Kedves Márti, valamikor nagyon régen egy tanártovábbképzésen ismerkedtünk meg, most pedig coach szerepben vagy a vendégünk. Sosem felejtem el, akkor azt mondtad, azért mellém ültél, mert láttad, hogy egyedül ülök, és ezt be mertem vállalni. Már akkor megcsillogtattad remek emberismerő képességedet. Hogy vezetett ide az utad?
Gyerekkorom óta tanár akartam lenni, ez lett a hivatásom, de ahogy teltek az évek, évtizedek egyre inkább azt tapasztaltam, hogy sokkal inkább szükség van a pedagógiai, emberismereti tudományra a nevelésben, nem lehet csak tantárgyakban gondolkodni. Hiszek abban, hogy életünk része az élethosszig tanulás, folyamatosan képeztem, képzem magam, és így találtunk egymásra a coach hivatással.
Sokkal hatékonyabb egy olyan segítő attitűd, amely során támogatóként vagyok jelen az ügyfelem mellett, de nem én mondom meg, hogy mit tegyen, mi lenne neki a jó, hanem a coaching eszközeivel a saját erőforrásait derítjük fel, alkalmazza, és kísérem őt abban, hogy ezt a pozitív változást hosszútávon is beépítse az életébe.
25 éves korom óta kamaszok között élek, öt kamasz gyerekünk edzett meg, akiknek hálás vagyok ezért is, ezért nem meglepő, hogy ez a korosztály az, akikkel a legszívesebben dolgozom, ahol hitelesnek érzem magam, és folyamatos motivációt érzek arra, hogy még többet tanuljak, tudjak ezen a területen segíteni.
Biztos vagyok abban, hogy szemléletváltással, megoldásfókuszú hozzáállással, coaching alapokon működő neveléssel nagyszerű felnőtté válnak a kamaszaink, és ehhez szeretnék minél jobban hozzájárulni a munkámmal.
Nagyon megfogott az egyik műhelymunkád címe, amely arról szól, mit tanulhatunk a kamaszoktól. Milyen erőforrásokat tudunk ebből a korból mozgósítani a felnőtt létben, és hogyan lehetséges ez?
Ha a kamaszodik a gyerek, többnyire két reakcióval találkozom: legyintenek, hogy majd kinövi, vagy a fejüket fogják, és tanácstalanok a felnőttek. Azt várják, hogy tizenévesen már legyenek önjárók, de mikor önálló, nekünk nem komfortos döntéseket hoznak, hatalmi pozícióból ítélkeznek. Azt tapasztalom, hogy társadalmi szinten is hajlamosak vagyunk pálcát törni a kamaszok felett, pedig pont ők a mi groteszk tükörképeink.
Amikor a szülők vagy tanárok hozzám fordulnak a kamaszokkal, kapcsolatos problémákkal – állandó konfliktus, lustaság, tanulási elakadások, pályaválasztás, lógás vagy túlzott médiahasználat, esetleg kiégési tünetek-, előbb mindig arról mesélnek, hogy mi a baj a gyerekkel. Viszont mikor azt kérem, hogy sorolják fel, mitől nagyszerű ugyanaz a tini, szerencsére mindig sikerül nagyon sok pozitívumot felsorolniuk. Ettől kezdve sokkal könnyebb a megoldásra fókuszálni, tudatosítani, hogy milyen erőforrásokkal rendelkeznek a gyerekeik és a szülők is, amelyekkel sikerül mindig optimális megoldást találni.
Meggyőződésem, hogy a kamaszkor az egyik legfontosabb időszak az életünkben. Olyan fordulópont, amelyben hatalmas változásokat kell megélnünk, akkor is, ha nem vagyunk ennek tudatában, vagy csak a változás fájdalmas pillanataira koncentrálunk. Mire komoly, „rendes” felnőtté válunk, sokszor elfelejtjük, milyen nagy álmaink voltak, hogyan szőttünk terveket, oldottunk meg lehetetlennek tűnő helyzeteket, vagy tudtunk nevetni a legcikisebb pillanatokban is. Valószínűleg rengeteg kellemetlen dolog is előfordult, de valahogy csak megoldottuk, hiszen most itt vagyunk, felnőttünk. Ha ezzel a kíváncsisággal, pozitív szemlélettel tekintünk vissza tízes éveinkre, vagy a jelenlegi tini-generációra, olyan kincsesládát fedezünk fel, amelyből mindig tudunk valamit elővenni a felnőtt kor éveiben is.
Az egyik legfontosabb attitűd, amit tanulhatunk a kamaszoktól, hogy megkérdőjelezik azt, ami hagyományos, berögződött. Élnek azzal a kreatív szabadsággal, hogy kérdeznek: mitől lehetne egy adott helyzet, feladat más? Milyen megoldás lehet még? Hol lehetne gyorsabban, egyszerűbben célba jutni? Titkokat, megfejtéseket, külön utakat keresnek, és hajlandók ezért kockázatot is vállalni a remélt sikerért. Fáradhatatlanul próbálkoznak, tesztelik a határvonalakat – igen, a szülőkét és tanárokét is,- mert ez ad keretet, kapaszkodót, ez az ő térképük ahhoz, hogy milyen emberré váljanak.
