Lehetünk-e hősök? Egyáltalán: milyen egy hős? Bátor? Nagy tetteket hajt végre? Hatalma van? Veszélyes kalandokat él át. Minden problémát megold. De igazságosan. Jobb lesz tőle a világ.
Lehetünk-e mi is hősök? Megjavíthatjuk-e mi is a világot? Vagy ha nem azt, akkor legalább a várost, amelyben élünk. Ha nem véglegesen, akkor csak egy kicsit. Egy éjszakára, például. Lehet, hogy így nem is olyan nehéz? Ahogy Gion Nándor könyvének hősei is, akik rájönnek, hogy „Az a bajuk … az embereknek, hogy … nem tudnak játszani. Vagy lehet, hogy tudnak, de nem mernek”. Lényegében tehát a játékra veszik rá a körülöttük élőket – főleg azért, hogy eltereljék figyelmüket a kisebb-nagyobb gaztettekről. És ami fő: azok végrehajtásától is.
Gion hőseinek sodró lendülete az olvasókra is átragad. Amint egy elemzője fogalmazott: *miért ne hinnénk el „játékból” Gionnak, hogy valamelyik vajdasági kisvárosban két kamasz gyerek azzal a tervvel lopakodik be a helyi posta épületébe, hogy kirabolja a páncélszekrényt, ám ehelyett az automata telefonközpont segítségével egy éjszakán át igencsak „elirányítja” a dolgokat, méghozzá úgy, hogy maskarába öltöztetve, magát a hazalátogató vendégmunkások tiszteletére a községházán fogadást rendező városelnököt is gyerekké teszi, az összesereglett vendégekkel egyetemben, sőt néhány jelentéktelenebbnek mondható ügy eligazítása mellett, s megakadályozva egy gyújtogatási tervet, még egy veszedelmes bűnöző kézrekerítésében is közreműködjön.*
Gion regénye egyfajta költői bandaregény (még ha pusztán két főből áll is az a „banda”), ám igaz rá az is, hogy „Hasznos kis könyvnek látszik egyébként a Postarablók bizonyos ízlésformáló szempontból is, tekintve, hogy mintegy „ráéreztet” a szatirikus hangra, s ezért a gyerekolvasó számára kitűnő átjárót képezhet a mesék világából a komoly társadalombíráló irodalom értése és élvezése felé”. Például az olyan mondatok révén, mint például a következő: „A postarablást Margith Jani tervezte ki, és nem is akartunk mi semmi mást, csak egyszerűen kirámolni a nagy vaskasszát, és szép csendesen lelépni a pénzzel. De aztán az egész másképpen történt. Úgy történt, hogy a kasszát nem tudtuk kirámolni, viszont akkor éjszaka, onnan a postáról mi irányítottuk a dolgokat az egész városban, és nem akarok dicsekedni, de határozottan jól irányítottuk a dolgokat. Jó, tudom, hogy nem túlságosan nagy eset elirányítani egy ilyen kis várost mint a mienk, hiszen jóformán nem is város, hanem falu; alig ötezer lakosa van, de ha tekintetbe vesszük, hogy mások sokkal rosszabbul irányítgatták, igazán büszkék lehettünk Margith Jani meg én.”
Sajnos ez az ironikus mondat a gyakorlatban is megvalósult, amint arról Gion Nándor is nyilatkozott a későbbiekben: „Nem sokkal aztán, hogy regényem nyomdába került, a szedők talán még hozzá se nyúltak a kézirathoz, megtudtam, hogy kirabolták szülővárosom postahivatalát, ott a szépen rendezett parkkal szemben, az egykori szövetkezeti otthoniban, a színházterem mellett… Igen, pontosan azt, amelyről írtam. Pontosan úgy, ahogy azt a könyvben szereplő fiúk tervezték. Ami a gyerekeknek, a regényhősöknek nem sikerült, az sikerült az igazi postarablóknak. Tudniillik ők felnőttek voltak… Valójában örülök is, hogy hőseimnek nem sikerült a postarablás. És annak is örülök, hogy legalább egy éjszakára jelmezbe öltöztették a felnőtteket, és mesejátékot játszattak velük.”
Forrás: Varga Zoltán: Idei séta tavalyi prózánk körül = Periszkóp (Portyázó jegyzetek)
