Miért nem lehet könnyen hozzáférni a felmérőkhöz? Regisztráltunk, jogosultságot kaptunk, s mégsem találunk semmit. Vagy rossz keresőszót írunk be? Esetleg nincs is központi?! Mások ügyesebbek, rátalálnak. Olykor könnyen hozzá lehet férni, akkor viszont mi értelme, hisz a szülő már rég letöltötte, begyakoroltatta.
Jómagam a saját osztályra szabott, önállóan készített felmérők mellett teszem le a voksomat – persze kérdés, van-e szükség ezekre.
Az iskolák pedagógiai programjai jó esetben tartalmazzák, hány jegyet kell kapniuk a gyerekeknek, az értékelés százalékait is rögzítik. Az értékelés módját is (elvileg). Ha mindenhol így lenne, nem keringenének a szöveges értékelés mondatbankjára irányuló kérdések, posztok. Elgondolkoztató, vajon a pedagógiai program hiányos, vagy a pedagógusok nem ismerik azt? Hol vannak a munkaközösségek, a megbeszélések?
Írásom apropóját egy zárt pedagóguscsoportba érkezett kérés, az azt követő egyre inkább eldurvuló, a tanító-nevelő munkát végző emberekhez méltatlan vita, illetve egy később feltöltött felmérősor adta.
Kell-e, lehet-e, szabad-e első osztályban környezetismeret felmérőt íratni első osztályos gyerekekkel? Ha igen, milyet?
Mivel magam is első osztályban tanítok, s tíz éve környezetismeret tantárgygondozóként szervezek és vezetek továbbképzéseket, tartok előadásokat és megírtam négy évfolyamnyi kézikönyvet az újgenerációs tankönyvekhez, érthetően érzékenyen érintett a kérdés és az azt követő, csitulni nem akaró szópárbaj.
Első osztály januárjában – könyvtől, módszertől függetlenül – a gyerekek szövegértése, hangos és néma olvasása, írása még csak épp alakul. Ha ilyenkor kérünk számon felmérő, dolgozat formájában ismereteket, az már azon elbukhat, hogy a kisgyerek írás- és olvasástudása messze elmarad még attól, hogy a kérdéseket el tudja olvasni, megválaszolja. Ezen csak részben segít, ha a tanító felolvassa a kérdéseket: az írás önmagában annyi energiát emészt fel, hogy másra nem is marad. Nálam már itt megbukna az ötlet, de még mindig mondhatják a felmérő-pártiak: akkor színezzen, kössön össze, rajzoljon.
Sajnos a környezetismeret óraszáma alsó tagozatban általában heti egy óra (negyedik osztályban sok helyen kettő). Az új NAT tervezetében már nem is jelent meg. Bár a NAT bevezetése késik, de a tendencia jól érezhető: az ismereteket más tantárgyak keretén belül kell és lehetséges megtanítani.
Mire gondolok?
Olvasásórán a „j” betű tanulása kerül sorra. A betű hívóképe egy jégcsap. Miért ne lehetne ennek kapcsán a víz halmazállapotairól és azok változásáról beszélni? Jégcsapot olvasztani, majd a melegítés során megfigyelni a párolgást, s megnézni, ahogy forrni kezd. Megfigyelni az ablakokon a lecsapódást, beszélni az olvadás- és forráspontról. A víz védelméről a vízkörforgásban, a sós és édes vizek különbségéről. Az egészséges életmódról, az elegendő vízfogyasztásról, és még folytathatnám.
A polip képe, s egy izgalmas videó megtekintése lehetőséget ad arra, hogy az állatvilágban megfigyelhető kamuflázst, álcázást megbeszélhessük.
A t betű tanulásakor a háziállatokról, az o-nál a vadállatokról mesélhetünk sok-sok érdekességet.
Matematikaórán számolhatunk termésekkel, a törtek tanításakor darabolhatunk almát. Testnevelésórán megtanulhatjuk a testrészeket, énekórán a búzáról, olvasásórán bármelyik állatról, növényről több információt szerezhetünk egy ismeretközlő szöveg feldolgozásával, mint a heti egyszeri 45 perces környezetismeret tanórán.
Ha berepül egy légy az osztályba, ha valakinek kistestvére született, ha elvágom az ujjamat, ha kilépünk az iskola kapuján – az élet minden pillanatban tartogat olyan eseményeket, amelyek kapcsán érdekes beszélgetés alakulhat ki.
Számomra a környezetismeret nem tantárgy, hanem az élet maga. Célom csak az lehet, hogy egy olyan (természettudományos) szemléletmódot ültessek el a tanítványaimban, mely arra ösztönzi őket, hogy az okokat keressék, a következményre gondoljanak, értelmezzenek egy jelenséget, törekedjenek a pontosságra, algoritmikus gondolkodásra, váljanak nyitottá a problémákra, s kérdezzenek, kérdezzenek, kérdezzenek. A válaszokat legyenek képesek megkérdőjelezni, a véleményüket alátámasztani, a bizonyítás igényét magukévá tegyék, s sejtsék meg, mi az, ami csak egy állítás, s mi az, ami bizonyított tény.
