Mi volt kutatásának célkitűzése?
Szerettem volna bebizonyítani, hogy a megszokottnál sokoldalúbb zenei közeget biztosítva jobban fejlődnek a gyerekek – nemcsak zenei szempontból, hanem más területeken is. Vannak, akik azt hiszik, hogy az ilyenfajta sokféleség összezavarja a gyerekeket. Az emberi agy azonban azokból a hangokból fog „gazdálkodni” a későbbiekben, amelyeket csecsemő- és kisgyermekkorban megtanult hallás alapján elkülöníteni. Egy csecsemő hatalmas hangkészlettel rendelkezik, amelyből választania kell annak érdekében, hogy a lehető legsikeresebben adaptálódjon az anyanyelvéhez. Feltételezem, hogy itt lehet a szépen éneklés képességének eredete is, hiszen ennek is az az alapja, hogy kiválasszuk a megfelelő hangokat a saját „gyűjteményünkből”. Jó, ha sokféle hangot hallunk minél fiatalabb korunkban, a paletta ugyanis szűkül a kutatások szerint: az iskolaérettség elérésének idejére már sokat veszítünk ebből a képességünkből.
Elsősorban tehát a zenei képességekre vonatkozó vizsgálatokat végzett…
Nem feltétlenül, hiszen a zenetanulással számos egyéb képesség is fejlődik: a szóbeli kifejezés, a logikus gondolkodás, sőt az empátia is. Ezeket pedig későbbi hivatásukban és emberi kapcsolataiban egyaránt kamatoztathatják a gyerekek.
Hogyan zajlott a kutatás?
Elsősorban középső csoportosokkal, 4-5 éves gyerekekkel végeztem hatásvizsgálatot, egy nyolc hónapon keresztül, heti rendszerességgel zajló foglalkozássorozat keretében – körülbelül hatvan gyerekkel, huszonhárom alkalommal. Sokféle feladatot kaptak, a daltanulástól kezdve az aktív zenélésig, de nem minden alkalom követelt aktív részvételt tőlük, a szabad játék közbeni zenehallgatás is része volt a kutatásnak.
Eltértek-e ezek az alkalmak egy-egy hagyományos óvodai foglalkozástól?
Kötetlenebbek, ám komplexebbek voltak. Sokszor a gyerekek pillanatnyi elhatározásán múlt egy-egy alkalommal, hogy bevonódnak-e és milyen mértékben (így nem „feladatként” vagy „szereplésként” élték meg a különféle tevékenységi formákat). Például hangszereket vittem be (citerát, hegedűt, brácsát, tangóharmonikát): meséltem róluk, játszottam rajtuk, bemutattam, meséltem a működésükről és hangsúlyt fektettem a saját tapasztalatgyűjtésre, így ők is megtapogathatták, kipróbálhatták ezeket. Másként is igyekeztem tágítani a hagyományos kereteken: a megszokottnál nagyobb hangterjedelemben énekeltettem őket és számos egyéb kreatív zenei feladatot is adtam. Népszerű volt például az az asszociációs feladat, melynek során meg kellett mondaniuk milyen állatot (állatokat) utánoz(hat) az adott hangszer.
Hogyan válhattak ezek a játékok „mérőeszközzé”?
Az említett feladat esetében ugyan szabadon asszociálhattak különböző állatokra, de azért sok mindenre lehetett következtetni a válaszokból. Nem mindegy például, hogy a nagybőgő mély hangjáról brummogó medvére, vagy cincogó kisegérre gondol valaki. A tempóérzék vizsgálata során azt kellett megfigyelniük a gyerekeknek, hogy az általam játszott zenein részlet hogyan változik: „gepárdgyors” lesz, normál tempójú, vagy „csigalassú”.
Érték-e meglepetések a kutatás során?
Eleve szokatlan körülményeket teremtett a karanténidőszak, amelyet úgy igyekeztem áthidalni, hogy nem engedtem el a gyerekek kezét: hanem hangszerbemutatós-zenélős videókat küldtem nekik (természetesen szüleiken keresztül), amelyen én beszéltem, játszottam. Érdemes volt: hihetetlen mértékű fejlődést tapasztaltam náluk az óvodai bezárás ellenére is.
Az interjú a Salt Communications közreműködésével készült.