Gyorsan alkalmazkodnak a körülményekhez, de nem megalkuvók. Mernek önálló véleményt alkotni, és bár nem mindig tudják ezt asszertív módon közvetíteni, érdemes meghallgatni őket. Egyenesek, közvetlenek és kíméletlenül őszinték.
Képesek hatalmas, embert próbáló teljesítményekre is, de eközben igyekeznek lazák és szabadok maradni. Még el tudnak mélyülni dolgokban, úgy, mint a kisgyerek, de tudnak lustálkodni is, és nem lesz ettől gyomorgörcsük. Úgy vélem, hogy ezt a fajta lazaságot alkalmazva kevesebb kiégett felnőtt lenne.
Hihetetlen jó humoruk van, kilátástalan szituációkat is fel tudnak oldani ezzel. Lelkesek, ideáljaik vannak és mernek álmodni.
A bennünk élő kamasszal felnőttként is cinkosan összekacsinthatunk, és tehetünk fel neki kérdéseket: Vajon mit tenne most az az ifjú, aki egykor voltam? Melyik erőforrás mozdítana ki egy berögzült állapotból? Mi az az álom, nagyszerű cél, amely felé kamaszos lendülettel indulnék el? Tudom-e a határaimat feszegetni, lelkesedni, vagy éppen elengedni olyasmit, amihez görcsösen ragaszkodok, mert a felelősségteljes felnőttég ezt várja tőlem?
Jó néhány dologban előttünk járnak, hiszen rendkívül gyorsan tanulnak, isszák magukba az információt, ezért az idősebb korosztály bölcsessége és a tinik frissessége és útkeresése ideális eredményeket teremthet, ha összefognak.
Egy kamasz fiú szülőjeként mindennap megtapasztalom a kommunikációs nehézségeket. Milyen tanácsokat adnál a szülőknek, hogyan lehet minőségi tartalommal megtölteni a kamaszokkal folytatott kommunikációt?
Amikor a kamaszkor beteszi a lábát, akkor is szem előtt kell tartanunk, hogy felnőttként mi vagyunk döntéshelyzetben, nekünk kell proaktívan cselekedni, hiszen a kamasz csak kamasz tud lenni, két korszak határán ingadozó léptekkel egyensúlyozva. A tánc példájával élve: a kamasz választ táncnemet, de mi vezetjük a mozdulatokat, amely során azonban nem hagyhatjuk figyelmen kívül a partnerünket sem, ha kölcsönösen örömteli, szép táncot szeretnénk.
Nagyon fontos, hogy nyitottak legyünk arra, amit mondanak, és próbáljunk „mögéhallgatni” annak, ahogyan mondanak valamit. Az aktív hallgatás azt jelenti, hogy kapcsolódok a beszélgetőtársamhoz, visszakérdezek, bólogatok, megértésemről biztosítom. Fontos, hogy amennyire csak lehet, próbáljunk meg ne azonnal ítélkezni a fölött, amit mond a tinédzser. Legyünk hálásak, ha megnyílnak, szóba állnak velünk, és fogadjuk el, hogy ez az állapot nagyon változó és sérülékeny.
Jól kérdezni sem egyszerű, hiszen ezt nem tanították meg nekünk. A nyitott kérdések, a részletekre kérdezés, de nem számonkérés, a kommunikációt blokkoló már megint, te mindig/sose, hogy képzeled, hogy, bezzeg, az a baj, hogy..típusú mondatok kerülése segít abban, hogy könnyebben szóra bírjuk gyermekünket. De az se baj, ha tudunk együtt hallgatni. Tudatosan kerüljük a minősítést, sértést, lekezelő hangnemet.
Ha nem őszinte az érdeklődés, ha a kamasz megsejti, hogy valami hátsó szándék van a beszélgetés mögött, nem fog nyílt lapokkal játszani ő sem. Jó, ha visszatekintünk ilyenkor is saját tízes éveinkre, átérezhetjük, hogy mi okoz nehézséget a gyermekünknek, könnyebben tudunk így hozzá kapcsolódni, de ne feledjük, hogy teljesen az ellenkezője is lehet annak, mint amilyenek mi voltunk.
Ha nem működik a kommunikáció, vagy már elmérgesedett a helyzet, és rendszeresen veszekedésbe torkollik a beszélgetés, érdemes írni egymásnak /sms, apró cetlik az asztalon, hosszabb levelek az ajtó alatt becsúsztatva- ezek bevált, működő megoldások/, vagy semleges területet választani, tartani egy különleges alkalmat, ami a kamasznak szívügye.
