Kedves Berci, meg sem merem számolni hány éve ismerjük egymást, de talán sosem kérdeztem meg tőled, hogyan kerültél az oktatás világába.
Hát igen, valamikor a 2010-es évek elején kezdődött a történet, akkor találkozhattunk és dolgozhattunk először együtt. Elsőként is engedd meg, hogy megköszönjem a meghívást az interjúra, nagyon örülök, hogy ismét az oktatás kérdéseiről beszélgethetünk. 2010-ben kezdtem el tanítani; mai napig nagy hálával tartozom az engem – másodjára is – befogadó szolnoki Verseghy Ferenc Gimnáziumnak, amely nemcsak a pályám startvonalán segített, de egyben korábban az alma materem is volt.
Az, hogy emberekkel szeretnék foglalkozni, nagyon korán kiderült. Abban a környezetben, ahol felnőttem (ez egy piciny Jász-Nagykun-Szolnok megyei falu), az tűnt természetesnek, hogy ebben az esetben, ezzel a célkitűzéssel tanárnak kell mennem – a környezetemben ugyanis sem HR-esek, sem coachok, sem pszichológusok nem nagyon akadtak. Gyerekkorom óta tudom, hogy “tanár akarok lenni”, de persze később kiderült számomra, hogy a pedagógia, a neveléstudomány és a tanítás csak egy formája annak, hogy emberekkel és emberek edukációjával foglalkozzak; ennek a célnak az eléréséhez rengeteg tevékenységgel, szakmával lehet hozzájárulni, például az oktatási tudásmenedzsmenttel is, amelyet kb. 2015-2016 óta vallok szakmámnak.
Hogy éppen földrajz- és történelem szakos tanár lettem, azt hiszem, főleg a tanáraimnak köszönhetem. Úgy gondolom, hogy elsősorban az általános iskolai (Kun István) és a középiskolai (Borosné Szlávik Mária) földrajztanáraim, illetve a középiskolai történelemtanárom (Baráth Márta) szakmaszeretetete, elhivatottsága és motiválása sarkallt ezen diszciplínák felé. Ezt az egyetemi földrajz szakmódszertan képzés (amelynek kulcsfigurája dr. Makádi Mariann volt) csak tovább erősítette. Mindannyiukat mentoromnak tekintem. A történelemtanítástól picit eltávolodtam, de a földrajztanításban és a földrajz szakmódszertanban mai napig aktív vagyok, társszerzője voltam több kötetnek, de manapság is írok, lektorálok anyagokat a témában.
Tőled és még jó pár volt kedves, szakértő kollégádtól tanultam rengeteget a projektalapú oktatásról. Mi volt az, ami téged megragadott ebben a módszerben?
Engem ebben az ember ragadott meg leginkább, vagyis a pedagógus és a gyerekek jelenléte. A projektmódszerről számos alkalommal írtam, tartottam tréninget, mára a meglévő jó eszközök és sablonok mellé rengeteg újat is kidolgoztam, de a lényeg mégis csak az, hogy a projektek – jó esetben – annyira hosszú pedagógiai folyamatok, amelyben már biztosan megjelenik az ember, a maga képességeivel, készségeivel, tudásával (vagy éppen fejlesztendő területeivel), személyiségével. Egyetlen módszerrel sem tudtam olyan hatékonyan megismerni a tanítványaimat vagy éppen a kollégáimat, mint a projektmódszer segítségével. Ez persze lehet, hogy az én hiányosságom, de abban biztos vagyok, hogy a legtöbbet akkor ismertem meg a gyerekekről, amikor projektben dolgoztunk. Ha pedig jól ismerem a tanulóimat és a kollégáimat, jobban tudok nekik segíteni, megfelelőbb motivációs, didaktikai, módszertani, pedagógiai eszközöket tudok nekik hozni azért, hogy sikeresebbek lehessenek az osztályteremben és azon kívül is.
