Interjúnkat abból az alkalomból készítettük, hogy Bán Lilla oktatóként részt vesz abban a hiánypótló Vlogger Táborban amelynek idén nyáron a CSODÁK PALOTÁJA ad otthont.
ÁPRILIS 30.-IG 10% KEDVEZMÉNNYEL JELENTKEZHETNEK A VLOGGER TÁBORBA! JELENTKEZÉS ÉS TOVÁBBI RÉSZLETEK ITT!
Kétszeres Tai Ji világbajnok vagy. Mit jelentettek az életedben a különféle küzdősportok?
Sokáig szinte mindent. Emlékszel még a Linda-sorozatra? Tudod, Görbe Nórával. Öt éves koromtól heti két-három, aztán sok edzésem lett. Tanultam mindent – karatét, mindenféle kung-fut, még ninjutsu-t is… aztán kikötöttem a Tai Chi-nál.
Szóval a küzdősportok nagyon sokat jelentettek. A kétszeres világbajnokság már kevésbé. Azt, ami számomra a Tai Chi, olyan kevéssé tükrözték vissza a versenyek tapasztalatai, hogy a további mérkőzések helyett inkább Kínába mentem. A Henan tartományban ma is álló, ősi Shaolin templom falai közt ráleltem egy igazi mesterre, aki hajlandó is volt tanítani. Máig meleg szeretettel emlékszem rá vissza. Jó volna visszamenni. Majd, ha a gyerekek kicsit nagyobbak lesznek, talán.
Hétéves keleti zarándoklatot tudhatsz magad mögött. Mi az a 3 legfontosabb dolog számodra, amit ennek a különleges spirituális kalandnak köszönhetsz?
Az első, amit annakidején megfogalmaztam magamban, hogy azért mentem ki Kínába, hogy igazi mestert találjak. Találkoztam igen magas szintű tanárokkal, és, ahogy az előbb említettem, volt egy, aki különösen fontos volt számomra. Mégis, a legfontosabb, amit megtanultam, hogy mernem kell a saját bölcsességemre, tudásomra támaszkodni.
Sokan erős embernek ismernek engem – ez tulajdonképpen igaz is. Mégis, mikor oda kerül a sor, hogy csak magamra támaszkodhatok, az ijesztő tud lenni. Ezt a leckét még mindig tanulom az élettől. De muszáj.
Időben a második, de számomra a legfontosabb, hogy született két gyermekem. Nem így terveztem. De kislányaim épp azt tanítják nekem, amit az előbb mondtam. Az életünket immár egyedülálló anyukaként én irányítom – és igyekszem jól, bár egyedül nem könnyű. Emlékszem, édesanyám mi mindent tett meg értem, mikor én voltam gyerek. Emlékszem a boldogságra, a biztonságra, a szeretetre. Arra, hogy mennyit foglalkozott velem. Nagyon bátor dolog azt mondani, hogy megpróbálom még jobban. Nem tudom, sikerül-e. Majd húsz év múlva referálok.
A harmadik, hogy láttam a világ olyan szegleteit is, ahova nagyon kevés fehér ember jut el. Láttam például egy eldugott kis kungfu-falucskát a romantikus harcművész-történetek fátyla nélkül. Sok csalódás ért eközben, de olyan helyekről érkezett hozzám el a valódi varázslat, ahonnan nem vártam. Például néhány évvel később a gyerekeimen keresztül. Meg, ahogy ezek a színes tapasztalatok megnyitották a lelkemet, magamon keresztül is, olyan módon, amit nem kívántam, nem tudtam volna megjósolni – és mégis itt van.
Igen, a legfontosabb, hogy a valódi varázslat belül van. Csak nem olyan, mint ahogy elképzeljük. Sokkal nyersebb, sokszor fájdalmas és mélyen csodálatos.
2008-ban egyike lehettél a bestseller-író Paulo Coelho által szervezett filmes verseny győzteseinek. 6000 rövidfilm közül választottak a kilenc legsikeresebb fiatal rendező közé, akiknek munkájából állították össze „A portobellói boszorkány” c. nagysikerű könyv filmváltozatát. Visszatekintve mit gondolsz, mi volt a rövidfilmed sikerének kulcsa? Miért figyelhettek fel rá?
