Engedd, hogy én, én legyek!”
XI. kerületben egy terepjáró a Pannonhalmi úton robog. Egy óvodásokat szállító kisbusz az Előpatak utcában gurul, viszi a gyerekeket síoktatásról vissza az oviba. Két 6 éves kisfiú a leghátsó ülésen utazik. A következő pillanatban nagy csattanás. Zavartan, apróbb sérülésekkel másznak ki az oldalára borult buszból az utasok. A két kisfiú a busz alá szorult. Az egyikük enyhe agyrázkódással kerül kórházba. A másik kisfiút halottnak mondja a kárhelyparancsnok. Letakarták, pedig minden perc számít. Majd egy picivel később kiérkező tűzoltódoktor megkezdi az újraélesztést. Sikerrel jár. A kórházban gyors ébredés, regenerálódás, erős szív, élni akarás. De nincs önálló mozgás, nincs érthető beszéd. Értelme, emlékei megmaradtak, újra tanul járni és beszélni. Ő a fiam, Noel.
Nem jelentettem fel sem a sofőrt, sem a kárhelyparancsnokot. Az egyiket intézte a rendőrség, a másikat a főnökei, az én dolgom a megbocsátás volt. Akkor tudjuk bántani a másikat, ha félünk, ha gyűlölettel teli a szívünk. Az én szívemet a hála töltötte el, amivel köszöntem Istennek, hogy óvta a fiam életét.
Kevesebbnek kell lássuk a másikat, hogy többnek érezhessük magunkat. Egy adott pillanatban melyikünkkel ne fordulhatna elő, hogy nem a legjobb döntést hozzuk meg. Nem előre megfontolt szándékossággal bántották a fiam, de nem is születhetett volna olyan bírósági döntés, ami kiegyenlíthette volna a mérleget.
Választottam. Fontossá vált az idő. Nem volt olyan perc az életemből, amit a tárgyalásnak, az ítélkezésnek adtam volna. Az az idő a fiamé volt és fontosabb volt a szeretet, amit Neki adhattam.
Azóta ugyanúgy éljük az életünket, járunk moziba, színházba, koncertre, kirándulni, táncolni, csak most én vagyok a keze és a lába. Vannak kíváncsi emberek, akik megkérdezik, hogy mi történt, van olyan is, aki félrehúzódik, de mindenhol akad segítőkész ember és olyan, aki elmondja milyen erőt ad Neki, hogy látja hogyan élünk. Te döntöd el, hogy kire figyelsz, és mit engedsz be a világodba. Nem a Te hiányosságod, ha más negatív gondolatokkal éli az életét. Lenéz másokat, mert tetováltak, mert túlsúlyosak, mert nő stb. Nem a Te dolgod. Nem értem, miért ne élnénk ugyanúgy?! Noel ugyanaz a gyerek, csak most épp nem jár.
Ha kíváncsi Noel és édesanyja történetére a cikk folytatásáért kattintson a Felelős Szülők Iskolájára!
A cikk írójának Mészáros Ivanának saját blogja: Szeretet mindig győz
