Kezdőlap heti kitekintő

A kritikátlan lelkesedés ára: hogyan őrizhetjük meg az emberi készségeket az MI mellett?

A mesterséges intelligencia egyre inkább jelen van az oktatásban és a munka világában - ezzel egyidőben korunk egyik kulcskérdésévé válik, mely emberi készségek maradnak valóban pótolhatatlanok. Barbara Anna Zielonka learning designer és edtech specialista legújabb projektjén keresztül arra hívja fel a figyelmet, hogy az MI-műveltség mellett az empátia, a kritikai gondolkodás, a reziliencia és az együttműködés meghatározó szerepet játszanak majd az oktatás jövőjében.

Miért tartottad fontosnak egy olyan eszköz létrehozását, amely kifejezetten az emberi készségek értékelésére és tudatosítására fókuszál az MI-műveltség mellett?

Három évnyi tanórai megfigyelés késztetett arra, hogy eldöntsem, ideje lépni. Folyamatosan azt láttam, hogy a diákjaim egyre több gondolkodási folyamatot bíznak az MI-re, mert senki sem mutatta meg nekik, milyen következményei lehetnek ennek.

Már korábban is készítettem egy MI-órasorozatot, amely foglalkozott az elfogultsággal, az MI-jogokkal, a környezeti hatásokkal és az eszközhasználati műveltséggel, és ezek a beszélgetések gazdagok és szükségesek voltak. De valami folyamatosan motoszkált bennem:

óriási energiát fordítottam arra, hogy megtanítsam a diákokat eligazodni az MI világában, miközben alig segítettem nekik felismerni, milyen egyedi emberi értékeket és képességeket hoznak magukkal — olyasmiket, amelyeket a mesterséges intelligencia nem képes utánozni vagy pótolni.

Ebből a hiányérzetből született meg végül a Human Skills in the Age of AI projekt. Nem akartam még egy általános kompetencialistát készíteni. Olyan eszközt szerettem volna létrehozni, amely megállítja

Barbara Anna Zielonka, kép: linkedin

a diákokat egy pillanatra, önreflexióra ösztönzi őket, és segít nekik végiggondolni, hol tartanak olyan emberi készségek terén, mint az empátia, a reziliencia, a kíváncsiság vagy a kritikus gondolkodás. Abban hittem, hogy ha ez az önreflexió nem egy újabb kötelező iskolai feladatként jelenik meg, hanem valódi jelentéssel bír számukra, akkor a diákok ezeket a készségeket olyan értéknek kezdik látni, amelyek fejlesztésébe érdemes energiát fektetniük, és amelyek valódi előnyt jelenthetnek számukra egy egyre automatizáltabb világban.

Véleményed szerint mely emberi kompetenciák válnak még értékesebbé, ahogy a mesterséges intelligencia tovább fejlődik?

Újra és újra ugyanahhoz az öt készséghez térek vissza: empátia, alkalmazkodóképesség, kíváncsiság, tanulási szemléletmód és rendszerszintű gondolkodás. Mindegyik más-más okból válik egyre fontosabbá.

Az empátia nem automatizálható, mert valódi emberi tapasztalatot és azt a nyitottságot igényli, hogy egy másik ember nézőpontja hatással legyen ránk. Az alkalmazkodóképesség azért kulcsfontosságú, mert a technológiai változások olyan gyorsak, hogy azok a konkrét készségek, amelyeket a diákok ma elsajátítanak, akár már az egyetem befejezése előtt elavulhatnak. A kíváncsiság az, ami arra ösztönöz valakit, hogy olyan kérdéseket tegyen fel, amelyekre az MI még nem „kapott utasítást”. A tanulási szemléletmód — amit Carol Dweck növekedési szemléletmódnak nevez — segít abban, hogy a diákok a kihívásokat ne fenyegetésként, hanem fejlődési lehetőségként lássák. A rendszerszintű gondolkodás pedig annak képessége, hogy megértsük az összefüggéseket, és felismerjük, hogyan hatnak egymásra a döntések és folyamatok — ez pedig pontosan az a terület, ahol az MI jelenleg még korlátozott, miközben a világ legösszetettebb problémái éppen ezt a fajta gondolkodást igénylik.