A másik fontos dolog, amit persze leginkább már csak a mából visszanézve, a tapasztalataim mai mennyiségével és minőségével látok igazoltnak: a projektmódszernél semmi sem hasonlít jobban a munkaerő-piaci elvárásokhoz. A projektben másokkal együtt dolgozva, részfeladatokban kell sikeresnek, eredményesnek és sokszor hatékonynak is lenni, együttműködve, célok elérése érdekében, eltérő nehézségű feladatok tükrében, bizonyos szintű hierarchizáltság és specializáció (pl. csoportszerepek) mentén. És máris üdv a munkaerőpiacon. A nagy nemzetközi szervezetek (World Economic Forum – WEF, OECD stb.), amelyek a jövő évek, évtizedek szükséges készségeivel foglalkoznak, mindig előre rangsorolják az együttműködési készségeket, a people managementet (az emberekkel való törődés képességét), feladatorientáltságot és a kommunikációs készségeket. Ezt egy jó projekt mind hozza. És egy jó projektnek ezeket hoznia is kell.
Egy képzésen meséltél a Gartner Hype-görbéről, amivel például a tanárok közötti tudásmegosztás trendjei is leírhatóak. Mely trendeknek áldozott le a járványidőszak okozta digitális munkarendre történő átállás után és melyek vannak most felszállóban?
Bevezetőül a hype-görbéről röviden annyit érdemes tudni, hogy ez egy olyan trendmutató, amely – piaci trendek, üzleti elemzések és a futurológia (ami nem egyenlő a jóslással!) segítségével – megmutatja, melyek azok az ipari, üzleti, intézményi, kormányzati vagy éppen oktatási trendek, amelyek meghatározzák vagy meghatározhatják a következő éveinket. A hype-görbe azt mutatja meg, hogy mi most és mi lesz felkapott (hájpolt, hype-olt) a következő időszakban. Ugyanakkor a görbének a “vége” azt is jelzi számunkra, mik azok a technológiák, trendek, amelyek már nem újak, nem hype-oltak és egyszerűen beépültek az életünkbe. Nézzünk egy egyszerű példát, a televíziót. Az USA-ban a háború után már széles körben megjelentek a tévékészülékek, Magyarországon az első változatok tudomásom szerint az 50-es években terjedtek el, bár személyes példából is tudom, hogy még a 90-es években is gyakori volt, hogy fekete-fehér tévét használtak családok. A TV egészen az internet széleskörű fogyasztásáig a tömegmédia szinte egyetlen és döntően meghatározó eszköze volt, és ebben a minőségében a rádiót váltotta fel. Ma már mindenféle tévét lehet kapni, kicsit-nagyot, 3D-set, laposat meg olyat, ami eltűnik, ha nem kell – mégsincs mindenkinek tévéje, az autóban mégiscsak rádiót hallgatunk és nagyon sokan egyáltalán nem is néznek tévét; jó ideje már nekem sincs tévékészülékem. Röviden tehát: a tévé is végigment a hype-görbe különböző részein, volt csúcson is, de ma már beállt a használata: aki akar, vehet magának, nézheti, nem számít luxuscikknek, de a tömegmédia szempontjából elvesztette korábbi egyeduralkodó szerepét és nincs is mindenkinek. Ilyen görbén mennek és mentek át többek között olyan eszközök és platformok, mint a mobiltelefon vagy a Facebook, az iskolában az interaktív tábla, a szavazórendszerek, az országos iskolai tudásbázisok vagy olyan tanulásszervezési módok, mint például a MOOC-ok (tömeges nyílt online kurzusok). Mindennek megvan a maga hype-görbéje, sokszor az embereknek, hírességeknek is.