Hogy hatezer-egynéhány filmből miért az enyémet választották? A verseny lényege az volt, hogy a könyv különböző szereplőinek a szemszögéből kellett megfilmesíteni a főszereplő, Athena életét. Kiválasztottam azt a karaktert, akiről úgy gondoltam, hogy a lehető legkevesebben szeretnék megfilmesíteni. Ez huncut húzás volt, de bejött. A mi fejezetünk egy erdélyi cigányvajdáról szólt. Kapóra jött, hogy kreol bőrű édesapám épp Hongkongban nyaralt nálunk. Csodás magyar akcentussal beszéli az angol nyelvet, és hozzá az a szúrós szeme… még egy kis bajuszkát is növesztett a film kedvéért. Na meg az a sok indiai színész odakint… egész hangulatos kis roma korcsmát alkottunk az ebédlőnkből. A főszerepet az új-zélandi Kate Sullivan színésznő alakította, akinek a jelenléte mindenkit elbűvölt – még édesapámból is igazi színészt faragott két napra. Mágikus, intenzív, egymásrafigyelős, izzasztó forgatás volt. Az akkor néhány hónapos Dia lányomat rettenetesen féltettem a forró reflektorok és a kanyargó kábelek közt, ezért nagyon siettem a munkával. Az a sok érzelem és koncentráció és szeretet mind benne van a filmben… Talán ezt látta meg benne Coelho.
A Római Filmfesztivál vörös szőnyegén George Clooney után vonulhattál a fesztivál különdíjának átvételekor. Milyen érzés volt a vörös szőnyegen?
A római vörös szőnyegről leginkább az maradt meg bennem, hogy egy tíz centi magas sarkú cipőcskében, az akkor egy éves Dia lányomat hordozva sétáltunk végig nyolc rendezőtársammal és Coelho-val, vakuk kereszttüzében.
Egy szálas fiatalembert megkértem, hogy kísérjen végig, és ne hagyjon elesni. Aztán a vetítés alatt Dia föl-alá rohangált az első sor előtt, majd a riporterek kérdéseire úgy válaszoltam, hogy fél kézzel öleltem őt, míg a másik kezemmel a szinkrontolmács miatt szükséges fejhallgatót a hajamból próbáltam kibogozni.
A könyv egy anyaistennőről szól. Hát nem tudom, az istennőség nem annyira jött össze aznap – de hogy anya vagyok, azt mindenki láthatta.
Kicsit itt is sikerült a romantikát lehántani, csakúgy, mint Kínában, haha. A többiek aztán mind eltűntek a római éccakában Coelho-val bulizni, én meg jól visszamentem a szállodába a babámmal. Sokan kérdezik, mostanság miért nem rendezek filmeket. Ezért. Majd ha megnőnek a gyerekek, talán újra kezdem.
Hogyan történt, hogy mégsem lettél taoista apáca? Csak a szerelem és a gyerekek álltak az apácaság útjába, vagy más is?
A Shaolin templomi élet után valóban megismerkedtem a taoizmussal is. A Zhong Yue Miao kolostorba nagyon nehezen nyertem felvételt. Ott akkoriban rendes esetben nem maradhatott kapuzárás után fehér ember. No, az éjjelek aztán teljesen másképp zajlottak, mint ahogy azt elképzeltem.
Én, innen Európából naivan úgy hittem, hogy az illatos estéket meditációval, csöndes elmélkedéssel töltjük majd, mielőtt nyugovóra térünk, hogy másnap kora hajnalban, tiszta fejjel újra nekiálljunk a munkának. Nos, ehhez képest a kolostor női szerzeteseinek fenntartott felében minden kis szobában hangosan szólt a tévéből valamelyik kínai szappanopera, és a szerzetesnők egy vagy két mobiltelefonon csevegtek elképesztő hangerővel, egyszerre.
A férfiak lakrészébe ugye nem mehettem, bár jobban belegondolva lehet, hogy ott is ezt találtam volna. Ezért éjjelente kiszökdöstem meditálni a külső templomkertbe. A vallás, a spiritualitás mást jelent a kínai emberek nagy részének, mint amit az európai ember hisz róla. Fontos tapasztalás volt.
