Ez az emléknap természetesen csak ürügy: a rendezvénysorozat fő célja hogy minél többen kapjanak kedvet a mozgáshoz és az egészséges életmódhoz, sőt, akár a rendszeres sportoláshoz is. Főleg a szabadban! Az ilyen programoknak ugyanis „mellékesen” közösségformáló hatása van.
A sportkörökben és hasonló egyletekben Magyarországon nem is olyan régóta bővelkedünk. A hazai sportélet szervezett keretei ugyanis a 19. században kezdődtek az első „úri” sportklubok létrejöttével, melyek a sportágak közül ezek evezést, a vitorlázást, a lovaglást és a korcsolyázást részesítették előnyben. A század végén már jóval szélesebb körben vált népszerű időtöltéssé a testedzés és egyre több sportág vált népszerűvé, így a birkózás, a kerékpározás és a labdarúgás. Az igazi „áttörést” természetesen a „hivatalos”, sőt, akár nemzetközi szintű sportversenyek térhódítása jelentette e téren.
Az 1851-ben, Londonban megrendezett első nemzetközi sakkversenynek már volt magyar résztvevője: az ötödik helyen végzett Szén József. Tíz évvel később, 1861-ben kezdődtek meg (a pesti Duna szakaszon) a hazai evezős versenyekkel a hazai sportrendezvények, ebben az évben alapították a Buda-Pesti Hajós Egyletet (alig titkolt demonstráció volt ez az egy évvel korábban elhunyt Széchenyi István tiszteletére – az alapszabály szerint az egylet egy hajója mindenkor a gróf nevét kell, hogy viselje). A Balatonhoz kapcsolódó sportélet is fellendült ebben az időszakban: 1867-ben jött létre a Balatoni Yacht Egylet, megalapozva a vitorlásversenyek alapját.
A folyamat nem állt meg a vízi sportoknál: 1869-ben létrejött a Budapesti Korcsolyázó Egylet, 1875-ben a Magyar Atlétikai Club, majd 1897-ben a Budapesti Torna Club két csapata játszotta az első labdarúgó mérkőzést. Ezeket a szervezeteket nyilvánvalóan nemcsak a sportszeretet és a hazai közélet hívta életre – noha mindkettő fontos szerepet játszott ebben –, hanem a nemzetközi tapasztalatok is: az 1894-ben Párizsban létrejött Nemzetközi Olimpiai Bizottságnak magyar tagja is volt dr. Kemény Ferenc magyar alreáliskolai igazgató személyében. Nem csoda, hogy a rákövetkező évben megalakult a Magyar Olimpiai Bizottság és 1896-ban az első olimpiai játékokon már hét magyar versenyző vett részt.
Egy sportot hajdanán nem kedvelő diák a következőképpen érezte magát felnőttként egy mérkőzésen:
Szabó Lőrinc
Futballversenyen
(részlet)
Diák voltam, jeles tanuló, egy kissé lomha, fáradt,
nagycsontú, csúnya fiú, akinek a torna sohasem ízlett,
de most, hogy a pálya ellipszise előttem habzik-árad
a negyvenezer néző alatt: újra lábamba viszket
a régi vágy, tornakerülő éveim sportja, a futball,
a régi vágy és régi öröm, mint táncos lábban a tánc:
minden izmom egymásba feszül és összevissza rugdal
a bőr alatt, a cipő alatt, és testem fájva ráng.
Minden izmom egymásba feszül s mint élő, lekötözött gép,
mozgok, egy helyben: csontjaimat fölrázta a futás,
s míg nézem a negyvenezerfejű tömeget, a közösség
izgalma s izma belémdagad, hogy egy és óriás
test legyek én is, erő, ruganyos, s ne maradjak Én: Tizeneggyé
szakadjak s legyek a csapat, center, kapus, fedezet,
s minden játékosban külön s együtt fussak, hiszen eggyé
és sokká válni ma egy, miként hullám és tenger egy.
