1740. október 18-án született Dugonics András, az első magyar regény, az Etelka írója. (Nem mellesleg a magyar matematikai műnyelv megteremtője is). Ezen az emléknapon a magyar irodalom és regényírás jelentőségére hívjuk fel a figyelmet. Írásunkban arra keressük a választ, hogy miért érdemes regényt olvasni, és mi az, amit csak ezekből a „hosszú műfajokból” nyerhetünk. Például…
… énidőt
Egy-egy kötelező olvasmány határidejének közeledtével valószínűleg nem a nagyobb terjedelmet érezzük egy-egy regény legjobb tulajdonságának – sőt ettől függetlenül is ritkán gondolunk bele, hogy miért is jó, ha „hosszú” egy irodalmi alkotás. (Vagy legalább egy kicsivel tovább tart, mint egy egyperces novella.)
Holott többnyire épp a terjedelem az, ami énidőt biztosít az olvasó számára: lehetőséget arra, hogy valóban elmerüljön egy másik világban. Olvasás közben ugyanis van alkalmunk megismerni a szereplőket, vagy az adott mű – nem ritkán fordulatos – eseményeit. Egy regény olvasása során ugyanissok idő jut arra, hogy ráhangolódjunk egy-egy történetre: jobban megismerjük a cselekményt, mélyebben megértsük a szereplők „mozgatórugóit”. És igen, arra is alkalmunk nyílik, hogy egy-egy leírás nyomán jobban elképzeljünk egy tájat, egy személyt – vagy éppenséggel egy kutyát. A folyamat során tehát nemcsak a cselekményt kísérjük végig: megismerjük, megszeretjük a hősöket, van alkalmunk velük együtt örülni, izgulni.
… türelmet
A fentiek egyben azt is jelenthetik, hogy a regényolvasás segíthet a türelmünk, kitartásunk növelésében. Méghozzá a valódi, saját jószántunkból fakadó kitartás erősítésében. Ebben az esetben természetesen nem elsősorban a „még tíz oldal van hátra a kötelezőből” esetére utalunk… Sokkal inkább arra az érzésre, melynek során őszinte érdeklődéssel próbáljuk megfejteni, miért tette a főhős mindazt, amit tett, rájön-e arra, hogy legjobb barátja álnokul becsapta és elnyeri-e végül az áhított jutalmat, boldog lesz-e a történet végén.
Bizony, amikor egy-egy vaskos regény végére jutunk, nemcsak azért érezhetünk elégedettséget, mert végre befejeztük, vagy mert volt kitartásunk „végigvárni” a cselekményt. Joggal örülhetünk saját „önzetlenségünknek” is: hosszú időn keresztül képesek voltunk figyelmet szentelni másvalaki gondolatainak, érzéseinek és a vele történteknek. A regények tehát empátiánkat is erősíthetik.
… és néha meglepetéseket is
A könyv hosszúsága miatt egy idő után természetszerűen felejtünk el belőle bizonyos részeket. Amelyeket egy idő után újraolvasva sajátos élményekben lehet részünk. Vekerdy Tamás a következőképpen elevenített fel egy ilyen történetet a Nevelésünk titkai című kötetben: „felolvasok Dickenst, a Copperfield Dávidot, Mikszáthtól a Szent Péter esernyőjét, vagy akár A fekete várost, Az Aranyembert Jókaitól. Az unalmas Vaskapu részt az elején is végigolvastuk, amiről aztán kiderült, hogy nem is annyira unalmas. Nemrég újra elolvasta az egyik fiam, és kereste az unalmas részt. Mikor jön már az unalmas rész? De nem találta. Mert neki most már nem volt unalmas, 27 évesen.”
