Mai vendégünk Szilágyi Eszter szociálpedagógus, matematika tanár, az Anya is ember megálmodója. Mesélnél kedves Eszter arról, hogyan jutottál el a blogig?
Már középiskolás koromban, amikor a pályaválasztás előtt álltam, elég egyértelmű véleményem volt arról, hogyan is kellene megreformálni a nevelést. Amikor szüleim pontszámaim alapján szerettek volna pszichológusnak – és mivel mindenképpen gyerekekkel akartam foglalkozni gyermekpszichológusnak küldeni, kijelentettem, hogy nem megyek, mert szerintem nem a gyerekeket kell rendbe rakni, hanem a szülőket és velük együtt a gyerekek is rendben lesznek. Így szociálpedagógus matematika tanár lettem végül. Családsegítőben, nevelési tanácsadóban dolgoztam egy ideig, majd kollégiumban, 6 osztályos gimnáziumban is dolgoztam, kalandos utam volt. Sok érdekes tapasztalatot gyűjtöttem az egészen pici gyerekektől a végzősökig minden korosztállyal.
Közben a magánéletemben nem úgy alakultak a dolgok, ahogy azt szerettem volna. Első kisfiam születésére bő 10 évet vártunk. Két picúrkát is elveszítettünk az úton és mire anya lettem már minden gondolatom e körül forgott. Aztán az anyaság hihetetlenül mellbe vágott. Köze nem volt ahhoz, amit elképzeltem, megálmodtam. Nem tudtam az a nyugodt és türelmes, békés anya lenni, akinek anno elképzeltem magam, aztán egy újabb fiúcska költözött be az életünkbe a problémák sokasodtak, és mire egy éves lett mellrákkal diagnosztizáltak.
Ott álltam egy 3 éves egy 1 éves kisgyerekkel a férjem éppen az ADHD kivizsgálását kezdte meg és a világ összeomlani látszott. Hogy megőrizzem az ép eszemet elkezdtem az Instagramon blogolni az anyaság nehézségeiről. Arról, hogy anya is fontos, anya is számít, anya is ember. És igyekeztem segíteni mindazoknak, akik csatlakoztak hozzám, akikhez eljutott az üzenetem. Egy darabig ez volt az a cél, ami tartotta bennem a lelket. Közben pedig folyamatosan gyógyultam. Lelkileg, mentálisan és gyógyították a testemet is.
Az anya is ember Instagram profil, a posztok hozzászólásai és a sok sok beszélgetés anya sorstársakkal végül egy könyvvé nőtte ki magát. Így lett ez a blog és brand az, ami.
Tanácsaid nagy része arra irányítja a figyelmet, hogy az ember ne „jóanya” próbáljon lenni, hanem jól legyen. Miért került ennyire fókuszba ez a jóanyaság és milyen hatással van erre a sztereotípiára a közösségi média?
A mai anyák egy teljesítményelvű társadalomban nőttek fel. Nagyon sokan küldünk a teljesítmény kényszerrel, maximalizmussal, és hozzászoktunk, hogy minden lépésünket figyelik, osztályozzák, cimkézik. És erre jön egy anya szerep, amiben igazából egyedül vagyunk, minimális a segítség, és folyamatosan kritika ér minket, a szakkönyvek és az információk sajnos sokszor egymásnak teljesen ellentmondóak. Mert teljesen különböző célok elérésére fókuszálnak. És ezalatt a nyomás alatt könnyű megtörni.
Szeretném azt hirdetni, hogy nem jó anyának és még csak nem is elég jó anyának kell lenni, mert ez egy külső elvárásrendszernek való megfelelés. Szerintem tudatos és magabiztos anyának kell lennünk ahhoz, hogy mi is jól legyünk és a gyermekeink is egészségesebben tudjanak felnőni, így a társadalom is gyógyulhat a jövőben.
Nagyon sok olvasó, szülő számára küszöbön áll az iskolakezdés, legyen szó első osztályt vagy középiskolát kezdő gyerekekről. Milyen újabb kihívások elé állítja ez az anyukákat, a szülőket?
Még ide venném az ovikezdést is. A legjobbat akarjuk a gyerekeinknek. Sokszor el is képzeljük, mi ez a „legjobb”. És kikövezzük előre ezt az utat. Ide akarom, hogy járjon, ezt akarom, hogy tanulja, ilyen eredmények kellenek, hogy oda eljusson. És közben a legjobb akaratunk ellenére is lehet, hogy elvész a gyermek maga. Nincs jó megoldásom erre. Az biztos, hogy igyekszem nem megtervezni túlságosan a fiaim útját. Kicsik még, de már most tudatosan készülünk arra férjemmel, hogy a tanulást és a tanulás szeretetét oltsuk beléjük és ne a tudás és az elismerések fontosságát. Ma ez nem egy népszerű szemlélet. Nehéz, most nagyon a szülőknek, mert másra van berendezkedve az okatás és a világ pedig szédületes tempóval fejlődik. Ha egy tanácsom lehet, azt hiszem az lenne, hogy a gyerek véleményét és az ő fontosságait is érdemes bevenni a képletbe. Az ő élete, és bármennyire is akarunk mi jót, és tökéleteset, mégis ez egy olyan dolog, amibe valószínű már mi is akartunk volna döntési jogot. Gondoljunk bele, mit akarnánk mi gyerekként, mivel lennénk elégedettek, és próbáljuk bevonni gyermekeinket az őket érintő döntésekbe, így ha egy hajóban evezünk az iskolakezdés, sőt az egész tanulás kérdés is egy kicsit egyszerűbb lehet.
