India egy tanár szemével- 5. rész
Tárczy Judit több mint három hónapja érkezett Indiába. Nemrég az egyik iskola igazgatója egy olyan intézmény meglátogatását javasolta neki, ahol súlyosan fogyatékos emberek élnek, de sokan házasságban, gyerekekkel. A gyerekek oktatása egészen különleges feladat ebben a zárt intézetben.
Fotó: A képen Subhush Thukkur szombati angol órát tart
– Nemrég egy megrázó kép jelent meg rólad a Facebookon. Egy vak leprással vagy lefényképezve. Hogy kerültél erre a helyre?
Az egyik barátom javasolta, hogy látogassam meg ezt a helyet. Amikor megtudtam hogy leprásokkal foglalkoznak és kórház meg iskola is, nagyon izgatott lettem.
– Találkoztál már régebben is leprásokkal?
Nem, soha. Ez volt az első alkalom.
– Milyen érzés volt az első leprás embert meglátni?
Amikor valamiről már nagyon sok képet láttál, rengeteget tanultál, és fel vagy készülve, akkor nem döbbent meg az élmény. De azért visszamentem a bejárati kapuhoz, hogy fényképet készítsek az első leprás emberrel, akit megláttam.
– Csak leprások vannak az intézetben?
Nem. Értelmi és testi fogyatékos emberek, egészséges gyerekek, és kivénhedt tehenek is laknak az ashramban.
– Mit jelent hogy ashram?
Eredetileg zárt vallási közösséget jelentett, olyasmi mint nálunk a kolostor vagy monostor. De ez az ashram sokkal komolyabb munkát végez, és rendkívül tág vallási keretet biztosít a bent lakóknak. A hivatalos nevükben nincs is benne az ashram szó: Sahyog Kushtha Yagna Trust.
– Mit kell tudnunk a lepráról és a leprás betegekről?
Indiában 2005-ben eltűnt közegészségügyi problémának nyilvánították, ami azt jelenti, hogy orszgosan 1 tízezrelék alá csökkent az új megbetegedések aránya. Ami 2014-ben “mindössze” 127 ezer új leprás beteget jelent, melynek 10%-a (!!!) gyerek. Tehát a betegség egyáltalán nem tűnt el, viszont a stigmatizálás, a szegregálás, kirekesztés XIX. századi törvények alapján él. A leprásokat a családjuk és a társadalom is kirekeszti, megveti, nem törődik velük. Ezért fordulhat elő még mindig, hogy az egyébként gyógyítható betegek súlyos állapotba kerülnek. Korszerű lepra kórházak üzemelnek szerte az országban, de a gyógyult leprások rehabilitációjával nem foglalkoznak állami szinten. A betegség fizikai következményei nem rosszabbak mint bármilyen más testi fogyatékosságé, viszont – eltekintve attól, hogy folyamatos odafigyelést igényel az érintettől – a stigmatizálás miatt szó szerint koldusbotra jutnak.
– Ebbe az intézménybe kerülnek új megbetegedettek is?
Nem. A Sahyog jelenleg 100%-os telítettséggel üzemel, 15-en vannak várólistán.
– Milyen feladatokat végez a kórház?
Több mint 1000 lakóból mindössze 230 egészséges gyerek az, aki nem szorul rendszeres orvosi felügyeletre. De köztük is mindig akad kisebb-nagyobb sérülés, betegség. A kórházban 25 ágynyi kórterem is van, ahova a környező falvakból is fogadnak betegeket. De az ashram lakóknak is néha be kell feküdniük. Elsősorban sebészeti beavatkozásokra vannak felkészülve, önálló, felszerelt műtővel, kötözővel gyógyszertárral.
Egyetlen általános orvos teljesít rendes szolgálatot, hetente többször jár ki sebész és bőrgyógyász, valamint Himmatnagarban 30 magán orvos fogadja az ashram betegeit ingyen. Három mentőautó áll rendelkezésre, amivel nem csak a betegek szállítását végzik, hanem nagy méretű vagy súlyos árukat is ezzel a járművel szállítanak. (Ennek segítségével töltik fel az élelmiszer raktárat
– Az iskoláról még nem esett szó.