Ami mind az öt készséget összeköti, az az, hogy időt, erőfeszítést és valódi tapasztalást igényelnek. Nem lehet őket egyszerűen „letölteni”. És éppen ez jelenti egyszerre az oktatás egyik legnagyobb kihívását és legnagyobb lehetőségét ma.

Hogyan befolyásolhatja a diákok önismeretét és tanulási motivációját egy olyan vizuális visszajelző rendszer, mint a „skill constellation”?

Amikor az eszközt terveztem, ugyanonnan indultam, ahonnan a legtöbb pedagógus: egy radargráfból. Letisztult, ismerős megoldás volt, de ahogy dolgoztam vele, rájöttem, hogy túlságosan egy hagyományos iskolai értékelés érzetét kelti — olyasminek tűnik, amit a diák megnéz, majd félretesz. Nekem viszont olyan vizuális megoldásra volt szükségem, amely kíváncsiságot ébreszt, nem pedig lezárja a gondolkodást.

A csillagkép-metafora teljesen új irányt adott az egésznek, mert a csillagokat nem rangsoroljuk. Kapcsolódnak egymáshoz, és együtt alkotnak egy egyedi mintázatot. Amikor egy diák a saját készségprofilját csillagképként látja megjelenítve, az nem egy osztályzatnak vagy diagramnak érződik, hanem sokkal inkább egy személyes portrénak. Ez az érzelmi különbség rendkívül fontos az önismeret szempontjából. A formatív értékeléssel kapcsolatos kutatások is azt mutatják, hogy nemcsak maga a visszajelzés számít, hanem az is, hogyan találkozik vele a diák: nyitottan kapcsolódik hozzá, vagy inkább védekezni kezd ellene. A csillagkép kíváncsivá tesz és kapcsolódásra hív.

Ráadásul a vizualizáció folyamatosan változik. Fontos volt számomra, hogy élőnek hasson, mert az emberi fejlődés sem statikus folyamat. Amikor a diákok látják, hogy a saját „csillagképük” változik az őszintébb reflexió vagy a fejlődés hatására, az olyan belső motivációt erősít bennük, amelyet semmilyen külső jutalmazási rendszer nem képes valóban létrehozni.

Kép: Chatgpt

Milyen szerepet játszhatnak a tanárok abban, hogy a diákok érzelmi és szociális készségei ne szoruljanak háttérbe az MI-eszközök egyre növekvő használata mellett?

Szerintem az egyik legfontosabb dolog, amit ma egy tanár tehet, hogy nem fogadja el azt a hamis dilemmát, amely az MI-műveltséget és az emberi fejlődést egymással szembeállítja. Ez a kettő nem versenytárs, hanem egymást kiegészítő terület, és az oktatásnak egyszerre kell mindkettőre figyelnie.

A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy olyan tanulási helyzeteket teremtünk, ahol az MI használata és az önreflexió egymás mellett jelenik meg. Gyakran kérem meg a diákjaimat arra, hogy oldjanak meg egy feladatot MI segítségével, majd rögtön utána felteszem nekik a kérdést: mit tettetek hozzá ti magatok, amit az MI nem tudott volna? Milyen döntéseket hoztatok? Mit éreztetek munka közben? Hogyan ellenőriztétek az információkat? Segítette vagy inkább gyengítette a gondolkodásotokat az eszköz használata?

Azt is látom, hogy sok diák azért fordul automatikusan az MI-hez, mert az agy természetes módon a legegyszerűbb utat keresi. A kognitív rövidítések bizonyos szempontból hatékonyak, hiszen energiát takarítanak meg.

A feladatom azonban nem az, hogy ezért megszégyenítsem őket, hanem hogy megmutassam, mit veszíthetnek, ha túl sok gondolkodási folyamatot kiszerveznek.

Fontos, hogy a diákok számára láthatóvá váljon ennek az ára, miközben az alternatíva is vonzó marad.

Ehhez olyan tanárokra van szükség, akik jelen vannak, valódi kérdéseket tesznek fel, és saját példájukkal is megmutatják azokat a készségeket, amelyeket fejleszteni szeretnének a diákokban. Ezt a fajta emberi mintát semmilyen MI nem tudja helyettesíteni. A tanárok igen — és ezt fontos kimondani.

