A tanítással kapcsolatban én mindig meg akartam váltani a világot. Egyrészt úgy gondoltam, hogy én is mindig lehetek jobb és a diákból is mindig ki kell hozni a legtöbbet. Aztán elkezdtem tanítani és a diákok egyre inkább feszegetni kezdték a bennem eddig kialakult, a tanításba és tanulásba vetett hitemet, pontosabban annak határait. Elmondható, hogy egy év alatt mindenki fejlődött: a diákok is és én is. Az ősz hajszálakról nem is beszélve!
2020 szeptemberében kezdtem el a hosszú tanítási gyakorlatomat, ami mellett szerettem volna már óraadóként is dolgozni. Egy közeli általános iskolába adtam be a jelentkezésemet, ahol örömmel fogadtak, hisz látták rajtam, hogy lelkes fiatal vagyok, aki van annyira elvetemült, hogy még szeretne is tanítani. Megegyeztünk abban, hogy kapok hat órában két osztályt. Egy hatodikos és egy hetedikes csoportot. Azt a két osztályt, amire a kollégák általában úgy reagáltak, hogy „uh, sok sikert”, vagy „hát akkor most elválik, hogy tényleg tanár akarsz-e lenni”. Összességében elmondható, hogy a szociokulturális hátterük nem mindig a legstabilabb, de igyekszem, ezzel nem foglalkozni. Majd én megmutatom! – gondoltam magamban. Aha! Ennél nagyobbat nem is tévedhettem volna. A szeptembert úgy indítottuk, hogy olyan alapvető dolgokról kellett elbeszélgetnem a diákjaimmal, mint például „miért ne rúgj vissza”, ha hergelni próbálnak. Szerintem ez sokatmondó.
Elindult a tanév és én, amit csak lehet, beledobtam a közepébe. Felborítottam az egész ültetést, száműztük a padokat az összes óráról és próbáltunk egy nagy teret hagyni a terem közepén, amit körbe ültünk és ott mozgolódtunk. Természetesen rögtön pontrendszerrel, szabadon választható feladatokkal és szintekkel, játékokkal kezdtünk. Aztán a kezdeti lelkesedés és megszeppenés után kezdett káoszba átfordulni az egész. Nézzük csak, hogy mik voltak a problémák.
Először is: én hirtelen borítottam fel az ő addigi iskolai életüket. Azt hittem, hogy itt majd mindenki szépen, gyorsan, ügyesen át tud állni egy már megszokott rendszerből egy újra, szokatlanra. Mik is voltak velük szemben az addigi elvárások? Ülsz a helyeden, nem állsz fel, nem eszel, nem iszol, nem beszélsz és csinálod, amit kérek. Ezzel szemben jövök én, a kis fiatal tanárnő, aki azt mondja, hogy mindezt márpedig lehet, szabad. Csodálkozunk, hogy ez nem működött? Tanultuk is az egyetemen, hogy jellemző viselkedés a diákoknál a kiengedés, fegyelmezetlenség, ha egy szigorúbb közegből egy lazább szituációba kerülnek. Az angolban ezt textbook situationnek nevezzük.
Aztán jöttem itt ezekkel a pontokkal, meg választási lehetőséggel. Szerettem volna, hogy a diákok teljesítményét ne csak egy adott pillanatban mérjük (dolgozattal), hanem hogy legyen lehetőség a gyakorlásra, a javításra, a választásra. Ezért a tankönyvi témákat felosztottam általában két egységre, ezt neveztem én modulnak. Majd egy modulon belül kiadtam jónéhány projektszerű, általában kreativitást igénylő feladatot, hogy ebből válasszanak ki néhányat x pontért. Ezek mellett volt egy-egy dolgozat is, szintén pontért, hogy egyfajta állandóság azért legyen az életükben, tudják azt, hogy a gyakorlást azért is kell elvégezni, hogy utána szépen összeálljon a kép. Sajnos ez olyannyira nem ment, hogy egy évnyi hosszadalmas küzdelem után feladtam. 6. és 7. osztályban gyakorlatilag 2-2 diák volt az, aki látta ennek a rendszernek az előnyét. Hogy van választási lehetőség, hogy tudnak javítani, hogy nem kötelező megcsinálni valamit. Hát… nekik tényleg nem volt kötelező. Legalábbis így fogták fel. Általában hozzá sem szagoltak az otthoni feladatokhoz.