Közhely (szóval azért valamelyest biztos igaz is, hogy) a COVID-19 járványidőszak az oktatási szcénát gyökeresen átalakította – vagyis átalakíthatta volna. Az oktatás – benne a középfokú és felsőfokú oktatás – több okból volt megkülönböztetett figyelem tárgya. Egyrészt “szem előtt van”, szinte mindenki érintett: vagy maga is tanuló vagy tanár vagy a gyermeke érintett stb. A figyelem másik oka, hogy az iskola nemcsak a tanítás-tanulás és nevelés helyszíne, de rengeteg szociális érintkezést is biztosít, például a gyerekeknek étkezési lehetőséget stb., amellett, hogy a szülők persze eközben még mást is tudnak csinálni (például termelni és fogyasztani, mindkettő kulcsfontosságú a gazdaságban). A helyzet súlyosságához képest elenyésző mennyiségű részletes vagy összehasonlító kutatási eredmény látott eddig napvilágot. Elképzelhető, hogy ez azért lehet így, mert a vizsgálatok talán nem kecsegtetnének túl sok pozitív eredménnyel vagy éppen olyanokkal, amelyeket jól lehetne felskálázni, standardizálni (mivel pl. az oktatás az EU-ban is nemzeti hatáskör, számos szempontból nehezen összehasonlítható mutatókkal). Mielőtt bárki félreértene: az általam ismert kutatási eredmények és nemzetközi kitekintés alapján hazánk a járványidőszak alatt a jobban teljesítő európai országok között volt a tanulók elérése, az oktatás fenntarthatósága és például az értékelhetősége szempontjából.
Mivel részletes kutatási eredmények alig vannak, a leáldozóban lévő trendekből szerintem a pedagógusok sokkal többet tudnak. A velük való beszélgetésekből és a meglévő kevés irodalomból mára azonban számos dolog világos. Módszertanilag biztosan leáldozott a frontális oktatásnak, a tanárközpontú egyszemélyes showműsoroknak, az előadásszerű tanóráknak. Infrastrukturálisan biztosan leáldozott annak a tévhitnek, hogy az iskola önmagától működik, hogy nincs szükség épületekre, az épületeknek falakra, illatokra, szagokra, szertárakra, vizsgálatokra és kísérletekre, sportcsarnokokra és focipályákra, közös élményekre, közös inkluzív tanulási terekre (ebből persze a szárnyalásba kezdett távoktatási szakmának is van mit tanulnia, következtetéseket levonnia). Pedagógiailag átgondolandó a taneszközök megváltozott szerepe is: mire használjuk a tankönyvet, munkafüzetet vagy éppen a Kahoot-ot, tankockát.
Ami működni látszott és emiatt felemelkedőben, pontosabban abban a fázisban van, amelyből “még lehet valami”, az technológiailag a platformtechnológiák alkalmazása, tanulásszervezésben a rugalmas órarendek alkalmazása, módszertani-pedagógiai szempontból pedig a tanulók aktív, önszabályozó tanulására és a közösségi tanulásra való támaszkodás. Röviden mindegyikről pár gondolat. A platformtechnológiák (Microsoft, Apple, Google, és a kisebbek, pl. a már megszűnt Edmodo stb.) olyan “univerzumokat” tudnak kínálni, amelyek elősegítik a kapcsolattartást és kommunikációt (pl. MS Teams vagy Google Meet), a tananyagok rendszerezését és elérhetőségét (ez a tudásmenedzsment egy fontos szeglete) (pl. az MS Teamsben vagy egy Google Classroomban, Google Drive-on) és megadják az iskolák működésének metronómját: a rendszerességet (órarend, csengetés, értékelés és visszajelzés stb.). A platformokat sikeresen (vagy legalább valamelyest) alkalmazó iskolák – úgy tűnik – megkísérlik megtartani a vívmányokat és a járványidőszak után is aktívan alkalmazzák a platformokat (minden előnyükkel és hátrányukkal együtt). A rugalmas órarendek alkalmazásának lehetőségét magam is egy konferencián láttam (az idei egri Közoktatási Szakértői Konferencián). Ennek lényege, hogy bizonyos napokon a tanulók továbbra is kvázi távoktatásban vesznek részt, nem mindenki jár be minden nap, és a tanórák egy része inkább konzultáció (lényegében a kifordított osztályterem egy továbbgondolt változata). Nyilván így írást és olvasást nem nagyon lehet elsősöknek tanítani, de a tanulói önszabályozásra és a közösségi tanulásra (pl. projektmódszer) építő, rendszeres visszajelzéssel és értékeléssel kiegészített, technológiával ügyesen és értelmesen (adaptív oktatási rendszerek, adaptív mobil applikációk) támogatott pedagógiai folyamatok fenntarthatónak tűnnek a jövőben is.