Mi a tapasztalod azokkal a szülőkkel, akik szülők, anyák, pedagógusok is egyben? Mennyiben vannak ők esetleg nehezebb helyzetben?
Attól függ, mennyire érinti meg őket lelkileg, mentálisan ez a zavaros helyzet, amiben most mind vagyunk. Ahogy már említettem az elmúlt időben nagyon sok mindenen mentem keresztül. És kicsit más lett a hozzáállásom, rálátásom a helyzetekre. Azt éltem meg, az segített el idáig, hogy minden nehéz helyzetben megpróbáltam megkeresni a fejlődés lehetőségét. Azt, hogyan tudnék a tapasztalásaimból erőt és segítséget kovácsolni magam és mások számára. Félreértés ne essék, nem szeretem a csak légy pozitív és majd a jó követi üzeneteket, azt gondolom igenis meg kell engednünk magunknak, hogy ha nehéz és fáj, akkor rosszul érezhessük magunkat. A jelenlegi helyzet mindenkinek nehéz. Egymást érik a csapások, és talán azt lehet ebből tanulságnak kiszűrni, hogy tudás ide vagy oda, az egyik legfontosabb dolog a változások elfogadásának és az alkalmazkodásnak a képessége. Nem a meghajlásé, nem a beletörődésé, hanem a rezilienciáé. Az ember csodálatos és minden körülmények között alkalmazkodó. Mi akik most e Földön élünk több ezer generáció legjobban alkalmazkodott felmenőnk leszármazottai vagyunk. Anyaként, pedagógusként azt hiszem ezt érdemes tökélyre fejleszteni és továbbadni a jövő generációnak. A rugalmasságot és a tudatos fejlődés képességét.
Nagyon érdekes a posztod a „jógyerek szindrómáról”. Kifejtenéd kérlek?
A társadalomban sajnos van egy „jógyerek” kép, ami azon alapul, hogy az a jó gyerek, aki szófogadó, nem hisztizik, nincs vele baj, hamar és sokat alszik, nem zavarja a szüleit, jól tanul, nem felesel… Sorolhatnám. És ezeket állandóan produkálja. A „jógyerek” csak addig jó gyerek, amíg nem hibázik. Utána újra rengeteget kell tepernie, hogy visszakerüljön a jó gyerek piedesztálra.
Mire ezek a gyerekek felnőnek, megtanulják, hogy csak akkor szerethetők, elfogadhatók, ha teljesítenek. Ha hibátlanok, ha engedelmesek, ha nem bántanak meg soha senkit. Ha hangjukat sem hallani.
A maximalizmus, a teljesítmény kényszer, a külső validáció keresése jellemző rájuk. Sokszor nem találják a helyüket. Sokszor elérik ugyan a számukra kitűzött célokat. Jó iskola, jó állás, látszólag kielégítő élet, belül mégis ürességet éreznek. Nem igazán tudnak kapcsolódni a saját érzésekkel. Mivel elnyomják a sok rosszat, képtelenek megélni a jót.
Anyaként is mindent fekete-fehéren élnek meg. Jó anyák vagy elég jó anyák akarnak lenni, nehezen viselik a folyton változó bizonytalan helyzeteket.
Nyilván ezek más problémákból is eredhetnek. De sokszor az az oka, hogy kisgyerekként nem élhették meg a biztonságot. Szüleik sokszor legjobb akaratuk ellenére sem tudták megadni nekik a feltétel nélküli szeretetet, elfogadást. Nem ismerték a gyerekek mentális fejlődési szakaszait. Vagy egyszerűen ők is olyan sebeket hordoztak, amik miatt nem tudtak eleget és elég jól figyelni gyermekeikre.
És ezek a sebek tovabböröklődnek generációról generációra, míg valaki szembe nem néz velük és nem gyógyítja meg saját magát és ezzel a gyermekeit is.
Sok tanácsot adsz önnyugtatás terén is. Mondanál olyan tippeket, amelyek a mindennapi pedagógiai gyakorlatban is alkalmazhatók?
A légző gyakorlatokat (doboz légzés, 4-7-8 légzés) mindig jó szívvel ajánlom, hiszen semmi nem kell hozzá, mindig elérhető. És a kivonulás képességét. Mindenkinek joga van időt kérni, ha szüksége van rá. Anyának is tanárnak is jár ez. És sajnos nagyon nem tudunk élni ezzel az eszközzel. A szervezetünknek ha bekerül egy stresszreakcióba időre van szüksége a megnyugváshoz. Ez évezredek genetikája, még a vadállatok korából maradt ránk. Csak akkor egy jó kis menekülős futós üldözős adrenalin levezetős kör után elmúlt a stressz, elmúlt a stressz reakció és a túlélő szépen nyugodtan éldegélt tovább. Ma a stressz szinte állandó, végeláthatatlanul követik egymást a triggerelő helyzetek és ciki időt kérni, ezért mindenki igyekszik tartani magát, míg egyszer csak kirobban belőle a felgyülemlett stressz, aztán jön egy kis látszólagos béke időszak, majd újra ott vagyunk, ahol a part szakad.
Nekem a mindennapi hála naplózás a kivonulás normalizálása és a légző gyakorlatok, meditáció segít viszonylag stabil mentális állapotban maradnom az utóbbi időben. Hosszú folyamat, de megéri. A könyvemben erről nagyon részletesen írok.
Köszönjük az interjút! Eszter Instagram oldala itt követhető.