„Aki látott már mesét hallgató gyerekeket és felnőtteket, könnyen be tudja azonosítani ezt az intenzív fókuszált figyelmet a mesehallgatás közben állapottal. Ennek létrejöttéhez nyugodt körülményekre van szükség, és olyan történetmondóra (mesemondóra), aki nonverbális síkon (arcjáték, gesztusok, testbeszéd) is közvetíti a történetet anélkül, hogy színészi teljesítményt nyújtana. A hallgató számára ezek a néma üzenetek legalább olyan fontosak, mint a hallottak. De végül is ő dönti el, hogy mennyi információt tud befogadni, és azokat hogyan egészíti ki saját élményeivel” – fogalmazta meg Boldizsár Ildikó. Fontos tehát megjegyeznünk, hogy a mesehallgatásra semmiképpen sem érdemes „teljesítményként” tekinteni. Szögezzük le azt is, hogy korántsem szükséges színészi, előadóművészi diploma a meséléshez: aki csak teheti, meséljen úgy, ahogy az az adott helyzetben a legmegfelelőbb.
Ugyanakkor érdemes végiggondolni, mi az, ami hatékonyabbá teszi a mesemondást. Ismeretesek olyan – magyar vonatkozású – vizsgálatok, amelyek néhány kapcsolódó „trükkre” hívják fel a figyelmet. Ezek közé tartozik például a dajkanyelv használatának jelentősége. A kutatási adatok azt igazolják, hogy ez jelentős mértékben segítette a gyermekeket a történet feldolgozásában és a fontos tartalmi elemek felidézésében. („A dajkanyelvi sajátosságok elhagyásával csökkent a gyermekek fókuszált figyelmi állapotban töltött időtartama, ezért romlott a meseértési teljesítmény is.”)
„A mesemondás óvodáskorban a gyermek nyelvi, kognitív és személyiségfejlődési perspektívájából is nélkülözhetetlen tevékenység. Ezek az eredmények azonban arra is ráirányítják az olvasó figyelmét, hogy nemcsak a megfelelő mesei tartalom kiválasztása fontos, hanem annak megfelelő átadása is” – vont tanulságot írásában Papp Melinda és Ivaskó Lívia.
De mi is az a dajkanyelv (child-directed speech)? Az elnevezés természetszerűen gyermeki életkorral függ össze – lényegét tekintve a felnőttek csecsemőkhöz és kisgyermekekhez intézett beszédének sajátos módja.
Fő jellemzői:
- markáns, szándékoltan eltúlzott intonáció
- rövidebb kifejezések
- a beszédben tartott hosszabb szünetek
- valamint kérdések gyakori használata
Érdemes tehát ezt is figyelembe venni mesemondás közben. Ez természetesen nem „szabályrendszer”, amit be kell tartani – sőt a felsoroltak éppenséggel azt támogatják, hogy bárki meséljen, aki erre késztetést érez: célszerű, hogy egyszerűen fogalmazzon, tartson szüneteket – és természetesen az sem baj, ha ügyel az intonációjára és gyakran tesz fel (akár költői) kérdéseket is. („Vajon ki járt ott?” „Mit látott az udvaron? Egy tarka lepkét!”)
Forrás:
- Boldizsár Ildikó: Meseterápia
- Papp Melinda – Ivaskó Lívia: Hogyan meséljünk? A mesemondás mint természetes pedagógiai eszköz. In: Találkozások az anyanyelvi nevelésben.
