Manapság a szuperintelligens emberek nem(csak) a tudományos-fantasztikus irodalomból lehetnek ismerősek számunkra, hanem az újabb pszichológiai szakirodalomban is. Itt sem a csodagyerekeket jelöli: sokkal inkább azt, hogy az ilyen személyekre (felnőttekre és gyerekekre egyaránt) az észlelés, a gondolkodás és az érzelmek felfokozott működése jellemző. Lényegében arról van szó, hogy az érintettek minden érzékszervükkel igen részletgazdagon észlelik környezetük történéseit – ráadásul igen gyorsan,empatikusan és számos összefüggést felfedezve. Mindez igen ígéretes és pozitív – de sok „árnyoldala” (vagy inkább következménye) is van. Például az, hogy ez a sokrétű gondolkodás jóval hamarabb kifárasztja az érintetteket. Gyakran tűnnek figyelmetlennek, nem ritkán nehezen követhető a logikájuk, gondolatmenetük. (Így aztán segíteni sem könnyű nekik, ha valamiben elbizonytalanodnak, elakadnak.) Ebből adódóan az is előfordul, hogy nagyszerű képességeik ellenére is tanulási gondjaik vannak.
A szuperintelligencia fogalma napjainkban elsősorban egy francia pszichológusnő, Jeanne Siaud-Facchin nevéhez kapcsolódva került előtérbe, aki első könyvét a szuperintelligens gyermekekről írta. A magyarul is megjelent kötet komoly előnye, hogy a szerző számos példával szemléleti a szuperintelligenciához kapcsolódó szituációkat. Ezek nyomán a magyar olvasó meglepve tapasztalhatja, hogy a jelenség leírása, bemutatása már régóta rendelkezésünkre áll – történetesen egy (részben) pedagógiai tárgyú magyar regényben – Szabó Magda Mondják meg Zsófikának! című könyvében. Érdemes ennek fényében olvasni például a következő részt belőle:
„Mikor már lefeküdt, Anya bejött hozzá, s faggatni kezdte, mi az oka ennek a siralmas bizonyítványnak. Nem tudott válaszolni, mert az egészet annyira egyszerűnek és természetesnek érezte, hogy nem is szorult magyarázatra. A világ olyan érdekes volt, olyan napról napra táguló, hogy nem jutott benne hely az iskolának. Nem volt mindig ilyen érdekes, eleinte, még kisebb korában az osztály, a gyerekek meg az otthoni dolgok teljesen betöltötték a napjait. De ahogy az évek teltek, mindig egyre inkább részleteire bomlott, s a részletek izgalmasak voltak, nyugtalanítóak, alaposan meg kellett nézni mindent, hogy az ember tudja, mi micsoda. Az épületek, amelyek kisebb korában úgy maradtak meg emlékezetében, mint egy folt, tetőre, ablakokra, kilincsekre váltak, a falfelületek egymásra merőleges egyenesekre, s az emberek arcra, hangra, ruhára. A tanító néni azt mondta Anyának, hogy ő sose figyel az órán; ha hirtelen felszólítja, nem tudja, miről van szó, s ha az olvasást gyakorolják, nem tudja ott folytatni, ahol az előtte olvasó abbahagyta. Ilyenkor az ember csak hallgat, a felnőttek úgysem értenék, amit mondani akarna, mert hiszen ő azért nem figyel, mert annyira elfoglalja a figyelés.”