Nos, igen, ilyenkor szoktak felszólalni a szakképzésben oktatók: ez mind szép és jó, de hogy tanítom meg a vályogvetést, betonozást, ácsmunkát és a mechatronikát meg az autószerelést, ha a tanuló nem mehet be a tanműhelybe, iskolába, és bizony a tízkilós kalapács a YouTube-on nézve valahogy sosem olyan nehéz, mintha élőben fogja a gyerek és a beton száradása is mindig lassabb élőben, mint videón. Ez valóban igaz, a szakképzés és a szakképesítéssel járó oktatás-képzés még nagyobb kihívás előtt áll. A köznevelés és a szakképzés azonban módszertanilag, pedagógiailag és a használt eszközöket tekintve eddig sem volt teljesen azonos és emiatt igen valószínű, hogy az elmúlt 2-3 évben keletkezett köznevelési jógyakorlatok átültetése a szakképzésbe sem lesz egyszerű másolás-beillesztés. A kulcsszó itt is az adaptáció: nézzük meg, mit lehet tanulni, átvenni, mit lehet megcsinálni.
Nagyon felkapott téma most a mesterséges intelligencia és hogy annak széleskörű használata hogyan hat majd az oktatásra. Mennyire látod borúsan a jövőt ebben a témában?
A kollégáimat és a hozzám közel állókat általában az őrületbe kergetem azzal az állandó közlésemmel, hogy a változásokban a lehetőségeket érdemes látni. Ez néha nekem sem megy persze csettintésre, de a változáskezeléshez számomra legalábbis egy fontos gondolat. Tehát a konkrét kérdésedre, hogy mennyire látom borúsnak a jövőt, a válaszom az, hogy én személyesen semennyire. Picit részletesebben: pont annyira, mint amilyen sötétté majd mi magunk tesszük.
A mesterséges intelligencia lehetővé teszi egy technika (algoritmus, gép) számára, hogy érzékelje környezetét, foglalkozzon azzal, amit észlel, adatokat gyűjtsön, problémákat oldjon meg, és konkrét cél elérése érdekében tervezze meg lépéseit. A számítógép nemcsak adatokat fogad (már előkészített vagy összegyűjtött adatokat érzékelőin, például kameráján vagy olyan adatbázisokon keresztül, amit “megetetünk vele”), hanem fel is dolgozza azokat és reagál rájuk. Ezek a rendszerek képesek viselkedésük bizonyos fokú módosítására is, a korábbi lépéseik hatásainak elemzésével vagy akár önálló alkotómunkával (ilyen pl. az AI art, amiről ma már rengeteget lehet olvasni). Mesterséges intelligencia dobja elénk a következő filmet a Netflixen, a reklámokat a közösségi médiában, de mesterséges intelligencia dolgozza fel az okosóránk által rögzített mozgási adatokat és – ha a Modern Iskola olyan blogmotort használ, akkor még azt is, hogy – mennyi időt töltött az olvasó ennek az interjúnak az olvasásával. Szóval ez nem “a jövő technológiája”, az MI már elég jó szinten tart abban, hogy akár érdemben befolyásolja a hétköznapi emberek döntéseit például a médiafogyasztásunk során.
