Az önfegyelem definíciója szerint „saját magunk irányításának képessége; kitartáson alapuló lelki tulajdonság, képesség, amelynek segítségével egy személy következetesen ragaszkodik korábbi elhatározásához vagy a korábban kialakított szabályokhoz”. Ugyanakkor lehet „személyes önszabályozás is, „amely abban segíti a személyt, hogy uralkodjon a benne feltörő káros érzelmeken, indulaton”. De mi köze (lehet) mindehhez a játéknak? A kutatások szerint nagyon is sok.
Ha egy óvodáskorú gyereket arra kérnek, hogy mozdulatlanul álljon egyhelyben minél tovább, könnyen elképzelhető, hogy egy percet sem fog így kibírni. De ha azt mondjuk ugyanennek a gyereknek, hogy egy kastély előtt áll őrségben, a kutatások szerint legalább négyszer annyi ideig ki fog tartani. Elsősorban azért, mert az ilyen típusú („mintha”-, fantázia-) játékokat különösen kedvelik a gyerekek. „A gyerekek maguktól is szívesen választják azt a játékot, amely leginkább megfelel érdeklődésüknek, saját magukat motiválva ezáltal bizonyos célkitűzések teljesítéséhez. Így tanulják meg az önfegyelmet – azt a képességet, amely sokkal fontosabb lesz felnőttkorban annál, mint hogy gépiesen teljesítsék mások elvárásait.”
De miért éppen a fantáziajátékoknak van (lehet) ilyen „varázshatalmuk”? És mi közük van az önfegyelemhez? „A fantáziajátékokban az a legfontosabb, hogy szabályait a gyerekek komolyan veszik. Amikor iskolásat játszanak, akkor akár a tanár, akár a diák bőrébe bújnak, ellen kell állni a kísértésnek, hogy harci pilótaként, vagy kisbabaként cselekedjenek. Ezeknek a szabályoknak a követése kínálja a legkorábbi gyerekkori tapasztalatokat ahhoz, hogy adott cél érdekében fegyelmezze valaki a viselkedését.” Vagyis az ilyen típusú játékok alkalmasak arra, hogy a gyerekeket nagy mértékben hatása alá vonja – éppen ezért nem kényszerként élik meg a játékszabályokat. A szerepjátékok legfőbb szabálya pedig az egyes szerepek egysége, koherenciája. „A cél, hogy a gyerekekben kifejlődjön viselkedésük önálló szabályozása […].” Természetesen megvan a helye és ideje a „szabályszerű” szabályok betartásának is, hiszen eljön az az idő, amikor a gyerekek (életkori sajátosságaikból adódóan) kevésbé kaphatók a spontán szerepjátékokra és természetes az is, hogy az élet nélkülözhetetlen velejárója a szabályok betartásának elsajátítása. (Legalapvetőbb példái mindezeknek a különböző közlekedési és biztonsági szabályok – amelyek fontossága vitathatatlan akár egy óvodás esetében is.)
A „játékos szabályalkotás” mindenekelőtt abban segít, hogy számos fontos – esetünkben az önfegyelemmel összefüggő – készség minél természetesebb és örömtelibb módon váljék a gyerekek sajátjává.
Forrás: Sam Wang, Sandra Aamodt: Üdvözöllek a gyereked agyában
