96 esztendő szép kor. Ennyi évet megért Csapó Béla zalaegerszegi pedagógus, aki az idén december 19-én töltötte be a 96. évét.
Csapó Béla – Pánczél Petra fotója
Ezen a napon érte az a megtiszteltetés, hogy Zalaegerszeg díjjal ismerték el tevékenységét. Ebből az apropóból kértük meg visszaemlékezésre, amiben segítségünkre volt legidősebb lánya, Csapó Ida. (Az interjú készítőjéről ld. a cikk végén)
A pedagógus pálya választásáról
– Tapolcán jártam polgári iskolába. Iskolánk hírnevét jól jellemezte, hogy a távolabbi Keszthelyről is jártak oda sokan. 1932-ben, amikor negyedikes polgárista voltam (ez a mostani 8. osztálynak felel meg), ekkor el kellett dönteni, hogy inas leszek-e, vagy továbbtanulok? Bár a műszaki érdeklődésen elég erős volt, mégsem arra a pályára mentem. Számba vettük, hogy továbbtanulási lehetőségeket csak Győrben találtunk, de ottani műszaki középiskolába nehéz volt felvételt szerezni. Jeles polgárista bizonyítványaim voltak, és mivel okos gyerek voltam, a továbbtanulást szorgalmazták a szüleim is.
Inas nem akartam lenni. A továbbtanulási lehetőségek között a legkönnyebben megközelíthetőt választottam: tanítóképzőt. Apám éppen akkor ment volna nyugdíjba a vasúttól, és megadták neki azt lehetőséget, hogy abban a városban megy nyugdíjba, ahol ő akar. (Viszonylag fiatalon azért ment nyugdíjba, mert a háborús évek duplán számítottak.) Pápán tanítóképző is volt, így ez választotta: innen ment nyugdíjba.
A tanítóképző ideje
– Öt évig tartott a képzés: 1933 szeptemberérétől 1938 júniusáig. Változó szorgalommal tanultam, szeszélyes kamaszkor miatt…Ez egy középiskola volt, amelyik szakmát adott. A gimnáziumnál értékesebb képzést kaptam. A hittan tanárom volt a kedvencem. Fiatal pap volt,és szinte barátjaként kezelt bennünket. Elég zárkózott gyerek voltam, igazán nem nyíltam ki senki felé. Egyszer az iskolai könyvtárból kivettem egy Kosztolányi- kötetet: modern költőktől versfordítások. És abból láttam meg, hogyan írnak a nagy költők..Akkor már írogattam, negyedikes képzős korom óta. Volt egy Zászlónk nevű ifjúsági folyóirat, annak volt egy Fakadó rügyek nevű rovata, és a fiatalok verseit is fogadta. A szerkesztőségben méltányolták a verseimet, és közölték is őket. A szonett volt a kedvenc versformám.
Első tanítói évek
Képző után azzal bocsátottak el bennünket, két évig ne is pályázzunk, mert úgysem állnak velünk szóba. Illúziónk ne legyen, hogy gyorsan kapunk állást, ne keseredjünk el, mert ez a gyakorlat. Nekem szerencsém volt, mert a mezőgazdasági szakközépiskolában mint alkalmazott tanító el tudtam helyezkedni, Pápán. A képzőt megkeresték, hogy tudnak-e valakit ajánlani, és engem javasoltak. Végeredményben csak 2 hónapig voltam állástalan, mert októberben már tanítottam.
Felnőtt embereket tanítottam, idősebbek voltak legtöbben nálam. Majoros gazdákat képeztünk,17-30 évesig, akik felügyeltek a majorokban dolgozókra. A főbb tárgyaim: számtant, magyar irodalmat, gazdasági földrajz, gazdasági építészet, földmértan – ilyen tantárgyakat tanítottam nekik. 2 éves volt ez az iskola. A tanítványok azért jöttek oda, mert ez volt a foglalkozásuk, komoly gondolkodású ifjak, és földműves gazdák voltak, volt tekintélyem előttük. Tangazdaság is volt kertészettel, fölműveléssel és állattenyésztéssel (tehenészettel és sertéstartással).
Háborús esztendők…
1940-ben bevonultam katonának, 3 évig rendes szolgálatban voltam, zászlósi rangúként szereltem le, távbeszélős kiképzést kaptam ( megtanultam alaposan a telefon és a rádió kezelését, működtetését). Aztán 1944-től katoni frontszolgálaton voltam, megsebesültem.
1945 karácsonyára értem haza hadifogságból, szerencsére már a sebesülésből meggyógyultan. Akkor a mezőgazdasági iskolában egy nős ember volt a helyemen, és könyörgött, hogy ne akarjak annyira visszamenni oda, mert neki családja van. Így aztán odébb álltam.
Ismét a tanítás, már testnevelés is…
1946-ban kerültem zalaegerszegi téli mezőgazdasági iskolába: télen jártak iskolába a diákok, nyáron meg dolgoztak.14-20 évesek jártak ide, és fiúk lányok egyaránt.
