Furcsa például, hogy a héten gondolhatnék arra a fiúra, aki Japánban aranyérmet nyert nálunk. Vagy arra a kislányra, aki Ausztráliában első lett. És mégis azon a lányon jár az eszem, aki a héten megszült, 14 évesen. Meg a másikon, aki 12 évesen az orrom előtt prostituálódik. Meg azon a fiún, akinek az anyja pszichiátriai intézetben van, a nevelőanyja külföldre került (vitték), és magántanulóként gondozza öt kisebb testvérét, míg az apja megpróbál pénzt keresni. Hogy legyen cementre is, mert a konyhájukban a patkány felfúrt, és félő, hogy megmarja a kicsiket…
Mióta dolgozom, ez a két fogalom mindig központi helyet foglalt el nálam. Sok dolgot kipróbáltam az iskolán belül is, még azt sem mondhatom, hogy nem sikerrel. Mióta azonban a probléma tágabb értelmezésével próbálkozom, már nem hiszek abban, hogy az oktatás önmagában elé lenne a romák integrációjához. Nélkülözhetetlen feltétel, de messze nem elégséges. Mert a probléma bonyolultabb annál, hogy az iskola megoldja. A szocializáció, a társadalmi környezet, a gazdasági helyzet, a rosszul működő intézményrendszer, a politika és még sok más dolog befolyásol, módosítja a hatásokat, és teszi esélytelenné azt, aki többre érdemes lenne.
Persze izgat a módszertan is. Keresek én is tovább, hisz a változások gyorsak, és a pedagógiai eszközök nem képesek hatni, ha maradnak a régi, jól bevált gyakorlatnál.
Talán az is fontos, hogy újraértelmezzünk fogalmakat. Pl. a differenciálást. Mert az új NAT miatt ez is kell majd. Másképp megközelíteni, átértékelni. Van, akinek máris sikerül. Nekem nem.
Olvasom a megyei lapban az oktatási integrációról szóló cikket. Érdekes a megközelítés: „A differenciálás a feladatok kijelölésével eleve szegregál… A differenciált feladatkiadás gyakorlatilag «a hülye gyereknek hülye feladatot, okos gyereknek okos feladatot» módszert jelent, ami növeli a hátrányos helyzetűek leszakadását.” – írja. Szerinte akkor vagyunk demokratikusak, ha a tanórákon azonos feladatsorokat adunk a tanulóknak.
Én nem így látom. Az egyéni fejlesztés, az osztályon belüli differenciálás szerintem az optimális terhelés, fejlesztés eszköze, épp az a lényege, hogy a feladat testreszabott legyen, kellő erőfeszítést igényeljen, ugyanakkor a sikerélményt is biztosítsa. Az azonos feladatok ideje szerintem lejárt. Azt gondolom, ez nemcsak a rajztanításban van így. Bár kétségtelen, nekünk könnyű erre is figyelni, pl. több szinten, akár „fiús” és „lányos” témákat is ajánlani egy-egy vizuális kifejezőeszköz alkalmazásához, hiszen a képzőművészet egy szabad tantárgy, amiben a készségfejlesztés a fontos, a tematikát is könnyedén igazítjuk a gyerekhez. De talán más tantárgyakban is kivitelezhető lenne….
Emlékszem, pár éve, mikor egy programban alternatív nyelvtanítással próbálkoztunk, még az is belefért, hogy a gyerekek saját maguk által elkészített képes szótára a csoportban különféle legyen. Mert az érdeklődésük különféle volt. És azt szerettem volna, ha mindegyikük megérti, mire való az idegen nyelv. Megérti, hogy jó más nyelvet is érteni, keresgélni pl. a neten angolul is arról a témáról, ami érdekel… annak is, akinek esélye sincs arra, hogy valaha külföldre menjen. Akartam, hogy az angoltanulás nekik is fontos legyen.
L. Ritók írásának teljes szövege a TaníTani portálon olvasható.
