Budapest XX. kerületéről elmondható, hogy a főváros kulturálisan színes területe. Többek között kiemelkedő a német nemzetiség jelenléte. A nemzetiségi önkormányzat programokat,a diákoknak német versenyeket szervez. Működik nemzetiségi óvoda, középiskola és általános iskolai tagozat is. Munkahelyem a József Attila Nyelvoktató Nemzetiségi Általános iskola, ahol évente vendégül látunk német anyanyelvű diákokat, ismerkedünk kultúrájukkal. A könyvtárban mégsem volt egy olyan gyűjtemény,ami a német honismeretet, vagy oktatást támogatta volna. Miután többször vissza kellett utasítanom az érdeklődőket jutottam el arra a gondolatra,hogy német különgyűjteményt alakítok ki a könyvtárban. Innen már csak egy ugrás volt egy „kis roma könyvtár” létrehozásának ötlete.
Ugyanis nemcsak a német tagozatos diákokban alakult ki az igény,hanem a cigány nemzetiségű könyvtárlátogató diákjaim is hiányolták a saját kultúrájukhoz kötődő dokumentumokat. És bevallom a helyzet ezen a területen még lehangolóbb volt és a kívánság is fokozatosan fogalmazódott meg. Eleinte csak kártyázni jártak a gyerekek a könyvtárba. Fontosnak tartom ugyanis, hogy az iskolai könyvtár ne csak a könyvek tárháza, de információs központ és közösségi tér is legyen. Utóbbi funkcióját erősíti,hogy nálunktársasjátékokkal is eltölthetik szabadidejüket isa gyerekek.
Így szoktak be a könyvtárba azok a roma gyerekek is, akik eleinte még nem a betű szépségéért jöttek.
Később egy alkalommal már egy kis olvasáshoz kötöttem a kártyázás élvezetét. És akkor döbbentem le. Közölték, hogy szívesen olvasnak, de csak valami „cigányosat” – ahogy fogalmaztak. No– gondoltam – rajtam nem fognak ki, de végül az egész könyvtárban egyetlen könyvet találtam, „Cigány bölcsődalok”címmel.
A két hatodikos fiú majdnem összeveszett, azon,hogy melyikük kölcsönözze ki. Nemcsak olvasták, hanem vitatkoztak a fordítás helyességén, szinte falták a cigány nyelvű szöveget.
Ez volt az a momentum, ami elindította bennem,hogy tudatosan elkezdjem fejleszteni a könyvtár állományát ezen a területen és kitaláljak valami olyan programot,ami kifejezetten a cigányság irodalmával, kultúrájával foglalkozik.
Segítségemre volt az innovatív iskolavezetés és több tanító kolléganő is,akik nyitottan és lelkesen fogadták a „Cigánymese szakkör” ötletét.
Fontosnak tartottam a kötetlenebb keret kialakítását. Ennek érdekében a gyerekek polifonon, párnán fekve,ülve hallgathatták a meséket. A Móra Kiadótól és a néhaipedagógia intézettől kapott ajándékkönyvek adták a szakkör irodalmi alapjait. A foglalkozás menetét közösen alakítottuk ki. Rugalmasan változott a gyerekek lelki állapotához, fáradsági szintjéhez,érdeklődési köréhez alkalmazkodva. Az első alkalmakon több mesekönyvet mutattam be és választhattak,hogy melyikből olvassak fel. Paprika és Rózsa története volt az egyértelmű befutó. Megismertük egy cigánylány és magyar fiú „szerelmének” vicces epizódjait. Az egyik legmegdöbbentőbb hozzászólás a következő volt:
„Kriszti néni! Ez olyan lesz, mint az a vámpíros történet? Tudod, amikor a vámpír fiú beleszeret az ember lányba?” Jó kis beszélgetés kerekedett a kérdés kapcsán, ami még inkább megerősítette bennem, a szakkör létjogosultságát. Nem lehet, hogy ekkora szakadékot érezzenek! Paprika és Rózsa nagy kedvencünk lett. Mivel a könyvet kicsit befejezetlenek érezték, közösen több befejezést is írtunk hozzá, amit rajzaikkal illusztráltak.
„Ízelítő a befejezésekből:
Paprika a horgász.In.: Prakter Mariann: Paprika és Rózsa: Udvarlós mesék. Bp.: Móra Könyvkiadó, 2012
Mese befejezése:
A hold lenézett a földre és azt látta, hogy egy horgász nem bír az óriási hallal. Ez a horgász nem más volt, mint Paprika. A hal húzta maga után Paprikát, Rózsa meg futott előlük. Ekkor Paprika bevette a szájába egy újabb erős paprikát és így olyan erős lett, hogy kihúzta a halat. A hal sírni kezdett.
(itt ketté válik a mese: 1,2, )
1. De ez nem hatotta meg őket. Hazavitték, megsütötték. Annyi élelem lett belőle, hogy egy évig elég lett nekik, a falunak, mi több az egész országnak jutott belőle. Még a királynak is adtak. Akkora híre lett Paprikának és ajándék halnak, hogy még a templomok is harangozni kezdtek. Rózsa olyan büszke volt rá, hogy rögtön hozzá ment feleségül.