Azonban a mesterséges intelligencia is “csak” egy technológia a sok közül, amelyre könnyen rásüthető, hogy na’ majd ez forradalmasítja az oktatást. Így volt ez a rádióval, a tévével, a laptopokkal, interaktív táblával, de korábban, sok száz évvel ezelőtt egyáltalán a szemléltetéssel is (szóval, hogy egyáltalán a beszélt és részben írott szövegek mellett ábrák kerültek be a kánonba). Egyik sem okozott döntő forradalmat – na jó, talán a szemléltetés igen, de egy technológiai eszköz biztos nem. Álláspontom szerint a mesterséges intelligencia a mindennapi pedagógiai szituációkat, az iskolai munkát a pedagógusok és még az iskolavezetés szintjén sem fogja érdemben befolyásolni. Emiatt félni sem kell tőle, de különösebben sokat se kell tőle várni az osztályteremben. Aki emiatt látja borúsnak a saját hétköznapjait, álláspontom szerint bátran fellélegezhet. Ahol azonban a mesterséges intelligenciának sokkal nagyobb szerepe van és lesz, az az oktatásirányítás, az oktatás tervezése és kormányzása (itt ez alatt az angol governance, azaz kormányzás szót kell érteni, ami messze túlmutat a szó közpolitikai értelmezésén).
A mesterséges intelligencia (MI) megfelelő működéséhez ugyanis rengeteg adat kell. Minél több, annál jobb, annál hatékonyabb, annál biztosabb a rendszer, és egyben annál valószínűbb, hogy olyan eredményt fog adni a kérdésünkre, ami megfelel a társadalmi-gazdasági elvárásoknak. Ekkora mennyiségű adat pedig kizárólag regionális (pl. egy amerikai állam vagy egy kínai tartomány), országos (pl. egy közepes méretű európai állam) vagy szupranacionális (nemzetek feletti, pl. az EU) szinten keletkezik. Ezen a szinten – például egy ország vagy pl. az Európai Unió szintjén – rendszereket, folyamatokat, hosszútávú beavatkozásokat tervezni kísérletek és adatok alapján lehet. Az EU és a nemzeti kormányok szerte Európában – és persze máshol is a világon – szakpolitikai kísérletekben (policy experimentation) próbálnak ki újdonságokat, ezekből adatokat gyűjtenek, jó gyakorlatokat vizsgálnak, adaptálnak, kipróbálnak (pilot), majd ezek eredményeiből következtetéseket vonnak le. Ez a szakpolitika-alkotás “szokásos menete”, ha úgy tetszik. Nem az egyetlen és nem is biztos, hogy a legjobb, de még nem találtunk ki jobbat ebben a térségben. A mesterséges intelligencia abban fog segíteni, hogy ezeket a keletkező adatokat mostantól be lehet dobni egy olyan algoritmusba, amely képes “megenni” ezeket az adatokat és ha elég adat, próbálkozás van a tányéron és elég idő az étkezésre, akkor a végeredmény valami egészen más lehet, mint amit eddig Excel táblázatok és szakpolitikai ajánlások szintjén emberi kezek által, relatíve lassan láthattunk. Hogy ez a keletkező minőség tetszik-e majd nekünk, az eredmény, amit az MI ajánl a szakpolitika-alkotóknak, mit hoz nekünk, azt már többféleképpen lehet majd értelmezni, borúsnak vagy éppen vidámnak látni – egy biztos: az MI olyan lehetőségeket teremt az adatok érdemi mennyiségű és minőségű feldolgozására, amelyre korábban az emberiségnek nem volt lehetősége.
Ha 5 pontot ki kéne emelni, amit megtarthatnánk/megtarthatunk a digitális átállás idejéről, melyek lennének azok?
Nehéz kérdés, mert egy alapvetően negatív szorzós helyzetről van szó, de tanulni mindenből lehet és kell is. Próbálok személyes történeteket is hozni.
