Bóbita című versét már 1947-ben is olvashatták az alapvetően felnőtteknek szóló Válasz című folyóiratban. 1955-ben azonban már gyerekeknek szóló verseskötetének címadó verse lett. Szerencsére a dicsérő kritikák sem maradtak el, kiemelve Weöres verseinek néhány jellegzetességét: „Szeszélyes, vonzó, vidámvilág tárul elénk a Bóbita lapjairól. A népmesék tündéri szemlélete, a mondókák könnyedsége, az ősi munkadalok súlyos üteme keveredik Weöres gyermekverseiben. Mint a szavak varázsos erejének tudatos ismerője, jól ötvözi e műfajok elemeit. S talán sajátgyermekkorának emlékeit idézi, oly hűségesen illeszkedik bele a gyermek képzeletvilágába. A Déli felhőkben a vándorseregek kósza népét csak a népmesékből táplálkozó gyermeki képzelet tudja elővarázsolni, a Paripám csodaszép pejkó szavai fényesek, napsugarasak, mint a táltoscsikó aranysörényének villanása. Weöres általában mestere a szavak fény- és árnyidéző hatásának. […] Képei, hangulatai néha az irrealitás határát súrolják, de sejtelmességük nem ijesztő, nem lélekborzongató, inkább szárnyat és kedvet adnak a képzeletnek, bebarangolni a mesét és a mesékbe szőtt valóság világát.”
Már ekkoriban is javasolták a felnőtteknek a közös versolvasást: „Szülőknek, óvónőknek, napköziotthonok vezetőinek jószívvel ajánljuk, hogy minél gyakrabban olvassák, mondogassák gyermekeiknek Weöres Sándor verseit, mégpedig a ritmus és a rímek gátlástalan érzékeltetésével. Tapasztalni fogják, hogy már a négy-öt éves gyermekek is figyelmesen hallgatják és nagyon könnyen megtanulják a gyűjtemény könnyebb verseit. De a nagyobb gyerekeknek, sőt a felnőtteknek is sok gyönyörűséget okoz majd a versek olvasása, megtanulása.”
Ez a „felszólítás” értő fülekre talált: a nemrégiben elhunyt költő-újságíró, Tóth Sándor így emlékszik vissza tanári pályájának kezdeti szakaszára – és a Weöres-versekre az Irodalmi Újság hasábjain, 1956-ban: „Bánatos nosztalgiával emlékszem vissza első pedagóguséveim örömére, amikor a Kálmány Kollégiumban a szemérmes és hallgatag parasztfiúcskák egyszeresek rákaptak Weöres Sándor gyerekverseire, amelyekben olyan csodálatosan ölelkezik fantasztikum és egyszerűség, habkönnyű költészet és vaskos realizmus, rafinált képzeletjáték és nyugalmas népi bölcsesség. […] Én ma is kiemelkedő hegycsúcsnak érzem Weöres gyerekköltészetét, amely ugyanúgy keletkezett, mint a hegyek, belső erők emelték magasra, rém elszánás vagy tervező akarat. Ez nem feltétlenül értékítélet, de mindenesetre a gyerekhez szóló természetesség magyarázata. A költő játszik, úgy látszik, hogy kedvét töltve nézi a világot, és szép, jó, tiszta gyerekszemében a tükrös fény éppen olyan élő, természetes és varázslatos, mint a borongó szürkeség vagy a hullámverő vihar. […] Jobb gyerekversek ezeknél nem születtek, legfeljebb másfajták, más utakon járok. Új gyerekverseink nagyon szépek és méltók hagyományainkhoz; éppen ezért el kell ismernünk végre, hogy itt is élesztő, versenyre indító, ihlető szerepe volt és van Weöres Sándornak, éppen úgy, mint a „nagyoknak való” költészetben és a zeneművészetben.”
