„Hogyan segíthetek?”
Ezek a szavak rendkívül erősek, mégis tragikusan ritkán hangoznak el az oktatásban. A kezdetek kezdetétől él a pedagógusokkal szemben az az elvárás, miszerint tisztán meg kell fogalmazniuk a követelményeket. Ez kiváló gyakorlat: fontos, hogy a diákok pontosan tudják, mit várnak tőlük. Mikor egy gyermek mégsem tud a várakozásoknak eleget tenni, meg kell győződni arról, hogy az elvárások ismételten tisztázásra kerülnek. Ezt követően azonban ne feledkezzünk meg arról sem, hogy megkérdezzük diákunkat: „Mit tehetek, hogy segítsek?”
Lehetséges, hogy a diák erre nem fog tudni azonnal válaszolni. Ez rendjén is van így. Már a kérdés feltevése is pozitív irányban változtatja a tantermi dinamikát. A tanár így nem szimplán követelményeket állít a diákja elé. Pusztán azzal, hogy megkérdezzük, „Hogyan segíthetünk?”, a tantermet egy olyan hellyé varázsoljuk, ahol pedagógus és diák csapatként dolgozik együtt, és szoros együttműködésben küzdenek meg a tanulás során felmerülő akadályokkal, nehézségekkel.
A diákok így érzik, hogy nincsenek egyedül a „harcban”, a tanároknak pedig leterheltebb időszakban is könnyebb észben tartaniuk, hogy tanítványaik partnerek a munkában és nem gátolják őket (utóbbi nézetet sok esetben nem a tanár pedagógiai alkalmatlansága okozza, olyan vezetői/szülői elvárások is előidézhetik, mint például „A tanárnak jó eredményeket kell kipréselnie a gyerekekből, különben…”).
Nem csak a tanár-diák viszonyt építi
Ez a két erőteljes szó nem csak a pedagógus-diák viszonyban képes csodákra, de az iskola vezetősége és az alkalmazott tanárok közötti együttműködésnek is alapja lehet. Szomorú, hogy mégsem gyakran hallani oktatási intézmények vezetőit, amint azt a kérdést teszik fel a tanári kar számára: „Hogyan segíthet a vezetőség?”. Ehelyett a legtöbb pedagógus olyan instrukciókkal van ellátva munkája során, mint „Hozz jó átlagokat!”, vagy „Kövesd a megfelelő folyamatokat!” vagy „Itt van még egy program, amit ezentúl használnod kell az osztályban.” Rengeteg elvárás van a pedagógusok felé, de többnyire kevés segítséget kapnak ahhoz, hogyan feleljenek meg ezeknek az elvárásoknak.
Néhány intézményvezető nyitott ajtókkal várja a tanárokat, mások bejelentés nélkül viharzanak be egyes órákra ellenőrzés céljából. Lefogadom, hogy kevés olyan tanár van, akit azzal keresett fel felettese: „Csak azért jöttem, hogy megkérdezzem, miben segíthetek?”. Sokaknak pedig enélkül az egyértelmű jelzés nélkül soha nem lesz mersze valós kérdéseket feltenni, még akkor sem, ha az ajtó egyébként nyitva áll.
W. Edward Demmings (amerikai mérnök, statisztikus, professzor, szerző, előadó és menedzsment tanácsadó, a PDCA-ciklus atyja, szerk.) úgy vélte, hogy a szervezetek problémáira adott megoldásokat a legkönnyebben úgy lehet megtalálni, ha azt a területet vizsgáljuk, ahol a tényleges munkavégzés zajlik. Ez fontos tanács lehet az oktatás minden résztvevőinek: a diákoktól a pedagógusokon át egészen a döntéshozókig.
Nincs többé elszigeteltség-érzés
A „Hogyan segíthetek?” alkalmazása az elszigeteltség érzését is eltörli. Sok tanár úgy vélekedhet, már-már megszokott számára, hogy magányos környezetben végzi munkáját, és tapasztalatait látszólag figyelmen kívül hagyják azok az emberek, akik az osztálytermi létet befolyásoló döntéseket hozzák.
Néhány pedagógus úgy érzi, zsonglőrmutatványosként végzi munkáját labdákat dobálva, miközben a tevékenységét befolyásoló személyeket (munkatársakat, szülőket, feletteseket stb.) csak annyi időre látja, amíg azok még egy-két labdát hajítanak feléjük, amit aztán a többivel egyensúlyozniuk kell ismét, ám ebben segítséget nem várhatnak senkitől.
Tegyük meg az első lépéseket!
Javíthatnánk az iskolai munkakörülményeket és a tanítóerő morálját, még akkor is, ha néhány területen hiányosságokra, fejlesztendő területekre tárunk fényt mindeközben. Nem lenne könnyű (például néhány embernek fel kellene adnia számukra kedves ötleteket, amelyek valójában nem bizonyulnak hatékonynak), de a folyamat elindítása egyszerű. Csak két szóra van szükség… Kezdjük el alkalmazni ezt a két szót saját szintünkön és tegyünk érte, hogy mások is kövessék a példánkat!
A fenti cikk eredetileg angol nyelven, a Forbes online oldalán jelent meg. Fordította Eriksson Zsófia.
A fenti cikk írója Peter Greene 39 éven át dolgozott középiskolai angoltanárként és figyelte meg a folyamatosan újuló oktatási reformok gyakorlati megvalósítását az iskolában. Jelenleg többek között a Forbes-nak ír oktatási témájú írásokat.