Elöljáróban idéznék egy akkortájt megjelent cikkemből, ugyanis azt gondolom, hogy az itt említett feszítő hatás messze alultárgyalt a témában. A NOE (Nagycsaládosok Országos Egyesülete) magazinjában[3] megjelent – Takács Ádámmal közösen írt – cikkemben írtam azt, hogy “digitális oktatás azonban akkor is létezett, amikor az iskolák hagyományos tantermi környezetben működtek. Az újdonság tehát nem az, hogy a tanítást, a tanulást, az információszerzést digitális eszközökkel lehetett (kellett!) színesebbé, változatosabbá, módszertanilag érdekesebbé tenni[, az] újdonság az volt, hogy valójában a digitális (táv)oktatás, digitális tanrend vált az egyetlen eszközzé ahhoz, hogy a tanítási-tanulási folyamat egyáltalán megvalósuljon”. A tanulság számomra ebből éppen az, hogy a hasonló feszítő helyzetekre sajnos készülnünk kell. Ez a menedzsment szemléletű tanulságom: ha találkoztál egy krízissel, akkor már tudod (legalábbis előre jelezheted), hogy milyen kockázatokkal, lehetőségekkel, veszélyekkel találkozol legközelebb, fel tudsz készülni és a folyamataidat, segédeszközeidet könnyebben tudod az aktuális helyzethez adaptálni, mint nulláról indulni.
A járványidőszakban – tanácsadások, monitoring látogatások, pedagógus-továbbképzések során – láttam szétszakadó és még inkább összekapaszkodó tantestületeket is. Mentoráltam teljesen egyedül maradt tanárokat, akiknek valójában nem rám lett volna szüksége, de nem volt más, akiknek mesélhettek volna. Olyan tantestületekről is tudok, amelyeknek a tagjai hónapokig nem látták egymást (online sem) és olyanokról is, amelyek hetente tartottak státuszt, tanították egymást vagy legalább egy online kávéra jutott mindenkinek idő – mert a szociális háló az a neten is szociális háló. Ebből az élményből máris két dolgot érdemes tanulságként levonni: az egyik, hogy a tantestület is egy alkotóközösség, egyénekből áll, akiknek egyéni problémáik és megküzdéseik vannak, de ha ezek transzparensek, egymástól lehet és érdemes is tanulni és a tantestület képes közösségként együtt dolgozni, annak hatalmas megtartó ereje van. A másik ága a történetnek az iskolavezetés. Az intézmények vezetői – bár sok kompetenciájuk más irányítási szintre került – fontos szereplők: helyben ők képviselik az intézmény értékeit, szellemiségét, ők a pedagógusok közösségeinek vezetői, és ők azok a személyek, akik vezetői kompetenciák birtokában képesek intézményeket irányítani. A karizmatikus, szellemi vezetőként is működni képes, higgadt, a kollégái tudására számító és építő, velük törődő intézményvezető jelenléte és ennek lehetséges pozitív hatásai az időszak egyik nagy tanulsága. A fentiekből érdemes azt a következtetést legalábbis megfontolni, hogy a tantestületeket szakmai alkotóközösségként érdemes kezelni és irányítani, és az intézményvezetés (legyen bármely irányítási szinten is) kulcsfontosságú az intézmény működése szempontjából.
Még egy fontos szereplőt ki kell emelni a történetben: ez pedig a szülő, illetve a szülőkkel történő együttműködés. 2021-22-ben korábbi kollégáimmal elkészítettük az Alma a fán interjúsorozat hatodik kötetét, amelyben a szülők és az iskola együttműködését vizsgáltuk. Az előszóban ezzel az intonációval tártam a kötetet az olvasók elé: “Az oktatás sikeressége a gyerekek, a szülők és az iskola együttműködésének eredménye: a számtalan egyéb sikertényező – intézményrendszer, taneszközök, fizikai környezet, szociális státusz, sajátos nevelési-oktatási igények – közül e három fél közös munkálkodása valódi kulcs az osztályterem eredményességének és a gyerekek iskolai életének jobbításához.” A szülőkkel történő együttműködések, a szülők aktív és konstruktív bevonása a jövőben is megfontolandó és alkalmazható módszere az iskola kiterjesztésének.
