, ugyanis ekkor a gyermekek aktív résztvevői lehetnek a kialakításnak, így a szabályok a „sajátjaik” is, sokkal inkább fogják betartani, ha úgy érzik, van beleszólásuk.
- Ha következetesen betartjuk őket mindannyian, szülőkként és pedagógusokként is.
- Ha rugalmasak és igazodnak egy-egy gyermekhez (ezt főleg inkább otthon könnyebb betartani), hiszen például nem minden gyermeknek van szüksége ugyanolyan mértékű kontrollra ebben.
- Ha nem tiltásközpontúak, mert ebből a gyermekek nem „csak a szabályokat” érzik és ismerik meg, hanem önismeretet és önkontrollt is, ami belsővé válik, nemcsak egy külső „keret”.
- Ha a kapcsolat biztonságos és a gyermek mer beszélni arról, ha valami bántja, nem fél a büntetéstől.
Ennek alapján pedig a különböző életterületekre bevezethetünk szabályokat:
- Családi szinten
-
-
- Digitális házirend: készíthetünk egy családi „kütyühasználati-terv”-et közösen, átlátható szabályokkal (például képernyőmentes zónákkal, képernyőmentes időszakokkal, fogyasztható médiatartalmakkal, telefonhasználati etikettel, kütyümentes alternatív időtöltési lehetőségekkel)
- Szülői példaadás: legyünk példák gyermekünknek ebben és hitelesek is. Olykor előfordul és elengedhetetlen, hogy néha a közösen töltött idő alatt is bizonyos okokból használnunk kell az eszközeinket, ezt is nyíltan kommunikáljuk feléjük.
- Közös online élmények: ne csak tiltás legyen, hanem együtt játszani, tartalmat nézni, megbeszélni is legyen lehetőség, mert ez erősíti a bizalmat és kapcsolódást.
- Nyílt kommunikáció: beszélgetni arról, mit lát a gyerek, milyen tartalmak érintik meg, mit él át.
-
- Iskolai szinten:
-
-
- Digitális edukációs programok: akár témahetek, akár interaktív előadások, beszélgetések, tréningek formájában foglalkozhatunk a cyberbullying, testképzavar, álhírek felismerésének témáival.
- Szabályozott eszközhasználat: egyértelmű keretekkel, hogy lehet-e, és ha igen, milyen formában egy iskolai nap alatt a telefont.
- Biztonságos jelzőrendszer: legyen egy mindenki számára jól ismert protokoll arra, hogy mit teszünk online zaklatás esetén.
-
- Osztályközösségi szinten:
-
- Közös szabályalkotás: ahogyan az otthoni szabályok kialakításakor, úgy itt is, a diákok maguk is bevonva legyenek (pl. „hogyan használjuk a csoportchatet, hogy senkit ne bántsunk?”).
- Pozitív online kihívások: Kitalálhatunk játékos kihívásokat: pl. „Egy hétig minden nap küldjünk egymásnak bátorító üzenetet”.
- Média-böjt: értékelhetjük megbeszélhetjük, hogy egy hétig bizonyos applikációkat nem használunk, és utána közösen értékelhetjük a tapasztalatokat.
- Hogyan néz ki szerinted egy jól működő „iskola–szülő–szakember” együttműködés? Milyen protokoll segít gyorsan és érzékenyen reagálni a legkényesebb helyzetekben is? Mennyire számít még megbélyegzésnek, ha valaki segítséget kér?
Azt gondolom, hogy ez ismét egy rendkívül fontos kérdés, ugyanis a problémák legeslegtöbbje akkor tud mielőbb megoldódni, illetve a diákok mentális egészsége akkor a legerősebb, ha három „csoport” együttes munkája, együttműködése, összetartása, támogatása, nyitottsága, érzékenysége, őszintesége működni tud egy bizalommal teli légkörben: a szülőké, a pedagógusoké-iskoláé és a szakembereké. Ehhez több fontos alapvetésre is szükség lehet:
- Kiindulópont – a közös cél: bár minden résztvevő tudja, de jó, ha méginkább tudatosítjuk is azt, hogy a gyermekek jólléte minden szereplő közös érdeke, így fontos, hogy a partnerség jellemezze a kapcsolatot.
- Keretek tisztázása: a közös cél meghatározása mellett elengedhetetlen a keretek átbeszélése és lefektetése is, aminek része a szerepek és felelősségi körök tisztázása (miért felel a pedagógus, miért a szülő és miért a szakember), a közös kommunikációs csatorna meghatározása (amely segítségével folyamatos tud lenni a kapcsolattartás a fejleményekről, haladásról), egyfajta jelzőrendszer kialakítása, amelyről minden résztvevő tud (ki kinek miért szól, hová fordulhat)
- Protokoll kialakítása: erről egy korábbi kérdésnél már beszélgettünk, hogy mit tehet egy pedagógus, amennyiben gyanús jeleket észlel, talán annyival emelném ki, hogy abban az esetben, ha gyorsan kell reagálni és érzékeny, kényes helyzetről van szó, alapvető fontosságú a gyermek azonnali biztonsága (adott esetben sürgősségi ellátása mentők kihívásával tettleges iskolai önsértés, vagy öngyilkossági szándék kifejezése esetén; gyermekbántalmazás gyanúja esetén jelzés az iskolai gyermekvédelmi felelős, gyermekjóléti szolgálat felé, súlyos, vagy közvetlen veszély esetén pedig közvetlenül a gyámhatóság és a rendőrség felé), érzékeny kommunikáció a szülőkkel és a folyamat nyomon követése.
Az pedig, hogy mennyire számít megbélyegzésnek manapság a pszichológushoz járás, ismét hihetetlenül aktuális, mert a pszichológushoz fordulás megítélése bár az utóbbi években sokat változott, de az, hogy mennyire számít „megbélyegzésnek”, nagyban függ több tényezőtől is, a teljesség igénye nélkül ilyen a közvetlen környezet, a társadalmi környezet, az életkor, vagy a korábbi tapasztalatok is. Összességében talán láthatunk egy pozitív tendenciát, amit említettem is korábban, ahol tapasztalható, hogy a megbélyegzés ma jóval kisebb, mint régen, de sajnos még mindig nem tűnt el teljesen. Vannak statisztikák arra nézve, hogy városokban, fiatal felnőttek körében szinte teljesen természetes, a közösségi médiában, podcastekben, cikkekben is egyre többen beszélnek nyíltan terápiás tapasztalataikról, valamint a munkahelyeken is kezd elterjedni a mentálhigiénés támogatás (pl. employee assistance programok). Ugyanakkor „megfoghatatlansága” miatt (nem egy begipszelt lábtörés) magukat a „lelki problémákat” még mindig körül övezi egyfajta bizonytalanság, vagy sokan félnek attól, hogy „mit szólnak majd mások”. Éppen ezért azt gondolom, hogy nagy a felelősségünk szakemberként is abban, hogy információátadással, nyíltsággal, hitelességgel, elhivatottsággal, prevenciós programokkal, pozitív narratívával (fejlődésfókusszal) képviselve szakmánkat segítsük normalizálni ezeket az érzéseket és támogatást adhassunk abban, hogy a pszichológushoz járás gondolata ne aggodalmakkal töltse el az embereket, hanem a lélek igazi, felszabadult lélegzetvétele lehessen.
A sorozatot szerkeszti és tördeli Tóth Éva főszerkesztő, a megjelenő részek ezen a linken érhetőek el.