Lányaiddal Diával és Eszterrel ma már együtt írjátok történeteiteket. Hogyan kell elképzelni a közös írást?
A nap egyik legkedvesebb része az esti lefekvés. Mind a hárman mondunk egy-egy mesét. Ketten kérünk egy-egy szereplőt, amit a harmadik improvizatíve belesző egy történetbe.
Volt már pegazusról és fehér galambról, csikóhalról és farkasról, delfinről és sakálról szóló mesénk. A gyerekek olyan jó sztorikat mondanak, hogy fel szoktam venni a telefonnal. Már összegyűlt egy kötetre való. Tényleg ideje volna kiadni.
Dia imád könyveket készíteni. Sokszor délutánra elkészül egy komplett, illusztrált, A4-esbe kötött novella, amihez Kiseszter Photoshop-pal néha borítót is alkot.
Sokat meséltek, tanultok, játszatok együtt? Hogyan kell elképzelni a hétköznapjaitokat?
Minden délelőtt együtt tanulunk. A gyerekek egy tanulócsoport tagjai, de annyira szeretünk együtt lenni, hogy egészen ebédig otthon vannak velem. A tízéves Dia és a hétéves Kiseszter, mindketten harmadikos anyagot tanulnak. Eszter imádja, hogy a nagyokkal együtt lehet, Dia pedig többnyire szívesen segít neki. Délután a többi gyerekkel együtt vesznek részt mindenféle foglalkozáson, meg kint rohangálnak a mezőn. Ha úgy tartja kedvük, a nap közepén biciklire pattannak, hogy a kutyát jól megfuttassák a Duna partján. Én meg eközben megpróbálok eleget dolgozni. Azért jó lenne, ha a napunk harminc órából állna…
A mai napig rengeteget utaztok lányaiddal. Sokan még egy közös nyaralástól is rettegnek. Mi a titka ennek a nyugalommal teli közös családi szabadságnak?
Mostanában nem utaztunk túl messzire, de most, hogy mondod, ideje lenne már… Jóban vagyunk a lányaimmal. Ritkán esik köztünk hangos szó. Kevés olyan fontos dolog van az életünkben, amivel kapcsolatban kérlelhetetlen vagyok, de ha mindhárman megtesszük azokat az alapvető dolgokat, ami nélkül nem működnének a mindennapjaink, szabadjára eresztjük magunkat. Igyekszem nem tekintélyelvű lenni, de nem hagyom őket magukra sem. Valahol a kettő közt, demokratikusan beszéljük meg a mindhármunkat érintő családi kérdéseket. Ettől ők is felnőttebbek lesznek, értik, mi miért történik és a maguk módján felelősséget vállalnak az egész családért.
A múlt héten például nagyon sokat dolgoztam. Reggel mondtam Kiseszternek, hogy elnézést, de ma nem lehet valami nagyon bonyolult ebédre számítani, mert sehogysem lesz rá időm. Kiseszter a maga hét évével kezébe vette az irányítást. Mire megjöttem a hosszú telefonos konferenciáról, nem csak a környezetismeret összefoglalás volt kész, de a krumplipüré is. Kis segítséggel sajtszószt is varázsolt a kis csillagom, nekem csak a rántott husit és a sajtot kellett kisütnöm.
A gyerekek sokkal okosabbak, mint gondolnánk. Egyszerűen hagyom őket okosnak lenni, és akkor csudajó dolgokba teszik bele azt a rengeteg energiájukat.
Az elmúlt években sok gyereket tanítottál filmezésre. Mik voltak a legfontosabb tapasztalatai életed ezen kihívásának?
Hát pont ez, amit az előbb is mondtam. A gyerekek nagyon okosak. Olyan gyorsan tanulnak, amit mi már rég elfelejtettünk. Olyan módon látnak át összefüggéseket, ahogy többségünk csak szeretné. Én adok egy alaphangot, tanácsokkal, információval látom el őket, aztán a háttérbe vonulok és csak csodálkozom, hogy mit építenek belőle.
Egész pici gyerekek néha olyan látásmóddal jönnek ezekre a filmes tanfolyamokra, amiről a legtöbb felnőtt csak álmodik. Vétek lenne ebbe belenyúlni.