Sajnos egy félreértés miatt nem pénteken hanem szombaton látogattam meg a Sahyogot, és a tanítás már dél körül véget ért, így az iskolába nem volt alkalmam betekinteni. Saját épületben folyik a tanítás, de állami fenntartás alatt. A gyerekek az ashramon belül kollégiumban laknak.
– Hogyan kerülnek a leprások és fogyatékosok közé egészséges gyerekek?
Többnyire a leprától érintett szülők egészséges gyerekeiről van szó, némelyikük pedig kidobott gyerek. Néha azt sem lehet tudni, élnek-e a szülei. De vannak valódi árvák is. Sok gyereknek a szülei az intézetben vannak, és nap közben többször is láthatják egymást, “rendes” családi életet élhetnek. Hét éves korukig a szülőkkel együtt lakhatnak, csak a 7 év feletti gyerekek kerülnek a kollégiumba.
– Mit jelent a “rendes” családi élet?
Azok a felnőttek, akik nem értelmi fogyatékosok, sokan házasságban élnek. Többnyire leprás a leprással, nagyon ritka a leprás-egészséges házasság. Ezek a házaspárok egy csöppnyi szobában laknak, ahol egy sarokban igény szerint lehet főzőcskézni, de különben központi konyhán van az étkezés. A barakk-szobák sorházként vannak felépítve, apró fedett terasszal a bejárat előtt. Sokan itt töltik a nagy melegben a pihenőjüket, vagy a munkahelyüket rendezik itt be: varrógépet, szerszámokat láttam sok helyen. A hátsó traktusban van a külön vécé és fürdőszoba, ahol saját magukra moshatnak. Az itt lakók többsége dolgozik is az ashramban. Havi 10-25 ezer forintnyi rúpiát kapnak napi 3 vagy 7 órányi munkáért.
Visszatérve az oktatásra. Szombaton délután különböző korrepetálások és kulturális foglalkozások várják a gyerekeket. A kollégium hálószobái ilyenkor tanteremmé alakulnak, a gyerekek a földre terített lepedőn ülnek (amit az ashramban gyártanak), különleges, alacsony tanulópadot vesznek maguk elé, és ha nem is örömmel, de csendben, figyelmesen ülik végig a foglalkozásokat. Eddig úgy tapasztaltam, hogy itt Indiában a tanuláshoz nem társul az öröm, jókedv, vidámság.
– Kik tanítanak ezeken az extra órákon?
Külső és belső pedagógusok, akik egy fillért sem kapnak ezért a munkáért. És vannak önkéntes egyetemisták is, akik csapatostul jönnek, hogy a tanuláson kívül jókedvet, vidámságot is csaljanak a gyerekek életébe. Nagyon jó volt látni a lelkesedésüket.
– Az elmondottak alapján úgy tűnik, az intézet teljesen önfenntartó.
Csak részben. A munkaerő egy részét tudják a bent lakók biztosítani, ketten teljesen ingyen dolgoznak vezető állásban, egy ember egészen kevés fizetést vesz fel havonta. Az orvos teljes fizetést, kb. 350 ezer forintnak megfelelő rúpiát kap havonta, és az adminisztratív személyzetet is meg kell fizetni.
Az ashramban kézi szövő műhely működik, ahol Gandhi hagyományát követve készítik a textiliát pedálos szövőszékeken. A texil értékesítéséből azonban nem jutnak bevételhez, mert a földet, ahol az ashram 27 év alatt felépült egy textil gyárostól kapták teljesen ingyen, aki így jut valamennyi járulékhoz az adományból.
Az államtól évi 20 millió forintnak megfelelő összeget kapnak, ami kevesebb mint negyede a teljes évi kiadásoknak. A többit a már meglévő adományok kamataiból és rendszeres vagy rendszertelen adományokból fedezik.
Fotó: a szerző,Tárczy Judit
A szerző további fotói a Google albumokban itt nézegethetők meg.
Tárczy Judit útja követhető a Facebookon, az angoltanár profilján keresztül, itt.
Kapcsolódó cikkek:
India egy tanár szemével – 1. rész
India egy tanár szemével – 2. rész
India egy tanár szemével – fotó+videó a beszámolóban! – 3. rész
