A televízió „felszínességével” kapcsolatban már az 1960-as évektől megjelentek az aggodalmak. Jó példa erre a pszichológus Radnai Béla nyilatkozata: „a televízió kétségtelenül kiszélesíti az érdeklődési kört, de éppen azért, mert az embert reproduktívvá teszi, nem mélyíti el semmiféle tudományágban. Megcsillant előttem valamit, a felszólító jelleg hihetetlen erősségével, de ugyanakkor nem enged időt arra, hogy mélyen leássak az élménybe, hiszen nyomban újabb élményt produkál”.
Ugyanakkor megjelentek azok a szempontok is, amelyek éppen a televíziónak tudják be az elmélyülés lehetőségét. Így például a tévéjátékok elterjedése révén váltak széles körben is elterjedtek a társalgási darabok, illetve az „életkép” jellegű műsorok. „A film eszközei nem elegendők számunkra, ki kell alakítanunk a saját eszközeinket” – nyilatkozta Dobos István televíziós dramaturg. „Tudjuk, hogy valami téves igény alapján sokan várnak „kis játékfilmet” a televízióban. Pedig ma már lényegileg megoldódott a műfaji vita: világszerte az a tapasztalat, hogy TV-játékra legalkalmasabb a kevés szereplőt mozgató, kamarajellegű, lélektani dráma. Ebből az alapvető megállapításból következik, hogy a filmhez képest növekszik a dialógus jelentősége, hogy a TV- játék dramaturgiailag egyszerűen áttekinthető, célratörő, kevésszálú cselekményt s a filmbélinél élesebbre hegyezett konfliktusokat igényel.” Mindez természetesen a későbbiekben a filmiparra is hatással volt, de még lényegesebb, hogy újabb szempontok is előtérbe kerültek. „[a tévéjátékokban] Hallatlanul megnövekszik az elmélyült jellemábrázolás jelentősége: mindent a szereplők arcával, szavaival kell elmondanunk, hiszen a film eszközeinek jórésze nem áll rendelkezésünkre. Nekünk nincs lehetőségünk arra, hogy egy poétikus naplemente fényképezésével keltsünk fel hangulatokat…” – fogalmazta meg Dobos István.
Az ilyen típusú szemlélet tette népszerűvé a különböző platformokon máig meghatározó mélyinterjúk műfaját és az „életképeket” is. Ez utóbbi szempontot vette figyelembe Falus Iván is, amikor 1981-ben így írt a témáról (bemutatva egyebek mellett a kapcsolódó televíziós műfajokat is): „A televízió a pedagógusképzésben reá váró egyes funkciókat különféle típusú, műfajú videofelvételekkel töltheti be a legeredményesebben. […] A televízió alkalmazása jelentős mértékben hozzájárulhat az elmélet és gyakorlat integrációjához, ami a pedagógusképzés egyik kulcskérdése.” Ebből adódóan tehát a szemléltetés sajátos, elmélyült formájaként mutatta be a (korabeli értelemben vett) televíziózás tantermi alkalmazását.