Technológiai szempontból a platformtechnológiák használatát tartom szerencsésnek megtartani. Az intézmény, a tantestület és a gyerekek igényeihez jól adaptált platform segít a kommunikáció és a munkaszervezés megvalósításában is, ami kulcsfontosságú a működés, a tanítási-tanulási folyamat és az értékelés, értékelhetőség szempontjából is. Erre sincs azonban olyan recept, amely mindenkinek ízlik: minden intézmény más, minden intézményben más típusú tanárok és gyerekek tanulnak. A Microsoft termékei ingyenesek a köznevelés és a felsőoktatás számára, ráadásul a magas szintű együttműködéseknek köszönhetően az adatvédelem, adatbiztonság területén is jó környezetet biztosítanak, ezt érdemes azért kihasználni. De tudom, hogy sok iskolának a Google Classroom vagy az Edmodo (vagy éppen más eszközök) jöttek be. Érdemes azt az utat követni, hogy próbáljunk ki előbb eltérő szolgáltatásokat, teszteljük őket (ellenőrzött környezetben, kis mintán, pl. 1-2 osztályban, rutinos, újító tanárokkal), majd a tapasztalatok leszűrése után felelős szakmai döntések mentén az intézménynek lehető legjobb változatot alkalmazni és bevezetni, betanítva a többieket. Ehhez igénybe lehet venni külső tanácsadást vagy mentorálást is, vannak rendelkezésre álló szakemberek.
Tavaly egy rendkívül jó hangulatú rendezvényen nagyon megkapott, mikor a „zero to hero” folyamatról meséltél, hogy mennyire nagy szükség van arra, hogy a névtelen pedagógus hősök teret kapjanak és széleskörben megismerjék munkájukat. Miért van erre ennyire szükség, hogyan kerülhetnek rivaldafénybe és a névtelen hősök megismerése milyen hatással lehet a pedagógusokra?
Ha jól gondolom, a 2022. évi A tanulás jövője konferenciáról van szó, ahol te voltál az egyik sztárvendég, akit volt szerencsém moderátorként kérdezni 🙂 Nagyon szerettem azt a rendezvényt, bízom benne, hogy lesz folytatása. Akkor éppen egy projektpedagógiai kerekasztalon voltunk, és igen, szóba került a “zero to hero” kifejezés, amely magyarra nehezen lefordítható (nagyjából így: “a semmiből hőssé válni”). Az angol ezt arra használja, amikor például valaki feláll a padlóról egy kudarc után vagy hirtelen az ismeretlenség ködéből a világot jelentő deszkákra kerül – például egy szakmai siker okán. Fontos, hogy általában nem a manapság sokak által naivan áhított 15 másodperc hírnévről van szó, hanem általában komoly szakmai, mentális vagy fizikai eredményről.
Nézzük picit messzebbről a kérdést. Magyarországon több mint százezer pedagógus dolgozik, Kárpát-medence-szerte legalább még biztos van néhány ezer, aki magyar nyelven (is) tanít. A nagy számok törvénye és a szakmai teljesítmények tipikus eloszlása alapján több tízezer nagyon jó vagy egészen kiváló pedagógus van hazánkban és a Kárpát-medencében. Ebben a személyes bizonyosságom is megvan – rengeteg kiemelkedő, tehetséges, jóakaró és szakmailag kifogástalan pedagógussal dolgozhattam már együtt, akiktől mind tanultam valamit, ha csak egy módszert, fogást vagy trükköt, akkor azt, de sokszor egy-egy mondat, jel vagy intelem tudott változtatni akár az egész világképemen is.