Szóval ez az év küzdelmekkel telt. Nem elég, hogy a felépített elképzelések kártyavárként omlottak össze bennem, de még az eddigi táboroztatási és magántanítási tapasztalataimat is sutba dobhattam. Volt, hogy úgy jöttem haza, hogy „már az összes létező taktikát és módszertant kipróbáltam, ami a pedagógia tankönyvekben létezik, de SEMMI SEM MŰKÖDIK”. Tehát hazajöttem a munkából, kidühöngtem magamat, majd miután lecsillapodtam, tovább gondolkodtam azon, mit kellene tennem, hogy eredményes lehessek a diákjaimmal együtt. Mivel híve vagyok a pozitív fegyelmezésnek (és a büntetés amúgy sem működött), megpróbáltam csak a jutalmazásra koncentrálni. Abból az alapszituációból indultam ki, hogy otthon a diák nem tanul és „cserébe” az órán is rendetlen. Akkor próbáljuk meg elengedni ezt az otthoni tanulást és rávenni őket arra, hogy legalább az órán figyeljenek. Így jött létre a pecsétgyűjtő rendszerünk. Fogtam egy színes papírdarabot, amire tettem egy szmájlis pecsétet a bal felső sarokba. „Gyertek gyerekek ehhez az asztalhoz, válasszatok egy pecsétgyűjtőt, ami tetszik nektek! Írd fel a nevedet a szmájli mellé!”
A pecsétgyűjtőnek a lényege az, hogy megpróbáljam általa a diákot az aktív munkára sarkallni az órán (mivel órán kívül nem ment). Azt mondtam, hogy ha aktívan dolgozol, jelentkezel és törekszel a helyes megoldásra, akkor az óra végén kapsz egy pecsétet (általában állatosat). Ha összegyűlik hét pecsét, akkor kapsz egy ötöst. (Heti három óra van, tehát minimum három hetente kaphat valaki ötöst.) A pecsétgyűjtő mindenkinek a saját felelőssége, ha elhagyja, akkor sincs baj, kaphat újat, de akkor újra kell kezdeni a gyűjtést. Miért jó ez? Mert elérem azt, hogy ne mindig ugyanaz a két-három gyerek tegye fel a kezét óra közben. Így tudok differenciálni, mert mondhatom azt, hogy „figyelj csak, nem láttam eleget a kezdet a magasban, nem hallottam a hangodat, ma így nem kapsz pecsétet, de ha holnap egy picit aktívabban dolgozol, akkor megadom.” A csoportjaim nagy részénél látványos fejlődést értünk el az órai aktivitásnál. A hangsúly az órai fegyelmezésről az aktív munkára, tanulásra helyeződött át. Persze így is akad egy-két tanuló, akit ezzel sem tudtam megfogni, motiválni, de úgy érzem, hogy ez ebben a közegben ez is nagy előre lépés.
Idén még egy szinttel tovább vittük a pecsétgyűjtést. Mivel ebben az általános iskolában az osztályok javarészt csak a saját termükben vannak, így készítettünk egy szinttáblázatot, ahol a diákok láthatják, hogyan haladnak, és miként teljesítenek a tanórán. Igen, papírból, színes filcekkel és kis szörnyecskékkel. Tudom, tudom… Lehetett volna ezt online is csinálni, hisz szuper honlapok vannak már rá, viszont a tapasztalatom az volt, hogy ha az online, választható feladatokat sem csinálják meg, akkor nem fogják követni a saját és mások szintjét, fejlődését sem egy újabb felületen. Tehát vissza kellett térnünk Ádámhoz és Évához. Tekintettel arra, hogy itt nem tudásszintet mértünk, hanem aktivitást, így biztos voltam abban is, hogy nyugodtan lehet nyilvános a táblázatunk. Úgy gondolom, hogy egy ilyen szintmutató csak pozitívan hathat azokra a társakra, akik esetleg még le vannak maradva és egyszer majdcsak észbe kapnak azt látva, hogy a másiknak mennyi ötöse van már. Így születtek meg a saját maguk által összeállított szintek. Szerintem a hetedikesek még nem örültek ennyire annak, hogy „csövesek” lehetnek, ami az első szint.