Sokszor meglepődnek a szülők is, hogy a mogorva, hallgatag vagy éppen kiállhatatlan tinédzserük arra vágyik, hogy menjenek el együtt horgászni, túrázni, vagy tartsanak reggel pizsiparti, főzzenek együtt valamit stb., mint régen. Lehet odaülni mellé, és beletanulni a videójátékába, meghallgatni a kedvenc dalait és beszélgetni róla, vagy elővenni egy társas játékot, akár online is.
Bevált módszer az autóban beszélgetés, de csak akkor, ha elől, egymás mellett ültök. Nem kell egymás szemébe nézni, és ettől hamarabb megoldódik a fiatalok nyelve. Kezdésnek mindig olyan témát válasszunk, ami a gyermek kedvelt területe, akkor is, ha az nekünk ingoványos terület.
Sokszor tapasztalom, hogy az anyukák nehezebben viselik, ha az addig édes, rajongó kisfiuk egyszerre titokzatos lesz, nem osztja meg a gondolatait velük, nem hozzák haza a barátokat, barátnőt. Kell ez a leváláshoz, az eltávolodáshoz, ahhoz, hogy felnőjenek.
A legfontosabb, hogy tudatosítsuk: a gyerekünk nem akar nekünk szánt szándékkal rosszat, a felnőtt születése épp elég fájdalommal, nehézséggel jár, ennek az utórezgései csapódnak le rajtunk. Érdemes magunknál tartani egy babakori képet, ami tudatosítja, hogy ő ugyanaz a személy, aki most épp ránk csapta az ajtót, és ha jól kezeljük, ő fogja kinyitni újra.
Itt vagyunk a középiskolai felvételi eljárás közepén, ami a tanároknak, szülőknek, diákoknak is megterhelő folyamat. Mit érdemes ebből az időszakból elengedni és magunkkal vinni?
A tudás hatalom: ez a mondás itt is érvényes. Minél tájékozottabbak vagyunk az iskoláról. a felvételi eljárásról. a választott szakról, annál jobban tudunk megfelelő döntést hozni. Beszélgessünk a lehetőségekről, a B vagy C változatról és arról is, mi történik, ha a legrosszabb forgatókönyv válik valóra.
Legyünk reálisak: szülőként ne a saját álmainkat akarjuk a gyerekre erőltetni, és ne tegyük túl magasra sem a lécet. Fontos, hogy segítsük őt az önismeretben, a tájékozódásban, mindenképp a gyerek válasszon magának iskolát.
Tanítsunk stresszkezelést, és azt, hogyan használja saját erőforrásait, növeljük a gyerekek önbizalmát, és legyünk türelmesek –magunkkal és a kamasszal is. Arra van szüksége, hogy tudja és érezze, hogy mellette állunk, akárhogyan is lesz, és szeretjük őt, amit az ő szeretet-nyelvén fejezzünk ki.
Szomorúan tapasztalom, hogy a felvételi előtt ijesztgetik a nyolcadikosokat, sőt a középiskola lesz a mumus, hogy majd bezzeg ott nem csinálhatsz ilyet, ott ez kevés lesz stb. Pedig ettől még kisebb lesz a gyerekek önbizalma, vagy lázadóbbak lesznek.
Összegezve: engedjük el azt, ami már nem válik a jövőben a hasznunkra, a maximalizmust és elvárásokat, de vigyük magunkkal azt a nagyszerű érzést, hogy egy újabb nagy mérföldkőhöz érkeztünk, és tudunk mindenből tanulni. Ez a rugalmasság segít a túlélésben, és felnőtt korában sem fog kétségbe esni, ha egy nehéz helyzetbe kerül.
Utolsó kérdésem azon pedagógus kollégáimról szól, akik maguk is kamaszok szülei. Milyen 5 pontos cselekvéstervet állítanál nekik össze a munka és a magánélet egyensúlyának megőrzésének érdekében?
Mivel magam is pedagógusként éltem át a saját gyerekeim kamaszkorát, azokat az ötleteket osztom meg, amelyek nálam is beváltak, és így hitelesen tudom ezeket vállalni:
- Ha hazaérsz, adj magadnak és a kamaszodnak időt az átállásra. Ez nagyon fontos.
- Otthon szülő vagy, de olykor felteheted magadnak azt a kérdést, hogy mi lenne, ha tanárként nézném most a gyermekem dolgait? Megértőbb vagy szigorúbb lennék?
- Dőlj hátra, élvezd, hogy van egy beépített kamaszod otthon- a legtutibb tippeket, trükköket is megtudhatod, amit ezután a suliban bevethetsz, persze nem visszaélve vele. Te leszel a menő tanár
- Ne várd el magadtól, hogy csak azért, mert tanár vagy, tökéletes szülőnek kell lenned, vagy hogy a te kamaszod jobb kamasz legyen azért, mert pedagógus vagy.
- És egy ráadás: soha nem ciki segítséget kérni. A coaching olyan folyamat, amelyben minden találkozó után azt érzik a résztvevők, hogy kitisztul az ég, újabb napsugár jut el az árnyékos helyekre.
Márta Facebook oldala itt érhető el.
