„Örökké hálás maradok a famíliámnak, mert vidám család voltunk. Néha felmentem osztálytársaimhoz, majdnem mindenütt veszekedés, morgás, savanyú hangulat. Nálunk meg nagy vihorászások […]. Félretéve minden viccet, áldás volt gyerekkoromban, hogy ilyen vidám környezetben nőhettem föl. Az egész családban volt humorérzék, a nagyapától kezdve a bátyámig.”
Sajdikék családja tehát vidám és összetartó volt – balerina édesanyával, zsoké édesapával. Az ifjú Ferenc képzőművészeti pályafutására legnagyobb hatással azonban mégis bátyja és az egyik nagynénje volt. Testvéréről így nyilatkozott Sajdik egy interjúban: „Ő három évvel idősebb nálam és nagyon sokat köszönhetek neki, mert végig istápolt, még a rajziskolába is belejátszott, büszke volt az első rajzaimra, mutogatta őket mindenkinek.” Az egyik nagynéni is észrevette a kisfiú nem mindennapi érdeklődését (aki állandóan rajzolt és például a lexikonokból is kimásolta a halakat): az ő tanácsára ment unokaöccse az Iparrajziskolába. Itt látta meg azt a karikatúrasorozatot Sajdik Ferenc, amelyek döntő hatást gyakoroltak pályafutására.
Sajdik Ferenc munkássága esetében nehéz megmondani, hogy a tyúk (a gyerekkönyv-illusztrálás) volt-e előbb, vagy a tojás (mesefilm-grafikák). Egy biztos, legendás szerzőpárosuk Csukás Istvánnal Pom Pom figurájához köthető. Sajdik számos inspirációt adott Csukásnak: „Az írónak dialógban, sztoriban, poénban kell gondolkodnia, de ahogy Feri megrajzolta az első figurát, Gombóc Artúrt és a többieket, onnan kezdve egyszerűen már nem tudtam másképp elképzelni őket. A Pom Pom-sorozat – rajzfilmek és könyvek – egy korszakot zár le, majdnem harminc évig tartott” – nyilatkozta Csukás. Munkamódszerükről a következőképpen vallott: „Volt, hogy egy asztal egyik végében én ültem, megírtam két-három oldalas epizódokat, Feri meg a másik végén várta, hogy skicceket csináljon. Na, mondom, ezt rajzold le: lesből támadó ruhaszáritó kötél. Feri fogta a ceruzát és lerajzolta a lesből tamadó ruhaszárító kötelet.”
A Sajdik-rajzok jól felismerhetők sajátos (már-már a szecessziós indákra emlékeztető, könnyed és hajlékony) vonalvezetésükről. Ez nyilvánvalóan onnan eredeztethető, hogy a különféle újságok – elsősorban a Ludas Matyi – számára Sajdik vonalrajzokat készített (mivel ezt igényelte korábban a magasnyomású technika). Az ilyen típusú rajzai alig (illetve jelzésszerűen) tartalmaznak színeket. A későbbiekben a színes rajzoláshoz „rátalált” a krétára, a pasztellre. A zsírkréta – amint erre egy Sajdik-elemző rámutatott –„jól fogja az animáció fázisrajzainak hordozó anyagát, a háttér elé kerülő mozgatott figurák celluloid lapját. A pasztell meg színezéshez is roppant érzékeny és vonalas rajzhoz is kiváló. Nincs összefolyás, összefutás, mindig friss. A frissesség meg alapeleme a Sajdik-rajzoknak.”
