Kedves Éva, mesélnél magadról pár szóval az Olvasóknak?
Jelenleg a Pécsi Kodály Zoltán Gimnáziumban vagyok magyar-, dráma- és médiatanár. Az iskolában négy színjátszó csoportom működik szakkör szinten, felmenő rendszerben illetve két éve elindult egy fizikai színházi csoportom is, amely egy mozgásimprovizatív tréningsorozat, tanév végi bemutatóval.
A drámapedagógiai szakértőjeként nagyon örülünk hogy elfogadtad a meghívást a sorozatban való szereplésre. Miért pont drámapedagógia? Mi motivált arra, hogy drámapedagógiai módszerekkel foglalkozz?
Magam is diákszínjátszó voltam, aminek felszabadító ereje nagy hatást gyakorolt rám, emellett mindig is foglalkoztam előadóművészettel, kezdetben a tánccal, majd prózai színházzal. Így, szinte egyenes út vezetett a drámapedagógiához. Már egyetemistaként egyszerre több színjátszó csoportom is volt, illetve lelkesen szerveztem a különböző színjátékos fesztiválokat, napközis és ottalvós drámatáborokat.
Milyen kihívásokkal szoktál szembesülni a drámapedagógia alkalmazása során?
Jelenleg a legnagyobb kihívás számomra, hogy hozzájáruljak a fiatalok mentális egészségéhez. Sokkal rosszabb lelkiállapotban vannak azok a kiskamaszok, fiatal felnőttek, akikkel dolgozom, mint 10-15 évvel ezelőtt. Úgy vélem, hogy a játék öröme, a traumák játékos feldolgozása és az offline közösségi időtöltés, amit a színjátszó szakkörök és a fesztiválok nyújtanak, lehetőség arra, hogy segítsek nekik a mentális kiegyensúlyozásukban.
Hogyan segíti a dráma a konfliktuskezelést és az együttműködést a diákok között?
Szerintem két fontos motívum segíti ezeket: az egyik az a biztonságos, felszabadult légkör, a másik pedig a közös cél, ami minden évben egy színházi produktum létrehozása. Előbbi lehetővé teszi az őszinte kommunikációt, segít abban, hogy szorongás nélkül merjenek véleményt nyilvánítani előttem vagy bárki más előtt. Utóbbinak pedig óriási ereje van a közösségépítésben. A színpadon egymásra kell figyelni, akkor is, ha csak egy mondatod van, feladatod van, amelyet, ha nem csinálsz meg, akár az előadás rovására is mehet, bíznotok kell egymásban és segíteni a másikat. A tanévenként színpadra állított előadásaim mindig a diákokat érintő problémával foglalkoznak. A szeptembert, októbert általában közös beszélgetések, drámaórák, irányított viták nyitják, ahol számomra kiderül, hogy az idei csoportot mely probléma foglalkoztatja leginkább. Ezt követik a jelenetkészítések, majd a későbbiekben ehhez keresünk közösen irodalmi szöveget, különböző zenei aláfestéseket.
A közös gondolkodás, a másik érzelmeinek, személyiségének a megismerése és elfogadása is sokat segít. Mindemellett a példamutatás is fontos. Ha én tévedek, vagy egy diákomnak sokkal jobb ötlete van, soha nem félek beismerni az igazát. Mindig igyekszem mindenkinek végighallgatni az adott problémakörről a véleményét vagy a színházi jelenethez az ötleteit.
Milyen hatással van a dráma a tanulók kreativitására és önbizalmára?
A kreativitást sok esetben nem ismeri el a formális oktatás. Sokszor előfordul, hogy nem hiszik el a kollégák, hogy az a gyerek, aki képtelen egy tanórán az elvártaknak megfelelően viselkedni, színjátszón kitűnően improvizál, csodálatos színházi pillanatokat jelenít meg és páratlan dramaturgiai érzékkel rendelkezik és még sorolhatnám. Hozzám sokféle diák jár, van, aki azért mert zárkózott és saját magát igyekszik kibillenteni a komfortzónájából és nem vágyik főszerepre, csak elfogadó környezetre, ahol megnyílhat, olyan is akad, aki csak azért jön, hogy önfeledten játsszon, van, aki szeret gondolkodni az őt körülvevő világról és vannak, akik előadóművészek akarnak lenni – belőlük van legkevesebb. Elsődleges célom mindannyiuknál, hogy aktív és érzékeny részévé váljanak társadalmunknak. Hogy legyen önismeretük, tudják miben jók és miben kell még fejlődniük. Képesek legyenek a nyílt kommunikációra, tudják, merjék elmondani elképzelésüket, vállalják önmagukat.
Milyen tanácsokat adnál azoknak a pedagógusoknak, akik szeretnék bevezetni a drámapedagógiát az óráikba?
Úgy vélem, hogy a diákok – kicsik és nagyok – szeretnek az őket körülvevő világról és önmagukról játékos formában tanulni. Ezt az is bizonyítja, hogy a 10-10 fővel induló gyermek- és diákszínjátszó csoport 5 év alatt 80 főre bővült iskolánkban. Minden tanóra lehetővé teszi, hogy néha becsempésszünk egy kis játékot, vagy megkérdezzük az ő véleményüket valamilyen drámapedagógiai konvenció segítségével egy adott társadalmi problémáról. Természetesen könnyebb mindezt általános iskolában és humán órákon megtenni, hiszen ezt sokszor adja is maga a tananyag.
Olykor egy nem mindennapi feladat, monológ-, vers-, zenealkotás vagy bármilyen kreatív munka meg tudja mutatni tanítványunk egy eddig nem látott oldalát, és segít jobban megismerni őt. Természetesen ez az állítás azt is feltételezi, hogy meg akarjuk ismerni diákjainkat, képességeikhez mérten akarjuk őket tanítani és igyekszünk nem csak tanítani, hanem nevelni is.
A sorozatot készíti Tóth Éva főszerkesztő, az összes rész ezen a linken érhető el.
