Kedves Szilvia, 2019-es publikációdban a digitális eszközök oktatásba való integrálásáról írtál. Mennyiben változtatta meg ezt a covid okozta digitális átállás és mennyire tértünk vissza a covid előtti állapotokhoz? Egyáltalán vissza lehet-e/kell-e oda térni?
Mai napig szívesen gondolok vissza annak a könyvnek az összeállítására, amit Misley Helgával közösen jegyzünk. A COVID alatt hirtelen nagyon népszerűvé vált, mert gyakorlatias kapaszkodókat nyújtott az IKT eszközök módszertanilag tudatos beemelésében a tanárok részére, friss volt, színes és online ingyenesen hozzáférhető. Az alapját egy Future Classroom (Jövő osztályterme) nevezetű vízió adta, ami a tanulásszervezési kérdések felől közelítette meg a digitális eszközök alkalmazását. A kötet minden illusztrációként használt mini esettanulmányszerű történetében, szcenáriójában a pedagógusok önként, és ami nagyon fontos, jól meghatározható problémájuk megoldására választották a digitális eszközöket, mérlegelve, átgondolva, mikor és hogyan segíti majd a munkájukat. A COVID ehhez képest kérlelhetetlenül gyors megoldáskeresésre sarkallt mindenkit, rengeteg kompromisszummal, kényszerrel.
-
A technológia módszertanilag adekvát használata (saját szerkesztés)
Mit értünk pontosan digitális kompetencia alatt, tanár illetve diák szemszögből?
A digitális kompetencia nem csupán technológia, hanem kognitív és szociális vonatkozásai is vannak.
„ Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy nem elég bizonyos applikációkat készségszinten kezelni, egy-egy szoftvert ismerni, internethasználattal kapcsolatos fogalmat tudni, fontos érteni a strukturákat, elemezni, értelmezni az adatokat, szándékot tulajdonítani egy szöveg szerzőjének, források hitelességét megállapítani stb. „
-
Digitális írástudás-modell (Ng, 2012) alapján saját szerkesztés (In: Tóth-Mózer Szilvia (2017): Digitális nemzedék a tanulási folyamatban. Középiskolások internethasználati és tanulási preferenciái, énképe és digitális kompetenciája. ELTE Eötvös Kiadó, Budapest. ISBN: 9786158035125)
-
Technológiai, pedagógiai és tartalmi tudás Mishra & Koehler, 2006 alapján saját szerkesztés
A tanárok és a diákok digitális kompetenciája más mintázatot ad ki, amiben nincs is semmi meglepő, de ez a más mintázat nem szükségszerűen jelent többet vagy kevesebbet, és nem is feltétlenül a diák javára. Azt gondolom, hogy közös nyelvet és eszközkészletet kell kialakítani, amit a közös munka – a tanítás és tanulás – során használni lehet. A tanárnak felelőssége van abban, hogy ezt a folyamatot irányítsa, hatékonnyá tegye. Mondok egy példát: sokszor hallottam már, hogy a tanár kiad egy feladatot, készítsenek a diákok mondjuk egy videót bizonyos témában, a diákok sok munkát belefektetnek, nagyon élvezik, de a technológia használata időigényes, a feladat értékelése pedig nem erre van kihegyezve, így tanárnak és diáknak is csalódás a végeredmény – a tanárnak a produktum, a diáknak az értékelés. Ilyen és ehhez hasonló kérdésekben szoktam konzultációkat folytatni oktatókkal.
Mi az a pont, amikortól egy pedagógus innovatívnak nevezhető vagy annak gondolhatja munkásságát?
Időről időre vannak beszélgetőtársaim, köztük akár oktató/tanár kollégák is, akikkel vitába keveredek egy véleményem kapcsán. Ezt a kérdést azért köszönöm, mert talán segít feloldani ezt a kérdést: kreatív szakma-e a tanítás? Szerintem igen. Az innovativitás a pedagógusok munkájában egyfajta hozzáállás, amely rugalmasságot, kreativitást és fejlődés iránti igényt jelent. Az innovatív pedagógusokban van valami feszültség, hogy a tanulóknak a lehető legjobb tanulási élményt nyújtsák. Ehhez új módszereket, új tartalmakat, új technológiákat keresnek, egyedi oktatási projektekben gondolkodnak, az értékelési rendszerrel kísérletezhetnek, együttműködéseket alakíthatnak ki. Ahogy ebből a felsorolásból is látszik, nem csak az lehet innovatív pedagógus, aki IKT eszközöket használ. Az innovatív pedagógus folyamatosan fejleszti pedagógiai gyakorlatát, így persze óhatatlanul kapcsolatba kerül a digitális eszközökkel is.