Itt érdemes egy kicsit a motivációról beszélni. Többféle motivációt különböztethetünk meg . Amin itt most a hangsúly van az a külső, vagyis az extrinzik motiváció. Ez a rendszer arra sarkalja a diákokat, hogy jó jegyeket szerezzenek, és hogy elnyerjék a társaik és tanáruk elismerését. Tanárként azonban arra törekszünk, hogy egy olyan igényt alakítsunk ki a diákban, hogy őszintén érdeklődjön az anyag iránt, és élvezze a tananyag elsajátítását. Úgy gondolom, hogy azáltal, hogy az órai teljesítményt előtérbe helyezzük, a diákok ráismerhetnek arra, hogy ha az órába aktívan bekapcsolódnak, akkor sikerélménye lehet később is, mivel az anyag jórészét már ismeri. Könnyen spirálba kerülhetünk így, hisz viszonylag kevés energiabefektetéssel szép eredményt lehet elérni. Akkor miért ne tennénk ezt meg máskor is? (Knausz, 2009)
Aztán úgy gondoltam, ez még nem lesz elég. Kell még egy kis extra motiváció. Ezért azt mondtam, hogy minden 3. szinten kaphattok egy kupont. A kuponokat többnyire a tavalyi tapasztalataim alapján állítottam össze, hogy mi az, ami kecsegtető lehet számukra. Természetesen vártam/várom az ötleteiket most is, aztán megbeszélés után belekerülhetnek a kuponok közé. Így lettek olyan kártyáink például, hogy „a dolgozatban egy hibára felhívom a figyelmedet”, „a mai órán pihenhetsz, ha el vagy fáradva”, „ha nincs felszerelésed, akkor a mai órán elnézem”, „nézünk egy filmet ezen az órán”. Azt be kell ismerni, hogy elég sok buktató lehet ezekben a kuponokban, mert várható, hogy a diákok megpróbálják majd itt-ott kijátszani a rendszert, ezért már az elején felhívtam a figyelmet arra, hogy a kuponok csak módjával és ésszerűen használhatóak fel. Így például, ha dolgozat van, akkor nem játszhatják ki a filmnézős kártyát. Szintén ennél a kuponnál kértem például, hogy szóljanak előre, hisz egy filmet akkor tudnom kell produkálni arra az órára. Szépen haladgatnak a diákjaim, de azért attól nem kell félni, hogy elárasztanak majd minket a kuponok, hisz már november van és még csak most érdemelték ki az első kupont. Ennek ellenére nagyon küzdenek a gyerekek a jó jegyért és a szintlépésért.
Sokat tanultam az előző tanévben. Szerencsére fejtörést csak diákok okoztak, mert az iskola az én kísérletezgetésemhez és elveimhez tökéletes hátteret nyújtott. Mindig fordulhattam hozzájuk tanácsért, mindig támogattak, segítettek, ötleteltek velem együtt. Nem is lehetnék nekik hálásabb azért, hogy teret engedtek mindennek és hagyták, hogy eljussak fejben és lélekben oda, ahol most tartok. És hogy az hol is van? Még mindig úgy gondolom, hogy a diákokból és önmagamból is meg kell próbálnom mindig a legtöbbet kihozni, motiválni őket is és önmagamat is. És igen, még most is meg akarom váltani a világot.
A szerzőről:
Arnóth Katalin vagyok, angoltanár. A Tanár leszek! Hallgatói Műhely alapító tagja, a Tanár lettem! Alumni társaság alapító tagja.
Forrás:
- A TANULÁSI MOTIVÁCIÓ FEJLESZTÉSE, MOTIVÁCIÓS ESZKÖZÖK A TANÍTÁSBAN, 2020.10.06, letöltés dátuma: 2021.11.28.