Számos olyan pedagógussal dolgoztam együtt, akit nem ismert korábban az ország, majd egy-egy program keretében sikerült kiemelnünk a pedagógiai értékeit, hitvallásait, módszertanait, tudását, elhivatottságát. Ilyen volt az IKT Műhely sorozat, amely a 2010-es évek elején vált igazán népszerűvé és országosan ismertté – azt hiszem, mi is itt ekkortájt ismerkedtünk össze. Számos jó példát tudtunk bemutatni a Sulinetwork konferenciákon, később, amikor a Tempushoz csatlakoztam, akkor pedig a Digitális Tér Konferencián, Digitális Módszertárban vagy A tanulás jövője online és offline eseményeken. Mindig nagyon élveztem a személyes történetek varázsát, mert a mikrotörténetekből, az egyének példáiból és cselekedeteiből lesznek végül szokások, meggyőződések és ebből alakul ki a szakmai közösségek ereje is. Persze tanárként, szakmabeliként fontos a szakmaiság, a hitelesség, pontosság, de személyesen engem mindig érdekelt az is, hogy ki van a köpenyben, ő miben hisz és mit tesz majd hozzá a szakmai közösséghez. Az egyének szerepe meghatározó minden szakmai közösségben. Azért fontos, hogy ismerjünk “zero to hero” embereket, mert ők olyanok, mint mi, ugyanaz a végzettségük, nagyjából ugyanolyan körülmények között élnek és dolgoznak, de mégis hoznak valami pluszt: extra szakmai hitelességet, erős mondatokat, diszruptív gondolatokat, soha korábban nem látott törődést vagy éppen megmentenek egy tanulót a lemorzsolódástól, beengednek még valakit a létszámkorlátos kirándulásra és így tovább. Ők ott akkor példák, minták. Abban segítenek, hogy mi is jobbak legyünk.
Hogy erőt tudjunk meríteni az egyéni hősökből, én azt tanultam meg, hogy mindösszesen három dolgot kell tenni: reflektálni, felismerni, kapcsolódni. Reflektálni arra, hogy ha valami olyat látunk, ami nem szokványos, ami egyedi, ami csak úgy önmagában “jó”. Nem is biztos, hogy elsőre tetszik nekünk, de még azt sem kell gondolnunk, hogy “én is így tettem volna”. Nem szükséges minősíteni, egyszerűen csak azonosítsuk, hogy láttunk valamit, ami szokatlan, jó és helyes. A második lépés, hogy ismerjük fel, hogy ilyet mi is tudunk csinálni. Mármint olyat, ami szokatlan, jó és helyes. Sőt, biztos, hogy szoktunk is ilyet csinálni, csak sosem gondolunk ezekre így. Az egyik többhónapos képzéssorozatunk végén azt kérdeztük a résztvevőktől, mi volt a folyamat legnagyobb sikere számukra. Az egyik válasz máig előttem van: “a legnagyobb eredmény az volt, hogy felismertem, ezt én is meg tudom csinálni”. Néha a legegyszerűbb válaszok a legnagyszerűbbek. Később ezzel a pedagógussal (egyeztettünk, így örömmel mondom a nevét is: Nagy Noémiról van szó) – aki korábban valóban ismeretlen volt a nagyközönség előtt – évekig dolgoztunk együtt és később sok ezer tanárnak mutatott példát szakmaiságból, emberségből. A harmadik egyszerű lépést már elsősorban a tudásmenedzser énem mondja, ez pedig a kapcsolódás: a tudás ugyanis sokszor a kapcsolatokban rejtőzik vagy csak onnan szerezhető meg, így a szakmai közösségekben, hálózatokban való részvétel alapvető fontosságúvá vált.
Zárásképpen azt kívánom az olvasóknak, hogy kapcsolódjanak szakmai közösségekhez, beszélgessenek sokat, osszák meg a tapasztalataikat, tudásukat, jó gyakorlataikat, vegyenek részt szakmai eseményeken, konferenciákon, workshopokon, projektekben, ha idejük és energiájuk engedi, mert ezek a szakmai kapcsolódási pontok megerősítenek, visszajelzést adnak és bárkinek elérhetővé teszik a “zero to hero” érzést, amiből pedig mások nyerhetnek szakmai energiákat.
Az interjút készítette Tóth Éva főszerkesztő.
