Nehéz megfogalmazni a magány mibenlétét, hiszen egyénfüggő, hogy ki mikor, milyen körülmények között és mitől érzi magányosnak magát. (Az elmúlt időszak karanténhelyzete is számos szempontból erősíthette az ehhez kapcsolódó nehézségeket.) Ennek alapján joggal gondolhatjuk, hogy szinte lehetetlen küldetés megállapítania egy pedagógusnak, hogy ki érzi magányosnak az osztályában, csoportjában, tartós-e ez az érzés az illető részéről és tehet-e valamit ellene.
Szerencsére az újabb szociálpszichológiai kutatások adnak néhány támpontot a kérdés megoldására. Természetesen a magányt nem lehet egyetlen gesztus – vagy szakcikk – hatására megszüntetni. Az viszont elképzelhető, hogy egy esetleges és nem is feltétlenül nagy mértékű szemléletváltás hatására jobb hangulat alakul ki az osztályközösségben – amely akár egy esetleges újabb karantén esetén is „bevethető”. Érdemes egy próbát tenni!
A magánnyal kapcsolatos legújabb kutatások John Cacioppo nevéhez fűződnek, aki először az 1970-es évek derekán idegtudománnyal foglalkozó kutatóként kezdett érdeklődni a téma iránt, majd az 1990-es évektől a Chicagói Egyetem kötelékében foglalkozott ténylegesen a kérdéssel. Eredményeit a következőképpen magyarázta: „Az evolúció során úgy fejlődtünk, hogy ne csak jól érezzük magunkat másokkal, hanem biztonságban is. (…) Ennek az a (…) létfontosságú következménye, hogy az evolúció során az is kialakult, hogy nemcsak rosszul érezzük magunkat a többiektől elszigetelve – hanem a biztonságérzetünk is megszűnik. ”
A kutató azt is megállapította, hogy a magány érzése nem azonos az egyedülléttel. Sőt, Cacioppo eredményei szerint nincs is feltétlenül köze ahhoz, hogy valaki hány emberrel beszél naponta vagy hetente. A jelenséget a kutató gyakran a kórházi tapasztalatokkal szemléltette: sokan érzik magukat magányosnak, noha a fekvőbetegeket ellátó osztályon fizikai szempontból szinte sosincsenek egyedül. Egy kollégájának a következőképpen magyarázta el a helyzetet: a magány megszüntetéséhez elsősorban arra van szükség, „hogy érzed, hogy megosztasz valamit a másik emberrel, vagy csoporttal – valami olyat, ami mindkettőtöknek jelent valamit. Együtt kell benne lennetek – és »ez« bármi lehet, aminek mindkettőtök szerint van értelme és értéke.” Vagyis összességében (John Cacioppo értelmezése szerint) „a magány az az érzés, hogy nem osztozol senkivel abban, ami számít neked”.
A magány problémája nyilvánvalóan nem oldható meg egyik pillanatról a másikra egy osztályközösségben vagy óvodai csoportban, de a fenti kutatások jó kiindulási (és beszélgetési) alapot jelenthetnek. Ha egy gyerekcsoportban pedagógusként (a kicsik életkorának megfelelő módszerekkel) ilyen irányú információkat, tapasztalatokat szerzünk – vagyisigyekszünk feltérképezni, hogy mi fontos számukra és segítjük őket abban, hogy ezt megoszthassák a csoport többi tagjával, szükség esetén a fizikai távolság ellenére is – komoly lépéseket tettünk a magány megszüntetésére saját környezetünkben, az általunk mentorált gyerekközösségben.
Forrás: Johann Hari: Elveszett kapcsolatok
