Sok előadásomon és műhelymunkán mesélek a digitális eszközök megfelelő célú használatáról, és arról is, hogy be kell látni, hogy néha épp a digitális detox az, ami igazán működik. Ez a hét egy ilyen hét volt: végzős informatikus technikusokat tanítok, akik a tanóráik 90%-át gépek előtt töltik és még otthon is, hiszen rengeteg beadandót kell készíteniük és a képzés részeként vizsgaremek-projekten is dolgoznak, amit év végén a vizsga részeként meg kell védeniük.
A szakmai angol nyelv tanítása sokszor okoz nehézséget, hiszen egyrészt nekünk is naprakészen frissíteni kell az informatikai tudásunkat, hogy lépést tudjunk tartani a tanulók munkájával, másrészt az angol óra azon ritka alkalmak egyike, mikor nem feltétlenül gép előtt vannak a diákok.
A nyelvórán a vizsgaremek megvédésére és a dokumentáció elkészítésére is szeretnénk felkészíteni a tanulókat, hiszen többek közt a vizsga részét képezi a projektmunka angol nyelvű megvédése is. Amellett, hogy például SWOT elemzéssel vagy folyamatábra készítésével szeretnénk segíteni a diákok reflektálását a saját fejlődésükre és a munkafolyamatra, minden alkalmat igyekszünk megragadni, hogy emellett még jól is érezzék magukat a tanulók.
A héten a csapaépítő feladatok online böngészgetése közben bukkantam rá egy „coat of arms” (címer) ötletre: az eredeti szerint egy céges csapatépítőn a tagok olyan címert rajzolnak, mely 3 dolgot jelképez: a cég értékeit, a legutóbb elért sikerüket valamint a jövőbeli terveket. Úgy döntöttem, végzős informatikusaimnál ezt adaptálom a vizsgaremek során végzett munkára, úgy, hogy csak rajzolhatnak, majd az elkészült címert angol nyelven kell prezentálni a többieknek, megmagyarázva az elemek szimbolikus jelentését.
Sosem hittem volna, hogy a feladat ekkora sikert arat: természetesen szokás szerint a kezdeti ellenállás kötelező eleme volt a tanórának, majd szépen lassan izgatott munka vette kezdetét, és egy élmény volt látni, hogy a lassan huszonéves diákok teljesen belevetik magukat a munkába. Mennyivel jobban működött a színes filc, a színes lap és a saját képzelőerő, mintha egy appal készítették volna ezt, gyorsan csak bemásolva az interneten talált képeket. Online kerestek ihletet a címerekhez, a használt programnyelvek logóihoz, sőt mi több, saját maguk ragasztották fel a kész műveket a falra. Az már csak hab a tortán, hogy lefotózták, mondván ez bekerül a védő ppt-be, az pedig a habon a meggy, hogy egy csapat elkérte a plakátot bescannelni, hogy pólót készíttessen majd belőle, amit megkapnak ajándékba a tagok a sikeres védés után.
Volt aki javasolta, jövő héten fessünk, mert annyira kikapcsolta őket ez a tevékenység.
Lehet triviális vagy magától értetődő volt ez a feladat, az együtt töltött idő, a hangulat olyan élményeket adott, melyekre most igazán nagy szükség van és erre fogunk majd igazán emlékezni. Többen írtak utána nekem privátban, hogy mennyire élvezték a feladatot, és köszönték a lehetőséget. Magam sem hittem volna, mennyit tud adni egy offline megoldás egy online közegben élő csoportnak. Mindenki érezte, hogy egy támogató közösségben van jelen, ahol jó lenni, jó együtt lenni és alkotni. Oktatóként köszönöm ezt az élményt, olyan pillanatok egyike volt, amely meghatározza a további munkámat is.
Mit gondoltak a résztvevő diákok?
„Úgy gondolom, hogy korosztálytól függetlenül mindenkiben ott van a gyermeki éne aki ki akarja élni a kreativitását, szeretne játszani, versenyezni. Jó magam is úgy álltam hozzá a feladathoz „jaj ne mit kell csinálni ez mennyire dedós” de amikor az ember belekezd akkor megérzi milyen jó is volt gyereknek lenni, szabadon engedhettem fantáziámat, és elragadott a hév. Nagyon élveztem és örültem ennek feladatnak. Sose szabad elnyomni gyermeki énüket, nem szabad elfejteni játszani.” (Somodi Viktor, 14. évfolyam)
Az egyik csoportot éppen egy tanárszakos hallgató látogatta, ő így látta az eseményeket:
„Első hospitálásom a gyakorló iskolámban. A „legrosszabbra” vagyok felkészülve, hiszen a bölcsészkaron nem végzős szoftverfejlesztő technikusok szaknyelvi angoltanítására készítenek fel. Félve mentem be, hogy majd nem értek semmit, hogy majd csak kapkodom a fejem, és ha esetleg egy-két hét múlva nekem kell tanárként előttük állni, akkor „gyatyafelköt” (hogy idézzem konzulens tanárom jellegzetes szófordulatát.. 🙂 ). Ezzel szemben az „urak” (tényleg!) csak úgy ugranak a lehetőségre, hogy itt most nem kell irányt találni az adatbázisok, programnyelvek, szerzői jogok, és dokumentációk szakmai útvesztőiben. Miközben műgonddal másolják a Google Képkeresőből a Unity vagy a JavaScript logóját (és magyarázzák, hogy a jellegzetes kávésbögre a Javaban való túlélés egyetlen sikeres stratégiáját jelképezi, értsd: vödörkávé), történetek bontakoznak ki. Az Android azért a recycle binbe került, mert az azért felelős csapattag váratlanul kiesett a projektből – ez most küzdelem, ez a projekt része. A jövőbeni tervek részben valaki már fejben lezárta a projektet és edzéstervet oszt meg a legókockahasú legófigura társaságában. Eközben nevetés, jó hangulat, egymás kóstolgatása, készülnek a bemutatóra, amit majd angolul kell prezentálni. Nem sok idő lesz rá: 5 perc, pluszmínusz, amíg nevetünk rajta. De itt a nevetés a dolgok komolyan vétele, a mindenkinek járó taps pedig nemcsak a kiváló címernek szól, hanem a következő 1 hónapnak is, amikor be kell fejezni a project management, to-do list, képtaggelő és egyéb applikációkat. Nekem ezek hatalmas szavak, Nekik a mindennapok – jóleső, jó hangulatú, feltöltődésre is lehetőséget adó tanulási környezetben. Hát, IKT nélkül is lehet, sőt! Néha kell!” (Mohay Domonkos, ELTE BTK, osztatlan tanárképzés)
A cikket írta Tóth Éva főszerkesztő. Köszönjük a tanulók engedélyét a munkáik publikálásához!
