Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy a jelenkori nevelési módszerek az „igaziak”, a „legjobbak”. Abból a szempontból nem is járunk messze a valóságtól, hogy vélhetően a kortárs nevelési elvek alkalmazkodnak leginkább az aktuális eseményekhez és helyzetekhez. Olykor mégis érdemes és tanulságos néhány „ősi” módszerre is ráirányítani a figyelmünket. Korántsem azért, mert „régen minden jobb volt”, hanem mert érdemes néhány titkot, trükköt e korokból is érdemes ellesni, adaptálni. Talán nem is állnak messze mai elveinktől.
Doucleff a maják, az inuitok és a hadzabék (Tanzánia) életmódját tanulmányozva azt tapasztalta, hogy a szülők a nyugati hagyományoktól eltérő elvek alapján kapcsolódnak gyerekeikkel – sokszor mégis olyan „eredményeket” elérve a gyermeknevelésbe, amelyeket ez utóbbiak szeretnének. Többnyire nem kontrollálnak, hanem együttműködnek nem a félelemre építenek, hanem a bizalomra, és az egyéni igényekre összpontosítanak, nem arra, hogy az adott életkorban mi lenne elvárható egy gyerektől.
A szerző tapasztalatai szerint maja gyermekek különösen segítőkészek – de ez nem is meglepő, hiszen ez az úgynevezett acomedidóból, azaz egy maja kulturális értékből ered, amelynek lényegi eleme, hogy az emberek tudatosan figyelnek saját környezetükre: észreveszik és azonnal cselekednek, amikor tennivaló akad. Ezt a képességet a maják tudatosan erősítik gyermekeikben.
Az inuit szülők „szuperképessége” a nyugalom. Az esetek többségében a lehető leghiggadtabb hangon kommunikálnak gyermekeikkel, az utasítást vagy a szidást igyekeznek elkerülni, s ennek révén a gondolkodásra, ezáltal pedig hatékony düh- és indulatkezelésre késztetik őket. Ennek pozitív következményeként az inuitoknak felnőttkorukra fejlett végrehajtó funkcióik és önkontrolljuk alakul ki, s ezen képességek nyomán valóban boldogabbak és sikeresebbek, ráadásként pedig mentálisan is egészségesek lesznek.
A tanzániai szavannán élő hadza gyermekekre szokatlan autonómia jellemző. Korántsem véletlenül, hanem annak a biztonsági hálónak köszönhetően, amelyet az őket körülvevő hadza közösségek alkotnak. Ezekben ugyanis igen sokan vesznek részt a gyermekek nevelésében, ezért mindig van valaki, aki (akár a távolból is) a távolból szemmel tudja tartani őket, és ha szükséges, közbe tud avatkozni szükség esetén. E módszernek köszönhetően a gyermekek úgy fejleszthetik önmagukat, hogy hatékonyabban meg tudják ismerni saját határaikat. Az így szerzett a tapasztalatok révén pedig kevésbé szorongó felnőttekké válnak.
Természetesen nem az a cél, hogy kritika és korlátok nélkül adaptálják a nyugati szülők e módszereket – az azonban mindenképpen, hogy biztatást és ötleteket merítsenek egy-egy számukra szélsőséges körülmények között élő népcsoport szokásaiból.
Forrás: Dr. Michaeleen Doucleff: Hogyan neveljünk önálló és kedves felnőtteket? A gyereknevelés elfeledett ősi módszerei