Forrás: Fortepan / Hunyady József
„Ugye kedves látogató, nem csodálod, ha a könyvesbolt dolgozói sajnálkozva néznek rád, amint végre a pulthoz érsz és a Hetvenhét népmesét kéred, s azzal válaszolnak, hogyha százannyi lett volna is, szétkapkodták volna a vásárlók.” Lehet, hogy költői túlzásnak érezzük ezt az 1953-as híradást: manapság hihetetlen, hogy hiánycikké válik egy népmesegyűjtemény. Kétségtelen tény azonban, hogy a kötet második kiadása 25 000 példányban jelent meg, az akkor szokásos, gyermekkönyvekre vonatkozó 7-8 000 helyett. Már csak azért is szükségesnek érezhette ezt a kiadó, mert a szeptemberben megjelent kötet decemberre már hiánycikké vált. Ez a „bestseller” nem volt más, mint a Hetvenhét népmese.
De ha népmese, akkor miért Illyés Gyula nevét viseli? Ugyanazért, amiért a Benedek Elek-mesék is: ő ültette át irodalmi nyelvre a Katona Imre által válogatott gyűjteményt. Ortutay Gyula a következőképpen írt erről: „a tudományos szempontok szerint gyűjtő kutató (s ezt értik félre sokan) nem esztétikai szempontok alapján gyűjt ésközöl. Neki az élő szájhagyományt kell megörökítenie, hogy abból megismerje a népköltészet jelenlegi állapotát s esetenkint következtethessen a népköltészet múltjára. Bartók Béla, Kodály, Lajtha is hanglemezre, fonográfra vett öreges hangú, rossz előadású énekestől is a dallamot s kínos gonddal örökítették meg előadásmódjuk legkisebb botlását, csúszását is, mert kutató munkájukat csak az ilyen hű megörökítés segíthette elő. A szépítgetés a dallamok kórus- stb. művekké való feldolgozóira vár. Ugyanígy áll a népmesegyűjtés kötelessége is. A mese-folklorista úgy jegyzi le a mesét, ahogy öreg, fiatal elmondói tudják s néha bizony töredékes, zavaros szerkezetű szövegeket, vagy közepes elmondású szövegeket is lejegyzünk, mert a szövegben akad egy értékes mozzanat, ami érdekes bepillantást enged a népköltészet alkotásának történeti-társadalmi folyamataiba. Jó mesemondótól is lejegyzünk közepes, rosszul elmondott mesét, történetet is, mert egész mesemondói tudása érdekel bennünket. Másrészt a szájhagyomány természeténél fogva lazább, kötetlenebb, mint az irodalom szövegei. A mesemondó nem papírra fogalmaz, nem töröl, nem javít, s ezért bizony nem egyszer ismétel, sorjázza az »azt mondjá«-kat, néha téved meséjének szerkezetében, egy kis részletnél megzavarodik stb. A kutató sem lejegyzés közben, sem utólag nem törölhet, a közlés eredeti alakjában (a nyelvészek nem jogtalanul lehetőleg hangzás szerinti pontosságot követelnek!) kell szövegeinket megörökítenünk.”
Illyés Gyula tehát rövidített, változtatott – ha kellett egyszerűsített: befogadhatóvá tette az ifjú olvasók számára a népmeséket.
Forrás: Ortutay Gyula: Illyés Gyula: Hetvenhét magyar népmese (Irodalomtörténet, 1954).
