- „Mi a baj Éva, nagyon lóg az orra?”
- Tudja tanárnő….. és itt kezdődik, kezdődhet a vélt vagy valós panaszáradat.
A mentorálás egyes gyakorlati vonatkozásairól vendégszerzőnk, Molnárné Dr. László Andrea Zsuzsanna írta le gondolatait, folytatva korábban, 2014. július 7-én megkezdett cikk-sorozatát. A szakember tudósként, gyakorló pedagógusként, pedagógusok és tehetséges diákok felkészítőjeként írt a beszélgetés szerepéről, a tudományos etika kialakításáról az alábbi cikkben. Tapasztalatai minden pedagógusnak hasznosak lehetnek.
A gyakorlatom azt mutatja sokszor egyetlen kérdés is elég ahhoz, hogy a diák megnyíljon, elmondja fájdalmát, ezzel terepet adva a mentornak/tanárnak arra, hogy értékeket, szemléletet, problémamegoldó stratégiákat, elképzeléseket, tapasztalatokat adjon át.
Arra is volt már példa, hogy a diák tette fel a kérdést: „Tanárnő ma nagyon vidámnak látszik, minek örül?” Itt megint lehetőség nyílt arra, hogy egy-egy mondatban, vagy hosszabb beszélgetésben elmondjak valamit, még akkor is, ha nem is aznap történt, nem is annak örültem, de értéket képviselt. (Sőt lehet, hogy egyáltalán nem is örültem aznap, de ha már a diák kérdezett nem hagyhattam ki a lehetőséget.)
Itt hadd idézzem ismét a Kopátsi féle szorzatot, mi szerint: szellemi tőkepotenciál = tehetség * törekvés * tudás * erkölcs.
Nem kerülhetjük tehát meg, hogy a mentori szerepek tárgyalása alatt beszéljünk az erkölcs átadásának jelentőségéről. Az erkölcsöt itt tágan értelmezném, beleértve a drog, az alkohol használatának veszélyeit, az egészséges életmódot vagy a szabadidő igényes eltöltésének nagy horderejű létét.
Vizi E. Szilveszter a Magyar Tudományos Akadémia egykori elnöke nyilatkozta egy interjúban az alábbiakat: „hadd tegyem hozzá, a közjó, a bonum commune, ami Szent Ágoston szerint még az üdvözülésnek is egyik alapfeltétele, ami azt jelenti a mai nyelvre lefordítva, hogy nemcsak az egyéni érvényesülés, egyéni gazdagodás vagy akár csak a szellemiekben való gazdagodás az igazi cél, hanem a másik ember, a társadalom javának szolgálata is.” (Megjelent: Sajgó Szabolcs (szerk.): Hit erkölcs tudomány, Éghajlat Kiadó, 2006.)
A kamaszok nem szeretetik a hosszú szentbeszédeket. Nem szeretik az erőltetett, kikényszerített beszélgetéseket sem. Átlátnak a szitán, megérzik, ha diszkrepancia van a tanár által hangoztatottak, a valódi nézetei és az élete közt. Az értékközvetítésnek én egyetlen hiteles, sikerre vivő, szemléletmódosításra alkalmas eszközét abban találtam meg, ha bepillantást engedtem a diákoknak az életembe, összefoglaltam a nézeteimet egy –egy dologgal kapcsolatban. Tapasztalatom azt mutatja, hogy a diákokat (még a felnőtt hallgatókat is) érdekli a tanár személyisége, mindennapjai, élete, elképzelése a világról, véleménye a minden napi eseményekről, értékrendszere.
Ez azonban egy nagyon ingoványos terület. Sosem szabad elfelejtenünk, hogy mi a diák mentora vagyunk, azaz a benne alkotott imázsunk a „tudós, intelligens, tájékozott, etikus, szorgalmas, igényes, esetleg vidám, jó humorú” arculatban testesül meg. A diákok számára értékközvetítők vagyunk, amelynek egyik pillére a tudás és az ezzel kapcsolatos személyiségjegyek, azaz a küzdeni tudás, kudarctűrés, feladattudat, szorgalom, stb., a másik oldalon pedig egyéb magánéleti személyiségjegyek, értékek állnak. Olyan élettérre érdemes tehát bevezetni a diákokat, amelyek példaértékűek, követendőek, kimagaslóak, amelyekre büszkék vagyunk.
Nem célszerű beszélnünk az épp aktuális peres ügyeinkről, a rossz szomszédi kapcsolatainkról, a házassági válságainkról, stb. Több okból is megfontolandók ezek a témák. Egyfelől a diák nem érezheti azt, hogy őt tekintjük lelki szemeteszsákunknak. Ezzel elérhetjük, hogy menekülni fog tőlünk, hiszen ő nem a pszichológusunk, nem tud mit kezdeni a problémáinkkal, és valószínű nem is akar többet magára vállalni a sajátjainál. Másfelől tudatában kell lennünk azzal, hogy a kamasz még nem egy érett, diszkrét, titoktartásra feltétlen alkalmas ember. Bármi, amit elmondunk, azzal azt kockáztatjuk, hogy azt valahonnan visszahalljuk, valakik (esetleg egy osztályközösség) beszélni fognak róla. Ezért is fontos, hogy csak a vállalható értékeinkről beszéljünk, ne aktuális nehézségeinkről. Harmadsorban pedig nem szabad elfelejteni, hogy mi mentor szerepben vagyunk. Ebből a szókapcsolatból most a „szerep”-et hangsúlyoznám. Bármennyire is őszinte a kapcsolatunk a diákkal, a mentoráltunkkal, mi, mentorok egyfajta szerepet játszunk, ami szerep számos feladatot ró ránk, többek közt az értékközvetítés feladatát.
Összegezve tehát jó mentorként nem kerülhető el, hogy értékeket közvetítsünk, hiszen a mentoráltunk felnőve kell, hogy a közjót is szolgálja, azaz ne csak a tudományban jeleskedjen, hanem a többiek – szűkebb tágabb környezete-, testi, lelki egészségéért, harmóniájáért is felelősséget vállaljon. Az értékközvetítést őszinte beszélgetéseken keresztül tudjuk legsikeresebben végrehajtani. Csak azokon a területeken vállaljunk őszinte beszélgetéseket, ahol az életünk és a nézeteink harmóniában vannak, illetve valóban követendőek. Beszélhetünk a színházi élményeinkről, sportteljesítményeinkről, meghitt családi ünnepeinkről, egészséges étkezési szokásainkról, komolyzenei tudásunkról, értelmes feladatbeosztásunkról, napirendünkről, kirándulásainkról, stb. de kerüljük az anyós problémáinkat, az „elegem van a …-ból” kezdetű érzéseink kifejezésre juttatását, és bármit, ami destruktív érzelmeket, gondolatokat sugároz.
Felhasznált Irodalom:
Sajgó Szabolcs (szerk.): Hit erkölcs tudomány. Éghajlat Kiadó, 2006.