Az alsó tagozatos gyerekek fogalmi gondolkodása még a negyedik év végére is épp csak kezd kialakulni. Ennek a fogalmi gondolkodásnak a támogatása, fejlesztése kellene, hogy célunk legyen, nem az ismeretek számonkérése.
Megyéket, megyeszékhelyeket kérünk számon (természetesen nem elsős gyerekektől) úgy, hogy sokan nem jártak még saját településükön kívül. A szomszédos országokat úgy, hogy az autóba beülő, külföldre utazó kisgyerek észre sem veszi, amikor átlépjük a határt. Olyan növények, állatok leírását, bemutatását, amelyeket sosem láttak.
Vigyük ki őket az erdőbe, vegye kézbe, szagolja meg, mérje le, figyelje meg, rajzolja le! Készítsen tablót róla, tartson kiselőadást, alkossuk meg a saját lapbookjainkat, szervezzünk témahetet! Annyi lehetőség van, s mi még mindig a felmérőknél járunk.
Sok kolléga mondja: azért jó a környezetismeret, mert végre meg tudjuk tanítani a gyerekeket tanulni. Így készül fel a felső tagozatra. Ez szépen hangzik, de tapasztalatom szerint a többség ennyit ért alatta: itt vannak definíciók, amiket fel lehet mondatni, lehet feleltetni. Lehet dolgozatot íratni, ki lehet jelölni azt a 20 oldalt, amit majd számonkérünk. Be lehet bizonyítani, hogy a gyerek megtanulta (vagy nem). De ez nem a tanulás tanítása! Ezt még felkészítésnek sem nevezném a felsős életre, csak stresszel jár. Heti egy órában valamit úgy megtanítani, hogy az rögzüljön, szinte lehetetlen.
Valóban, rendkívül sok mindenre jó lenne ez a tantárgy. De ehhez a szövegértést, lényegkiemelést, vázlatírást fejlesztenünk, tanítanunk kell sok-sok évig! Megmutathatjuk (ahogy minden más órán is), hogy mire jó egy gondolattérkép, egy szófelhő. Hogy hogyan lehet a tanultakat szabatosan előadni, ebben milyen technikák segítenek.
Az információkat egy negyedikes gyerek sokszor gyorsabban megtalálja az interneten, mint mi! Egyes témákban – legyen szó dinoszauruszról, vulkánról vagy a Naprendszerről – sokkal mélyebb ismeretekkel rendelkeznek, mint mi. Miért? Mert alapvetően kíváncsiak, s szeretnének a kérdéseikre választ kapni. Csak ezt az eredendő kíváncsiságot kell fenntartanunk.
Valóban: környezetismeretórán meg kell tanítanunk őket tanulni!
Gondolkodási műveletek mentén, mint az analízis-szintézis, az összehasonlítás, elvonatkoztatás, általánosítás stb. Meg kell tanítanunk ítéletet alkotni, következtetéseket levonni. Nagyon is helye van a konvergens gondolkodásnak, amikor logikusan, tervszerűen egy irányba haladunk.
De pont itt tudnánk erősíteni, bátorítani, fejleszteni (nem elnyomni) a divergens gondolkodást is: amikor képessé válnak a dolgokat más irányból, szemmel is nézni, mint mi. Felrúgva esetleg a logika szabályait, megfogalmazva saját ötleteiket, véleményüket, s nem az egyetlen megoldási mód és egyetlen helyes válasz irányába haladnak. Persze ez hangos, nagyon sokszor kaotikusnak tűnő módja az oktatásnak. De heti egy órában mégis „kibírható”. S talán rájövünk, hogy ez a szemléletmód a többi tantárgynál is eredményes lehet.
Tanítunk egy csomó mindent, csak arra nem gondolunk, hogy mire ezek a gyerekek felnőnek, lehet, hogy már nem is létezik az a növény, állat, aminek (sosem látott) részeit oly szépen bemagoltatjuk velük. Amit most teszünk a környezetünkkel, az már az ő életüket döntően befolyásolja! A túlélés záloga nem a tücsök és a szöcske közötti különbség pontos ismerete lesz (bár könnyen lehet, hogy ez lesz a fő fehérjeforrásuk), hanem a kreativitásuk, amivel majd felismerik, hogy egy adott problémát hogyan lehet megoldani.
Nincs olyan gyerek, aki ne szeretné a természetet, a növényeket, az állatokat (még ha olykor irtózik is valamitől – de ezen is lehet változtatni). De van sok gyerek, aki nem szereti a környezetismeretet. De ezen is lehet változtatni!
(Két példa a szerző interaktív szófelhőjére):
A szerző, Nagy Ildikó Orsolya bemutatkozás: Négy, már felnőtt gyerek anyukájaként 19 éve tanítok Budapesten, a Pannonia Sacra Katolikus Általános Iskolában. Tantárgygondozóként a katolikus iskolák környezetismeret továbbképzéseit vezetem. Mentálhigiénés és szervezetfejlesztő szakember végzettségemre minden nap szükségem van, ahogy a népmesékre is: hiszek személyiségformáló erejükben! Mesterpedagógusként vállalt programom része a tudásmegosztás – így egy több mint 9000 fős csoportot vezetek a Facebookon.(Ötletbörze az OFI újgenerációs tankönyveihez)
A szerző korábbi cikkei:
