A kormány elfogadta, és jövő szeptemberben életbe lép a Nemzeti alaptanterv, amellyel kapcsolatban még februárban állásfoglalást tett közzé a Magyartanárok Egyesülete. A vita azóta is zajlik. Sőt, bizonyos tekintetben érinti a Tokaji Írótábor sokak – többek között az ELTE BTK-MIKI – által aggályosnak ítélt felhívásában megfogalmazottakat is. Erről kérdezte Arató Lászlót, a Magyartanárok Egyesületének elnökét a Litera.
A tokaji tábor kérdésében nem szólaltunk fel, éppen azért nem, mert az talán nem milliókat (diákokat, szülőket, tanárokat) érintő közügy. A Nemzeti alaptanterv viszont egy szakmai szervezet számára megszólalásra kötelező dokumentum. A veszélyeket fentebb már jeleztem. Egyrészt a magyartanítás bemerevítésétől, központosításától, módszertani és szemléleti megújulásának befagyasztásától szerettük volna óvni foglalkozásunkat. Másrészt az ideológia betörését szerettük volna jelezni, ami annál is szokatlanabb, mert az irodalomtanításban már a nyolcvanas évek elején, a Szegedy-Maszák–Veres-féle tankönyvsorozattal jórészt (igaz, nem teljesen) végbement a rendszerváltás, az ideológiai-politikai kánontól való szabadulás.
Nagyon fontosnak tartottuk, hogy az irodalomtanítás figyelembe vegye a diákbefogadó feltételezett szempontjait, hogy a tanár úgy alakíthassa a tananyagot, hogy az valóban az irodalom, az olvasás megszerettetését szolgálja elsősorban. (Ebből a szempontból többet kellett volna szólnom az 5-8. osztály tantervéről, amely egyesületünk véleménye szerint még kevésbé szolgálja ezt a deklarált célkitűzést.) A „javított kiadásban” is megmarad az az általunk erősen kifogásolt elv, hogy élő szerzők nincsenek nevesítve a tantervben. Természetesen nehéz lenne a választás, de a nevek hiánya és az igen alacsony műszám az irodalmat akaratlanul valami lezárt hagyományként prezentálja. Szerintünk pedig a kortársak nagyobb súllyal való szerepeltetése az irodalomtanítás megújulásának egyik alapfeltétele, múlt és jelen kölcsönhatását, a hagyomány elevenségét csak a művek párbeszédének felmutatása biztosíthatja. Konferenciáink és nyári táboraink ezért vetnek nagy hangsúlyt a kortárs szerzők megismertetésére, tanításuk lehetőségeinek exponálására. Szerintünk szemléleti-hermeneutikai hiba is rejlik az élők nevesítésének elmaradásában. Azt a látszatot kelti, mintha a halott szerzők helyzete a kánonban megingathatatlan lenne, az eleveneké pedig teljesen bizonytalan. Például Déry Tibor (!?), Fejes Endre, Lengyel József eltűnése az iskolai kánonból önmagában is jelzi a múlt változékonyságát. A régebbiek közül Juhász Gyula vagy Tóth Árpád le-, Szabó Lőrinc felértékelődése jelzi a hagyomány nyitottságát. Az életműveken belüli hangsúly-áthelyeződésekről nem is szólva. Nem hiszem, hogy Tandori Dezső, Esterházy Péter vagy Nádas Péter helye a kánonban bizonytalanabb lenne, mint mondjuk, a kitűnő Gion Nándoré vagy Sütő Andrásé. Az élők nevesítését azért is elengedhetetlennek tartanám, mert a jelenlegi lista a kelleténél és a kortársak befogadását lehetővé tevőnél régiesebb líra- és prózapoétikákat tud csak megismertetni.
Szerinted mint a szakma fontos képviselője és tapasztalt tanár szerint milyen az ideális Nemzeti alaptanterv az irodalom szempontjából? Mit kell elsősorban szem előtt tartania?
Szerintem az ideális alaptanterv igenis kompetenciaközpontú, bár valószínűleg a kompetenciákat néhol konkrétabban és mérhetőbben kellene megadni, mint a 2003-as alaptanterv. Az irodalom esetében, mivel itt az eset (a mű, a befogadás) nem vonható általános szabály alá, nem előtte is létezett esztétikai elvek puszta megtestesülése (lásd Gadamer Kant-interpretációját), nem vetem el a minimum, a minimális műlista magadásának lehetőségét. Azonban még rövidebb és még nyitottabb szerzői és műlistákat tartanék célszerűnek. Azt is lehetővé tenném, sőt szorgalmaznám, hogy a nagy klasszikusok feldolgozásában is nagyobb szabadsága legyen a tanárnak: Aranyt is, Petőfit is, Csokonait és Berzsenyit is, Babitsot és Kosztolányit is, Adyt és Móriczot is kell tanítani, de az, hogy kinek az életművében merüljenek el jobban a diákok, az nagymértékben függjön az adott tanulócsoporttól, annak alakulástörténetétől, olvasói beállítottságától is. A korábban kifejtettek jegyében a kortárs irodalomnak pedig nagyobb teret biztosítanék. Fontosnak tartanám, hogy már a NAT is sugallja a művek eltérő kontextusokban való tanításának szükségességét. A kronológia mellett (nem helyett!) érvényesülhessen a konvenciótörténeti szempont, a problémacentrikus felépítés, a jelenből való kiindulás, a „rákmenet”, az archetípusok köré építkezés – és így tovább.
Te – ha csak rajtad múlna – mit tanítanál és hogyan a jövő nemzedékének?
Kevesebbet, de alaposabban tanítanék. Egyes műveknél hosszú hetekig időznénk el, másokat csak felületesebben vennénk. Figyelembe venném a populáris kultúrát is. Picit (de csak picit) jobban figyelembe venném a gender-szempontokat. A diákoknak nagyobb választási, sőt műajánlási lehetőséget adnék. Váltogatnám a mélyfúrásokat és az áttekintéseket. Nagy hangsúlyt tennék a régi és új művek párbeszédre, és e „párbeszédet” tananyag-elrendezési szempontként is alkalmaznám. Teret biztosítanék az előző válasz végén említett, különböző tananyag-kiválasztási és -elrendezési szempontoknak. Közhely, de olvasni és gondolkodni tanítanék, olvasni, értelmezni és értékelni.
A teljes interjú elolvasható a Litera portálon:http://www.litera.hu/hirek/olvasni_es_gondolkodni_tanitanek