Jelenleg milyen trendek formálják a pedagógusok módszertani gyakorlatát leginkább?
A technológia integrációján túlmenően, de akár azzal összefonódva hangsúlyos terület a tanulók közötti különbségek figyelembevétele, a különböző tanulási utak kidolgozása akár ugyanazon tanulási eredmények elérése érdekében. Az érzelmi intelligencia fejlesztése és a tanulók szociális készségeinek támogatása is kulcsfontosságú, de nem teljesen magától értetődő feladat az oktatásban. Az autentikus feladatok megtalálása, a tudás alkalmazhatósága a projektpedagógia specialitása, ebben rejlik ma is népszerűsége. A globalizáció hatására pedig a nemzetközi együttműködések bátorítása is fontos irány.
Nagyon izgalmasnak gondolom korábbi írásodat az online közösségi oldalon lévő tanár-diák kapcsolatról. Mennyire mondható manapság ez természetesnek és mennyire teszi hatékonyabbá a tanulási-tanítási folyamatot?
A közösségi médiában való jelenlét úgy tűnik, az eltelt időben is fontos maradt, talán a platform változott, a fiatalabbak aktivitása más oldalakra tevődött át (Insta, TikTok, Discord). A tanárok nem feltétlenül követték őket ezekre az oldalakra, miközben a Facebookon már tényleg szinte általános a tanárok jelenléte. Amiben viszont még mindig sokat lehet fejlődni, az egyrészt az érzelmi intelligencia, hogy hogyan szabályozza egy egyén az érzelmeit, hogyan fejezze ki őket, másrészt az a médiatudatosság, hogy ki láthatja aktivitását (ki a címzett), és mit üzen a posztjaival, történeteivel. Ha tanár-diák kapcsolatról van szó a közösségi médiában, akkor fontos szem előtt tartani ezeket a szempontokat. Megfelelő megosztási beállításokkal lehet szabályozni a láthatóságot, de sokan nem tudnak vagy nem akarnak differenciálni. A közösségi média nagyszerű tere lehet egymás megismerésének, a közösségépítésnek, az informális tanulásnak is, de teljesen spontán módon ritkán következik ez be. Ha van kapcsolódási készség, akkor lehet növelni a tudatosságot ebben a kérdésben, irányított beszélgetésekkel az osztályban, tanulságos gyakorlatokkal (pl. Bárcsak tudná a tanárom…). Tanulható és tanítható dolgok ezek. Ugyanakkor ne felejtsük el, hogy a tanárok önként vannak jelen ezeken az oldalakon, a saját maguk által rászánt időkeretben. Lehetőségként tekinthetünk az online jelenlétre, de ha kötelességként fogja már fel valaki, akkor máris elveszett a lényeg.
Szintén talán az előző kérdésből következik, a sok innováció és állandó jelenlét mellett hol tarthat most a pedagógusok online vagy offline jóléte? Mennyire lehet mentálisan kikapcsolódni, ha állandóan jelen kell lenni?
Egyáltalán nem kell és nem is szabad állandóan jelen lenni. Tényleg kapcsolódik az előző kérdéshez: a mindig velem lévő telefonomon is vannak „üzemmódok és rutinok„, amiket meg lehet tanulni beállítani. Például 17 óra után bizonyos alkalmazások értesítéseit leállítom, 21 óra után nem kapcsol semmilyen értesítést, 23 órától reggel 6-ig repülő üzemmódon van (telefonon sem vagyok elérhető). Érdemes kialakítani az online jelenlétben is üzemmódokat és rutinokat, hogy elkülönítsük a pihenőidőtA MUNKAIDŐTŐL.
A sorozatot szerkeszti és tördeli Tóth Éva főszerkesztő. A megjelent részek ezen a linken tekinthetők meg.