2. A hal sírását hallva Rózsa kérlelni kezdte Paprikát, hogy ne bántsa a halat, hanem dobja vissza a vízbe. Paprika visszadobta a halat. (itt ismét ketté válik a mese )
2.1. Rózsának annyira megtetszett Paprika jó szíve, hogy rögtön hozzáment feleségül.
2.2 A hal sírását hallva Rózsa kérlelni kezdte Paprikát, hogy ne bántsa a halat, hanem dobja vissza a vízbe. Paprika visszadobta a halat. Amikor a hal a vízbe ért megszólalt:
(folyt köv.)”
Úgy gondolom, hogy a fentiekből is kiderül, hogy a szakkör talán legvonzóbb tulajdonsága, hogy teret biztosít a gyerekek fantáziájának, kreativitásának. Következő projektünkben több népmesét választottunk ki, de már nemcsak én olvastam, hanem bárki, aki kedvet érzett hozzá. Örömmel mondhatom, hogy versenyeztek, ki olvasson. A vándorlás története, külön felcsigázta a gyerekek kíváncsiságát.
Előkerültek a térképek és miközben játékosan, a történethez kapcsolódóan, megtanulták a térképhasználatot, azt is megtudták, honnan indultak, merre vándoroltak az őseik. Kiderült az is az olvasottakból, hogy a cigányok egymásnak jelekkel üzentek. „Erre van ivóvíz. Arra ne menjetek, mert nem szívesen látnak minket!” A következő feladat adta magát. Elképzeltük, hogy mi vagyunk a vándorlók és jeleket terveztünk az utánunk jövőknek. Aztán ezekkel játszottunk. (in: BÁRSONY JÁNOS: Cigány mesék: Népmesék és más történetek, Bp.: Móra Könyvkiadó, 2007, p.26-29.)
Miután több népmesével megismerkedtünk, jött az ötlet, hogy a szakkörös gyerekek anyák napjára meglepnék a szülőket egy papírszínházi mesével. Arra ugyanis hamar rájöttem, hogy a rajzolást szinte mindenki élvezi. Gyakran mesehallgatás közben is rajzoltak. A mese kiválasztása azután mégsem volt olyan egyszerű. Többszöri nekifutás után végül egy verses történetet választottunk, mely egy vándorló muzsikus cigány család életét és gyermekük barátságát mutatjabe. (A könyvet a Napkút Kiadótól kaptuk ajándékba).Yalvaç Ural: Muzsikaárus gyerekek című történetétől még néha az én torkom is a sírás fojtogatta, annyira szépen bemutatta a barátságot, a kitartást, a boldogulás reményét és reménytelenségét. A gyerekek a kis empatikus lelkükkel rá is kérdeztek: „Kriszti néni neked is sírhatnékod van?” És bevallottam, hogy igen és mielőtt nekiálltunk a feldolgozásnak, megbeszéltük, hogy mit is érzünk és vajon miért. Ezután jöhetett a közös munka. Felosztottuk a szöveget, megrajzoltuk a papírszínházi lapokat, elkészítettük a mesét. begyakoroltuk az előadást. Természetesen a pozitív attitűd kialakítása érdekében több papírszínházi mesefeldolgozással is megismerkedtek, maguk is mesélhettek. Bemutattam nekik más osztályok saját készítésű meséit, amelyeket szintén előadtak egymásnak.
Az anyák napja nagyon jól sikerült, a közösen elkészített mese bekerült a könyvtár állományába.
A jókedvű alkotó tevékenység összehozta a gyerekeket és közösségi élménnyé alakította az olvasást.
Mivel a szakkör ideje alatt is nyitva volt a könyvtár, többször előfordult, hogy olyan gyerekek is bekapcsolódtak a mesehallgatásba, a foglakozás menetébe, akik nem voltak szakkörösök. Sokan „rácsodálkoztak”, hogy a cigányságnak is meg van az önálló irodalma, történelme, értéket hordozó kultúrája. Egyébként ezzel gyakran a roma gyerekek se voltak tisztában.
A tanév lassan véget ér, de szakköröseim már a jövő évi folytatás után érdeklődnek. Reményeim szerint folytatjuk. A fejemben csak úgy kergetik egymást az ötletek. Addig is a feladatom, a „kis roma könyvtár” fejlesztése, jó gyakorlatok gyűjtése, szakmai egyeztetés olyan kollégákkal, akik több éves tapasztalatokkal rendelkeznek a roma gyerekek olvasóvá nevelése területén. Meg vagyok ugyanis győződve arról, hogy az olvasóvá és könyvtárhasználóvá nevelés az egyik leghatékonyabb eszköze mind a tehetséggondozásnak, mind a felzárkóztatásnak.
Egyenes út önművelődés igényének kialakításához és az élethosszig tartó tanuláshoz.
Irta Simon Krisztina
