Kevesen tudják róla, hogy 1977-ben olyan nagy sikert aratott A kárókatonák még nem jöttek vissza című gyerekregénye, hogy kötelező olvasmány lett az iskolákban (majd 1983-ban film készült belőle), 1982-ben megjelent a mű folytatása, a Sortűz egy fekete bivalyért, amelyet szintén megfilmesítettek 1984-ben – nemzetközi alkotógárdával. Érdekes, hogy a hasonló környezetben játszódó Postarablók című regénye kevesebb figyelmet keltett, holott már ebben is szerepet kapott Gion sajátos írói hangja, ami ismertté tette. Írásunkban ennek néhány különleges – pedagógiai – szempontját emeljük ki.
Fontos megjegyezni, hogy Gion Nándor ifjúsági regényeinek fókuszában sokszor ugyan kalandok állnak – toronyépítés, állatmentés, és a címadó „postarablás” is, de ezekben a történetben nem kizárólag a cselekményre érdemes figyelni. Igaz ugyan, hogy művei éppúgy tekinthetők bandaregénynek, mint például Csukás Istvántól a Keménykalap és krumpliorr, de Gion hősei más természetű problémákkal néznek szembe.
Az író egyik legismertebb regénye, a Sortűz egy fekete bivalyért úgy kezdődik, mint egy ballada: „Elmúlt egy bitang rossz nyár, szerettük volna minél gyorsabban elfelejteni, mert azon a nyáron megöltek valakit, akit nagyon kedveltünk. Szép őszre vágytunk, hogy elfeledtesse velünk a halált meg az egyéb szomorú dolgokat…” és bár az ősz szépnek is ígérkezik, a szereplők ekkor még nem tudják, hogy épp olyan fájdalmas lesz számukra, mint a nyár „és hogy ismét meg fog halni valaki”. A könyv középpontjában a veszteségek állnak: olyan tragédiák, amelyek a felnőtteket is próbára teszik – olyannyira, hogy képtelenek arra, hogy segítsenek, vagy akár iránymutatást adjanak a fiataloknak.
Ezekben a történetekben maguknak kell megtalálniuk a gyerekeknek a gyász, a fájdalom, sőt az együttérzés, az összetartozás, a megoldás, az útkeresés módjait, eszközeit – egyáltalán: kifejezését. Az olvasók nyomon követhetik azokat a korántsem didaktikus, ám nagyon őszinte folyamatokat, amelyek révén Gion hősei először olyan szokásokat, emberi kapcsolatokat, majd olyan kalandokat, „vállalkozásokat” alakítanak ki, amelyek révén nemcsak maguknak adhatnak vigasztalást és reményt, hanem erőt adnak a felnőtteknek és tágabb közösségüknek is. Talán éppen ezért lett olyan népszerű a Sortűz… és a Kárókatonák… – népszerűbb, mint a Postarablók (melynek cselekménye közelebb áll a klasszikus értelemben vett bandaregényekéhez). Kevés ugyanis az olyan ifjúsági regény, amely sajátos eszközeivel olyan helyzetekre is fogódzókat „kínál”, amikor lényegében minimális eszköz adódik egy-egy tragédia feldolgozására. Gion Nándor természetesen nem pszichológusként vagy gyászterapeutaként írta a regényeit. Ám ezek népszerűsége, és olvasói jegyzetei arról tanúskodnak, hogy regényeinek gyászhoz és veszteségekhez kapcsolódó üzenetei is eljutottak a „célközönséghez”.