Példa a tanári MI-használati kérdőív kiértékelésére
Példa a tanári MI-használati kérdőív kiértékelésére

Mennyire tartod felkészültnek a jelenlegi oktatási rendszereket arra, hogy az emberi készségek fejlesztését ugyanolyan tudatosan kezeljék, mint a digitális kompetenciákat?

Őszintén szólva nem igazán. 2023 óta a globális oktatási diskurzus szinte teljes egészében az MI körül forog. Konferenciákon, szakpolitikai dokumentumokban és továbbképzéseken újra és újra ugyanaz a kérdés kerül elő: hogyan reagáljunk az MI-re? Ez a fókusz azonban egyfajta vakfoltot is létrehozott.

Mielőtt bármilyen MI-eszközt bevezetnék az osztályterembe, időt szánok arra, hogy a diákok megértsék, hogyan működik a saját agyuk. Hogyan zajlik a tanulás biológiai szinten. Miért a fejlődés jele az erőfeszítés és a küzdelem. Miért fontos az alvás, az előhívásos gyakorlás vagy az időben elosztott ismétlés. Mindezt azért tartom fontosnak, mert láttam, mi történik akkor, amikor a diákok ezek nélkül az alapok nélkül kezdik használni az MI-t: kialakulhat az, amit az idegtudomány kognitív (agyi) atrófiának nevez — azoknak a mentális képességeknek a fokozatos gyengülése, amelyeket nem használunk és nem gyakorlunk rendszeresen.

Ha a diákok nem gyakorolják az emlékezeti előhívást, ezek a mentális hálózatok fokozatosan gyengülnek. Ha nem tanulják meg elviselni a bizonytalanság vagy a „nem tudom” érzését, csökken a bizonytalanságtűrésük. Ezeket a folyamatokat saját tanári tapasztalataimban is látom.

Sok ország jelentős összegeket fordított a digitalizációra abból a feltételezésből kiindulva, hogy több technológia automatikusan jobb tanulást eredményez. A kutatások azonban ezt nem támasztják alá egyértelműen.

A technológia önmagában csak egy eszköz. Az a kérdés, mire használjuk. Jelenleg pedig fennáll a veszélye annak, hogy éppen azokat az emberi képességeket gyengítjük vele, amelyeket erősítenünk kellene.

Azok az oktatási rendszerek lesznek igazán felkészültek a jövőre, amelyek a digitális kompetenciák mellett az idegtudomány és az emberi tanulás működését is komolyan veszik.

Hogyan őrizheti meg az oktatás az egyensúlyt a gyors technológiai fejlődés és a valóban emberközpontú megközelítés között a következő évtizedben?

Ez az egyensúly nem fog magától kialakulni. Tudatos döntésekre és valódi elköteleződésre lesz szükség pedagógusok, döntéshozók és intézményvezetők részéről ahhoz, hogy más kérdéseket kezdjünk el feltenni. Ahelyett, hogy folyamatosan azt kérdeznénk: „hogyan tartsunk lépést az MI-vel?”, inkább azt kellene megfogalmaznunk: „milyen emberekké szeretnénk segíteni a fiatalokat válni, és ehhez mire van szükség az oktatásban?”

Számomra a válasz mindig ugyanoda vezet vissza: olyan iskolákhoz, amelyek tudatosan teret hagynak a mély gondolkodásnak, az őszinte párbeszédnek, az alkotó küzdelemnek és az érzelmi összetettség megélésének. Az emberi képességek ugyanis ezekben a helyzetekben fejlődnek igazán.

Nem vagyok technológiaellenes — sőt, kifejezetten lelkesedem az MI iránt, napi szinten használom ezeket az eszközöket, és másokat is tanítok a tudatos alkalmazásukra. Ugyanakkor a kritikátlan lelkesedést veszélyesnek tartom. A következő évtized azoknak az oktatóknak kedvez majd, akik egyszerre képesek kihasználni a technológia nyújtotta lehetőségeket, miközben következetesen védik mindazt, amit csak valódi emberi tapasztalat képes kialakítani.

Ez a kettős szemlélet ma talán az egyik legfontosabb és legelőremutatóbb pedagógiai hozzáállás. Azok az iskolák lesznek sikeresek, amelyek nem akarnak választani a technológiai jártasság és az emberség között — hanem mindkettőhöz ragaszkodnak.


Az interjúban elhangzott oldalak:

Az interjút készítette Tóth Éva főszerkesztő.