Sokszor hallhattuk már, hogy az 1945 utáni magyar gyermekirodalom kiemelkedő színvonalát annak is „köszönhette”, hogy számos nagy írónk és költőnk a gyermekirodalomban nyert „politikai menedékjogot”. Ebben oroszlánrésze volt Tímár Miklósné Aszódi Évának, akinek emlékét, munkásságát elsősorban az általa összeállított kötetek őrzik. Ezek viszont időtállóan: neki köszönhető a Nefelejcs, a Cini-cini muzsika, és a Fecskeköszöntő című antológia is. Rendkívül termékeny és kiváló ízlésű szerkesztői munkáját egyöntetű elismerés övezte a szakemberek körében. Ő volt az, aki – a kor szokásával ellentétben – már 1943-ban olyan antológiát készített, amelyben a gyerekek számára is elérhetővé tette Szabó Lőrinc, Kosztolányi Dezső, József Attila bizonyos verseit. Így aztán komoly szerepe volt abban is, hogy számos „felnőttvers” jelentős gyermekirodalmi karriert futott be. Hogyan vélekedett erről? Néhány közismert példán keresztül világított rá.
Színes tinták
Az egyik ilyen példa Kosztolányi Mostan színes tintákról álmodom kezdetű verse volt, ami nagyrészt szintén neki köszönhette gyermekirodalmi „karrierjét” a Nefelejcs kötet révén. „Érti-e a gyerek ennek, a számára kedves versnek, mely érzelme, fejlődő intellektusa szempontjából oly fontos anyagot, a színt »szólaltatja meg« minden sorát, egész gondolatmenetét? Érti-e azt, hogy: »És el nem unnám, egyre-egyre írnék. Egy vén toronyba, szünes-szüntelen, Oly boldog lennék, Istenem, de boldog. Kiszínezném vele az életem«. Biztos, hogy ezt nem érti a gyerek. De szükséges-e megértenie ahhoz, hogy átélje a verset? A tapasztalat azt bizonyítja, hogy nem. A kisgyerek először ennyit fogad be a versből: »Mostan színes tintákról álmodom«, meg ezt: »Krikszkrakszokat, japán betűket írnék, S egy kacskaringós, kedves madarat«. […] Amikor érzelmei már tágabb körűek, akkor ezt hallja meg: »És akkor írnék, mindig-mindig írnék. Kékkel húgomnak, anyámnak arannyal«”. Később egyre többet ért meg a vers egészében, s már felnőtt lesz, „akkor rémlik fel benne a gyermekkori élmény, az arany, az ezüst, a tréfás lila, borszínű, néma szürke. . . ami egyszer már olyan szép volt”.
Galagonya
Ha valaki Polcz Alaine visszaemlékezéseiben olvas a Weöres-féle Galagonya keletkezéstörténetéről, kétsége nem lehet arról, hogy ez bizony egy felnőtt, szerelmes vers. Joggal merül fel tehát a kérdés: „Vajon ezt a verset érti-e a gyerek? Aligha, és mégis varázslatos hatással van rá. Mit hall meg belőle először? A zengő hangokat; az »s« és a »z« hangok erősen, hangsúlyozottan tizenháromszor fordulnak elő a rövid versben, és ezt a sziszegő hangörömöt még fokozza a lágyító hangok gyakorisága. De nemcsak a szókép okozza a hangzásbeli örömöt, hanem a ritmus is. […] De ahogy tágul a gyermek érzelmi világa, úgy fedez fel újabb örülnivalókat a versben. Reszket a galagonya, lánnyá válik, sírni kezd, csupa érzelmileg fűtött kép, itt már a hangzásbeli élvezet az érzelmi hatással párosul, és ezt egészíti ki a bonyolultabb kép: hogyha a hold rá fátylat ereszt, és a különös azonosítási lehetőség a galagonyával (a gyermek azt játssza, hogy ő a galagonya)”.
„A gyerek tehát érti, de másképp érti a verset, mint a felnőtt; a szimbólum helyett a konkrét képet képzeli maga elé, és ez teljesen kielégíti. Élményei mögött nincs tudás, sem gyakorlat, de megvan a ráérzés készsége. A gyermek bizonyos értelemben a költővel rokon, de ő a passzív fél, és csupán azonosítási képessége által aktivizálódik. Weöres Sándor így definiálja a költészetet: „tartalmilag fogalmi, formailag auditív művészet”. A gyereket elsősorban auditív, formai hatás éri. […] Éppen ezért fontosak a vers formai jegyei, nem a tartalmi vonatkozások kárára, csupán az átélés megkönnyítésére.”