1949-ben a kommunista rendszer megszüntette ezt az iskola típust, ekkor kerültem a zalaegerszegi Petőfi Általános iskolába.
Itt nem volt testnevelő tanár, elvállaltam. Egy évfolyamon két osztály volt, és hetente 2 testnevelés órát tartottam. Felszerelés? Semmi sem volt,még egy labda sem, nekem kellett mindent megcsinálni. Udvaron magasugró, távolugró gödröt és minden mást is kialakítottunk.
Az osztályban vagy a folyosón tornáztak a gyerekek, jó időben persze az udvaron. Csak fiú iskola volt a Petőfi, 1960-ban lettek koedukáltak az iskolák, de kezdetben külön tartottuk a tornaórákat a fiúknak meg a lányoknak.
Kézilabda- lelkesedés- rajongás
Közben lehetőség volt a testnevelő szakot elvégeznem a pécsi főiskolán. Négy nyáron át tartott a képzésünk, utána diplomázhattunk. (Ekkor már család és munka mellett- a szerk.)
Ekkor tanultunk kézilabdát is. Nagyobb iskolaudvaron lehetett pályát csinálni, kínálta magát kézilabda játék a tornaórákon.
Ezért fogtunk bele 1952-53-ban mi a Petőfiben. 1960-ban kezdett országosan népszérűsödni, amikor a megyei kézilabdacsapatok megalakultak. Mi is ekkor alakítottuk meg a megyei és városi kézilabada szövetséget. Nagy volt a kedv,lelkes időszak volt.
Kép forrás:
http://csapobela.blog.hu/2013/11/07/kezilabda-edzokent_fiu_csapattal
Sok minden nem kellett: elég volt a tornacipő, meg a torna gatya… Kezdetben igénytelenek voltak a játékosok: meccs után egy pohár sör, szendvics, elég volt, örültek, hogy játszathattak. Főleg testnevelő tanárok voltak a játékosok. Volt olyan játékosom, aki Zalaszentgrótról motorral képes volt bejönni Zalaegerszegre edzésre, meg meccsekre.
Régen és most
Most már könnyebb pedagógusnak lenni, mert mindenük megvan hozzánk képest. Hogy csak egy példát említsek: kötelező volt a tornacipő, enélkül nem lehetett testnevelés órára jönni. Mikor észrevettem, hogy nem tudják megvásárolni, akkor mondtam a gyerekeknek: anyátok varrjon egyet.
Jónak tartom, hogy most jóval magasabb az óraszám testnevelésből, különösen a mai világban, amikor nincs grund.Akkor a gyerekek találtak kint helyet, ahol mozoghattak, meg kirándulgattak, nem kötötte le őket a mobiltelefon, számítógép meg az internet.
Pihenő idő
1980-ban mentem nyugdíjba, de még visszajártam az iskolákba. Felső tagozatban gyakorlatit tanítottam 2 évig, meg alsóban napközi nevelő voltam. Egy idő után már nem akartam menni, inkább a megérdmelt nyugdíjas éveket választottam.(Fotó forrás: http://csapobela.blog.hu )
(A gyakorlati oktatásról egy jellegzetes momentum:
„Nagyon jó volt akkor Petőfisnek lenni! Ha jól emlékszem a Béla Bácsi rádiós szakkört is vezetett, akkor építettem az első detektoros rádiómat, nagy élmény volt, mikor a 4000 ohmos fülhallgatón megszólalt valamelyik adó! Máig is szeretem az elektronikát, köszönöm Béla Bácsi!” Részlet a Csapó Bélával készült interjút követő kommentekből- forrás Zala megyei Hírlap online felülete, 2013. október.)
Díjak, elismerések
A legfontosabb díjak az elmúlt évekből:
Gránit Diplomás Tanár Díj ~ 2013. (95 évesen ~ 75 évvel a tanítói végzés után)
Zalaegerszegért Díj ~ 2014. (96 évesen)
Hogy fogadtam a díjakat?
Jól esnek, jól estek persze… De nem a díjakért dolgoztam. Én csak dolgoztam: ami adódott, ami elém került azt igyekeztem elvégezni „böcsülettel”. Nekem az is elég, ha egy tanítványomtól később azt hallom vissza, hogy meghatároztam az életét.” (ezt amúgy az egyik lányomnak mondta.)
Csapó Béla életéről egy blog is tanúskodik –http://csapobela.blog.hu – amin versei, fotói, életpályájának elemei olvashatók egyik lánya, Csapó Ida, újságíró jóvoltából, aki szintén pedagógus szeretett volna lenni, de Édesapja lebeszélte volna erről. Íráskészsége alapján az újságírói pályát jobbnak tartotta számára, végül így is indult. De aztán mégis pedagógus lett ~ igaz másképp, más formában ugyanis felnőtteket tanít, online módon is – pénzügyi tudatosságra.,Köszönjük. A nyugdíjas pedagógusnak pedig jó egészséget és derűs napokat kívánunk!