A legfontosabb tapasztalat az, hogy lehet úgy információt adni, hogy közben hagyjam, hogy a gyerekek saját kreativitása meglehetősen profi módon nyilvánuljon meg. Elképesztő filmes művek születnek nálunk.
A másik a közösség. Érdekes módon, aki a filmezésben tehetséges, sokszor a saját osztályközösségében nemigen népszerű. Sok ilyen lurkó talált már el hozzánk. A filmkészítés, mint olyan, csapatban történik, ezért fontos, hogy jól érezzük magunkat együtt. A gyerekek közt minden egyes csoportban egy olyan elfogadás alakul ki egymás felé, ami segít mindenkinek megnyílni és saját magát kifejezni. Ez a lehetőség egy kincs.
Miért tartod fontosnak, hogy a gyerekek megismerkedjenek a filmezéssel?
Az önkifejezés az első, de még sok más oka is van. Például, hogy a tanfolyamok teljes ideje alatt kiemelkedő figyelmet szentelünk a tudatos médiafogyasztás témájának.
A mai világban – mikor már az általános iskolásoknak is egyre több felnőtteknek szóló információval kell megküzdeniük, de mindannyiunkat, minden szinten bombáznak különböző vizuális tartalmakkal – komoly veszélyeket rejt magában, ha egy gyerek, vagy akár felnőtt nem ismeri a médiát. Mi olyan információkat adunk a gyerekeknek, melyek birtokában képessé válnak kritikusan értelmezni és megszűrni mindazokat az impulzusokat, amelyek mindannyiunkat akarva-akaratlanul érnek.
Megtanulják, hogy ami a képernyőn látszik, sosem mutathatja a teljes igazságot, ha mégannyira is törekszenek rá az alkotók – többnyire persze tudatos hatáskeltés történik. Az ehhez szükséges eszközök tudatos megismerésével ezek már messze nem lesznek rájuk olyan hatással.
És persze az egész egyszerűen egy óriási móka. A filmkészítés nemcsak forgatásból áll, hanem rengeteg más kreatív aspektusa van, melyeket sorban mind felfedezünk – elsősorban mélyebben megismerjük önmagunkat, hogy ezt a hatalmas művészeti ágat örömmel és örömöt adva tudjuk alapszinten művelni.
Miben látod a fiatal kori vlogolás értékét? Inkább veszélyeket, vagy inkább lehetőségeket rejt ha a gyermek ifjú korban kamera elé áll, hogy megossza legbensőbb gondolatait?
Nagyobbik lányom – bár hivatalos diagnózis nincs – enyhe autisztikus tüneteket mutat. Sokszor rettenetesen lassan beszél a drágám, miközben az a sok briliáns ötlete csak arra vár, hogy a többi ember felé is megnyilvánulhasson. Mióta vloggereket hallgat és maga is megpróbált egy-egy videót készíteni, óriási mértékben javult a beszédkészsége.
Az internet persze sok veszélyt is rejt, amikről mi, felnőttek sokat hallottunk már, de a gyerekek maguktól aligha jöhetnek rá. Ezért is várom ezt a tábort, hogy beszélhessünk a sok fiatallal a dolog ezen oldaláról is.
A legbensőbb gondolataink megosztása mindig rizikós. Én, már felnőttként vállaltam, hogy például ezen cikkben is megosztom az épp aktuális belső történéseimet, a családi életemet. Jár ez veszéllyel? Némileg, igen. Ha másért nem, a tömegek véleménye miatt. Egy gyerek estében ez méginkább igaz. Folyton a nyilvánosság előtt lenni nagy művészet – és ezekről a tapasztalatokról szívesen mesélek a gyerekeknek is.
Bán Lilla oktatóként részt vesz abban a hiánypótló Vlogger Táborban amelynek idén nyáron a CSODÁK PALOTÁJA ad otthont.
ÁPRILIS 30.-IG 10% KEDVEZMÉNNYEL JELENTKEZHETNEK A VLOGGER TÁBORBA! JELENTKEZÉS ÉS TOVÁBBI RÉSZLETEK ITT!
Korábbi cikkeink a témában:
Vlogger Tábor – Egy hetes napközis nyári tábor a Csodák Palotájában
