Vajon miért vonzódunk a veszélyekhez? A reális mértékű félelemnek evolúciós oka van, a veszélyhelyzetek felismerését és elkerülését szolgálja. A játéknak ezáltal kulcsszerep jut a félelem és a harag szabályozásában. Miközben ugyanis valaki mértékkel „veszélybe sodorja” magát, kisebb, kontrollálható mennyiségben adagolja magának a félelmet – eközben megtanulja felismerni azokat a helyzeteket, amelyek valódi és jelentős veszélyekkel járnak. Evolúciós oka van annak is, hogy a legtöbb ember olykor egyenesen keresi a veszélyt – és ennek révén bizonyos mértékű félelmet. Ez okozza azt is, hogy sok gyerek szinte képtelen ellenállni a veszélyes, vagy annak látszó játékoknak.
Ellen Sandseter, a norvég Maud Királyné Egyetem pszichológusa egyszer a következőket nyilatkozta egy interjúban: „a norvég gyerekekkel készített interjúk és megfigyelések arra utalnak, hogy nagyon szeretnek kockázatos játékokat játszani. Teszik ezt azért, hogy megtapasztalják a borzongást, az örömteli félelmet, és hogy olyasmit vigyenek véghez, amiről korábban nem gondolták volna, hogy meg merik tenni”. Munkatársaival a következő kockázatforrást különített el a gyerekek számára „legvonzóbbak” közül. A leggyakoribbak:
- magasság: fák, oszlopok – lényegében minden magas képződmény vagy építmény (amire fel lehet rá mászni)
- sebesség: különböző sporteszközökön, járműveken (például szánkón vagy kerékpáron)
- veszélyes szerszámok (nem véletlenül vált „népszerűvé” a „kés, villa, olló…” kezdetű mondóka)
- veszélyes elemek: elsősorban a tűz és a (mély) víz
- eltévedés, elveszés – kiszakadás a közösségből
Mindezek védettebb környezetben jelenthetik akár a következő eszközöket, helyzeteket, játékokat (a megfelelő körülmények között a szükséges szabályok betartásával, és/vagy felnőtt felügyelete mellett):
- mászókák
- hintajátékok
- gyerekszerszámok
- tábortűz, gyertyagyújtás, esetleg fáklyás felvonulás
- bújócska, számháború
Vannak azonban olyan projektek is, amelyek tudatosan építenek a „vészhelyzetekre”. Egy számítógépekkel foglalkozó tudós, Gever Tulley, például megalapította a Tinkering School-t („Barkácsiskola”) nevű programot – és számos fórumon (például TED-előadás keretében, vagy Ötven veszélyes dolog, amit meg kellene engedni a gyerekeknek című könyvében) hirdeti, hogy minden gyereknek a kezébe kellene adni kést, hagyni kell, hogy játsszanak a tűzzel, és még számos hasonlóan hajmeresztő dolgokat csináljanak. (Például valódi, használható hullámvasutat, saját eszközökkel.) Tevékenysége azonban korántsem öncélúan veszélykereső – érdemes néhány más gondolatát is szem előtt tartani – például azt, hogy hagyjuk a gyerekeket szabadon felfedezni környezetüket. Ráadásul nem is a „veszélyhajszolás” a legfőbb cél, hanem a biztonság – a felelősségteljesen kialakított gyakorlás révén.
Forrás: Molnár: Leesni jó? A biztonságos játszóterek veszélyei
